Egy Merser megváltja a családot…

Az öt Merser fivér elindul, hogy eleget tegyen Nagyapjukvégakaratának. Az első akadály a narvani börtön komor falai között várjaőket, ahol a várakozás percei közben a minduntalan visszatérő múltképei elevenednek fel. 

1886} 

Fivérek

 
            „A szemerkélő eső halovány gőzaurát vontaz öt alak köré. éjszín öltözékük a halál angyalává varázsolta mindahányat, azőket ölelő szomorú fűzek és mohától foltos sírkövek a túlvilág egy sápadtszegleteként terpeszkedtek a Merser birtok nemrég még élettől lüktető udvarán.

            Az alakok megöleltékegymást, a szertartás ideje alatt nem volt rá alkalmuk, külön érkeztek, rég nemlátták egymást. A legidősebb közülük – ében kámzsájú férfi – hívására gyűltekössze a friss, föld szagú sír mellett. Nemrég még szerettüket hantolták el aház szolgálói, szomorú arcú Merser vazallusok. A kámzsa csuklyája alólkiszűrődő mormogás alig hallhatóan kelt szárnyra, a tompán sistergő eső mindenzajt felemésztett, majd mikor a szerzetes forma figura végzett, ismeretlenszimbólumot rótt a halom fölé.

            A fogadalommegköttetett.

            Mindnyájuk tartásaenyhült valamelyest, de Uwel lovagja még így is a többiek fölé tornyosult.Vastag, fekete bársonyingét, mellyel évekkel ezelőtt ajándékozta meg Ficsúr,most kopott köpennyel óvta a nyirkosságtól. Szigorú arcát messzire elkerülte akönyörület legapróbb rezdülése is. Féltestvére törékeny nádszál volt csupán, kibeteges sápadtsággal fakó kísértetnek tűnt az éj színeinek ölelésében. Hosszú,sötét haja – családi vonás – csatakosan omlott meredeken csapott vállaira, hosszú,zenészeket megszégyenítő ujjaival kósza könnycseppet morzsolt el arcán.

Kopó összeszabdalt képén furcsa íveketvettek a sörte hajtól vízerekké silányuló cseppek, hogy a szigortól legörbülőajkakról a borostás áll felé kanyarodjanak. Fellegszürke tekintete nem sok jótígért a múlt és jövő kísérteteinek. Testvére – finoman metszett ábrázatú,festett szőke férfi – arcát fekete hegekkel koszolta össze a szénnel kihúzottszem kontúrjain alácsorgó eső.

Szinte egyszerre emelkedett a négy szempár acsuhásra, ki mély sóhajjal szakította el tekintetét a földhalomról.

– Örülök, hogy mind eljöttetek.

– Egy Merser megváltja a családot…- kezdteFicsúr, de a mondatot már kórusban fejezték be – …az öt Merser még a világotis.

Atya elmosolyodott.

– Fogadalmunk most még nagyobb jelentősséggelbír, mint eddig. Nagyapa akarata az, ami miatt idecitáltalak benneteket.

– Tudjuk Atya – mondta kurtán a sörte hajú,ki gúnynevéhez hűen, kitartó Kopóként strázsált testvére mellett.

– Ti vagytok az egyetlen valamire valótagjai a családnak – pillantott körbe a kámzsás, az udvar sártengerbe csapóföldjét megannyi lábnyom szabdalta fel, a mostanra már a tort ülő vendégsereghagyta romok. – Nagyapa nem hiába ölt annyi pénzt tanításotokba – hangjaelcsuklott, most ember volt, nem pedig a kirurgus, a lélek gyógyítója, a családfurcsa, ám mindig büszke papja.

– Már halott, aki megölette Nagyapát, ha mégnem is tud róla. Szent fogadalommal esküszöm rá, gyilkosa szenvedni fog még atúlvilágon is! Örökre! – A hatalmas Uwel lovag hangja nem tűrt ellenvetést, skarba fonta maga előtt vaskos kezeit mintegy bizonyíték képpen.

– Pöröly helyettem is beszélt – felelt Kopó.

– és helyettem is – biccentett a kölyökképűfélelf.

– Helyettem is – Ficsúr maga is bólintott.

Morgena hírnöke elégedetten nézett végig aMersereken.

– és helyettem is.

A lovag felvonta szemöldökét.

– Nagyapa kívánsága az volt, hogy közösentemessük el, leghűbb gyermekei, mi öten.

Ficsúr hajába túrt, hogy kifésülje szemébőla rakoncátlan, szőke tincseket. Elhomályosuló tekintettel fogott gondolkodóba,a többiek is hasonlóképp cselekedtek. Furcsállták, hogy Atya épp a sírhoz hívtatalálkára őket, az indokok közelsége bizsergést csalt elhűlt tagjaikba.

– Narvanban.

– Hogy? – Kopó teste ugrásra készragadozóként feszült meg.

A kámzsás beletúrt öltözékének mélyére majdöt függőt húzott elő. Mindegyik egy bőrszíjon lógó aranytallér volt, melyeketsorra kiosztott, az utolsót pedig saját nyakába akasztotta.

– Egy aszisz arany? – Kölyök sebesenforgatta meg ujjai között az érmét.

– Így van fiam. Öt arany. Ennyit ér egynemes a halála után. Nagyapa készítette ezeket, nekünk szánta őket, úgy tűnik,régóta tudta, hogy a halál árnyéka fölötte lebeg. Ezzel az öt amulettel kívántabiztosítani az összetartásunkat utolsó szívességtételünkért.

– Mire várunk még? – Kopó és Pörölyegyszerre mordult.

– Talán mondott valamit Nagyapa, tudod, hogykinek a keze lehet a dologbanő – Ficsúr töprengő szemöldökráncolással keresteAtya tekintetét.

Morgena papja nagyot sóhajtott.

– Narvanban mindenre fény derül. Ez voltNagyapa utolsó mondata hozzám.

Kurta biccentés.

– De… – vonta magukra Atya a sejtelmességködét. Egyszerre emelkedtek a fejek. A papéval együtt öt, mindenre elszánt arc.

– A családi levéltár tiltott rekeszeimegnyíltak előttem, miután a végakarat szerint én lettem a jogos örököseN agyapa múltjának. érdekes családfabeli gyökereket fedeztem fel, melyekszorosan kapcsolják a Mersereket többek között Yankarhoz, Ifinhez és Narvanhoz.

            – és? – Már Kölyök isnyugtalankodott.

            Atya a fűzek felépillantott, az ágak között ázott szárnyú veréb ficánkolt.

            – A Holló álmotküldött a minap. Azt üzente, a Farkas fel fog keresni idővel és harapásávalhúsomba égeti a tudást, mellyel fellebbenti az árnyékot a mögé rejtezőgyilkosokról.

            – Hogy hívják? –Pöröly félrebiccentett fejjel figyelt, hangja követelőzőnek hatott.

            A kámzsás egy ideigtöprengett, majd végül döntött.

            – Nem mondhatom meg. –hazudta, hisz még maga sem tudta a választ, de a bensőjében lüktető árnymasszanem sok jóval kecsegtetett. – Amíg Nagyapa nem nyugszik tisztességben Narvanföldjében, nincs bosszú!

            Pöröly nyakánmegfeszültek az izmok, de meg sem fordult a fejében, hogy vitatkozni kezdjennagybátyjával, ki hol testvérként, hol apjaként állt ki mellettük eddigi életükfolyamán.

            – Akkor úgy fogomhívni, Döglött.

            Négy keserű mosoly.

            – Hát jó – fújt nagyotUwel lovagja – Akkor irány Narvan! – majd felgyűrte ingujjait és kitörölteszeméből az esővizet.

            A kámzsás az egyikfűzhöz lépett, majd öt ásót csalt elő mögüle, melyeket – akárcsak a függőket azimént – sorra kiosztott.

Kölyök Ficsúrra pillantott.

            – Készítsd a mérgeidetSig – sziszegte – Vér nem maradhat szárazon tőlük!

            – Úgy lesz Kölyök, úgylesz. Mert egy Merser megváltja a családot…

            – …az öt Merser még avilágot is!

            Aztán néma lepletterítve magukra, hozzáfogtak a sír kihantolásához. ”

 

Kopó

 

Tudtam, hogybaj lesz. éppúgy közelítettek felénk az őrök, mint tíz évvel ezelőtt. AkkorPöröly állt csak mellettem és két Slan volt ellenünk. Véres bosszú volt. Pörölyszent küldetéseinek egyike. Majdnem ottmaradtunk.

Amintkiszúrtam ezeket itt, a kardmarkolatra csúsztattam a kezem. A sebhelykézfejemen, mint mindig, forrósággal telt meg, mikor a közelharc élményefeltüzel. éreztem, amint lüktetni kezd alatta egy ér, s alá tolul vérem.Emlékszem hogyan szereztem. A többire is. Hibák amiből tanulni kell. Egy papnőformás seggét féltették egyesek. Nem vállalok testőr melót, nem az én stílusom,de ez egyszer nem tudtam nemet mondani azoknak a tengerzöld szemeknek. Az egyikszolga nem bírta a női ágyék hiányát végül. Nem tudom honnan kerített kést, demegvágott vele az átokfattya. Persze kibeleztem. Na és a hála sem volt utolsó anősténytől. A medálja még most is itt lóg a nyakamban. Pontosan Nagyapaaranytallérja mellett. Állítólag belépést enged Ellana szentélyeibe. Sosempróbáltam, sokkal jobban vonz a harc élvezete, mint a nőké, persze ideig, óráigők is jók. Túl sok nyűg és a franc sem igazodik ki rajtuk. Nem is értem, Sigmit zabál annyira a nőstényeken.

Atya iskiszúrta a városőröket kicsivel később, mint én. Ez így volt rendjén. Jólismert már, elég volt látni a felszabdalt arcbőröm alatt remegő inakat ésnyugalomra intett. Még csak most érkeztünk, nem akart bajt.

én igen.

Ez a különbségkettőnk között.

Az őrök engemnéztek, biztos kiszúrták a nem túl hétköznapi pofámat és szigorú tekintetemet. Ahogyközrefogtak minket – akárcsak Al-Hidemában – az képzett katonákra utalt. Otttanultam dzsadul is. Nem sokra vittem és majdnem ottmaradtam.

Ott is majdnemottmaradtam.

Nagyapaküldött el világot látni, Ficsúr nagyjából ekkor volt Yankarban. Míg ő toroniszukákkal kamatyolt, én port ebédeltem és forrósággal takaróztam, ha aludnomkellett. Persze az én hibám, hogy belementem a rablósdiba. Néhány rosszarcúdzsad vett be az üzletbe. Katonákat kellett ölnünk valami kincsért. Nem tudommár miért pontosan, végül csúfos futás lett a vége.

Sokáigbujdostam a sivatagban, a társaim idővel ellenem fordultak, el akartak adnirabszolgának. Engem! Egy Mersert! A sivatagnak megvan az a jó szokása, hogy nemkell elföldelned senkit. Vagy a nap, vagy a dögmadarak, vagy a szélbenfelröppenő homok elintézi helyetted a piszkos munkát. Azért nem költöznék oda.Mégis csak Syrossán élnek szeretett testvéreim.

Visszatérve azőrökre, öten voltak, köztük egy tíznagy. éreztem, ahogy lüktet a vér a fülemben,de Atya ismét türelemre intett. Sigre néztem, ő is azt üzente tekintetével, nesodorjuk bajba magunkat rögtön az elején. Azok a nagy, feketével kihúzottszemek. Ha nem tudtam volna, hogy micsoda, könnyedén tévesztettem volna összevalami léha ficsúrral, ahogy gúnyneve is mutatta. Halálos hiba lett volna.

Láttam, hogyKölyök tekintete homályossá vált, bíztam benne, hogy nem ficánkol ő semfölöslegesen A kis taknyosban sok volt a tehetség. Alig múlt tizennyolc,emberben az olyan tizenkettő, de már halálosabb volt azzal a piszkavassal, minta legtöbb böllér a késsel. Pöröly, aki hatalmas lapáttenyereit Kölyök vállánpihentette, szokásához híven mérhetetlen közönnyel vette tudomásul, hogykörbevesznek. Úgy őrizte a szekeret és a Koporsót, mint valami szobor. Így  azokra a barbárokra hasonlított, akikkelösszefutottunk, mikor Atya keletre utazott. Ott is majdnem ottmaradtam. A fenesem igazodott ki a hülye szokásaikon.

Öt az ötellen.

Elfújtuk volnaőket, mint El Dzsiah a homokszemet. Ezt egy dzsad fattyútól tanultam még.Magamtól nem jutna eszembe hasonló. Viszont hetvennégyféleképpen tudokelintézni valakit karddal. Vagy hetvenhat? Hát igen, ez van, ha az ember márcsak megszokásból öl. Persze azért még keresem a művészetet benne. A szé pségevalahogy örömet okoz.

Öt városi őrés mi, Merserek.

Végül is harcnélkül adtuk meg magunkat, s a kocsit is átadtuk Sig ládájával együtt.Természetesen Narvan szemfüles őrei megtalálták Nagyapa koporsóját, amit azérthoztunk, hogy tisztességgel eltemessük, végakarata szerint. Perszefélreértették, erre felszólítottak minket, hogy adjuk át a fegyvereinket.Elvigyorodtam. Bár Kölyök szerint ilyenkor inkább olyan, mintha vicsorognék. Afene tudja. Kölyöknek van szeme az ilyesmihez, talán igaza van. Szerencsétleneknem is sejthették, hogy nincs Merser, ki puszta kézzel ne lenne épp olyveszélyes, mint teljes felszerelésben. Minden esetre testvéremre pillantottam.A vér szerintire. Jó volt hallani, ahogy csörög az acél, miként lecsatoltukmagunkról őket. A Merserek acélja. Nem is tudom mikor voltunk utoljára együttharcban. Talán jó öt éve, Kölyök papíros balhéjánál.

Most meg ittszagolom a dohos levegőt a börtön celláinak egyikében. De legalább itt patkányvan skorpió helyett. Rohadt sivatag. Nem olyan jó hely.

Atya, mint a család legtanultabbembere, tárgyal. Pörölyt éppen most vitték el az őrök. Vallatni. Pörölyt. Vagymeg akarnak halni, vagy már halottak. Ismét nem bírtam mosolygás nélkül. Ficsúrazt hiszem a rakományt próbálja kimagyarázni. Átkozottul körmönfont a szavajárása, nem féltem. Kölyök másik cellába került, hallom a hangját, ahogy beszélvalakihez. A fenébe is. Mi ez? Valami rohadt kéjutazás? Ha Atyán és Sigenmúlik, hamar kint leszünk mind. Ha rajtunk, akkor is, csak akkor kicsit soklesz a vér errefelé.

Bárhogy is legyen,Nagyapa megkapja a megérdemelt végtisztességét.

Mert aszavamat adtam.

Egy Mersermindig betartja a szavát.

 

Kölyök

 

Unatkoztam.

Megint. Mindigígy járok, ha nem lebzselek folyton Pöröly, Atya, Kopó, vagy Ficsúr körül. ésez a szerencsétlen is iszonyú büdös. Ilyenkor bánom, hogy elf volt az anyám.Francos kifinomult érzékek.

            -Miért hoztak be öcskös? Tán elloptál egy csirkét?

            Afickó hangja karcos volt, a cella dohszagú hűvöse és túl sok pipadohány. Méghogy öcskös? Tizennyolc múltam, bár igaz, emberi léptékkel alig tizenkettőneknéztem ki. Alap esetben nem állok szóba ilyen pitiáner alakokkal, deunatkoztam. Még mindig.

            -Nem tudom – vontam meg a vállam.

            Szerencséreeddig sikerült elkerülni a börtönöket. Egyetlen alkalmat leszámítva. Ifinbenkaptak el és Kopó szabadított ki. Na nem a híres Tűtoronyból, az talán túl nagyfalat lett volna kettőnknek. Azóta is bottal üthetik a nyomunkat. Mégszerencse, hogy nem ismerték arrafelé a képünket. Soha nem utaztam kicsiben, detény, hogy loptam párszor. Rendben: sokszor. Eddigi legnagyobb ballépésem azvolt, mikor Pöröly szent kardjának árából akartam megvenni az első lovamat.Illetve meg is vettem. Az orromat azóta sem rakták rendbe. Mindegy, így iskönnyen megúsztam, más már rég a föld alatt heverne. és különben is, az akönnycsepp tetoválás a szeme alatt az én pengém karcolta heget fedi. Azt hiszemígy egyenlő az állás.

            -Hogyhogy nem tudod? Valamit csak elkövettélő

            énsem voltam igazi lángész, ha mondjuk Atyát, vagy Ficsúrt veszem alapul, de nemesett nehezemre felfogni, vannak olyanok, akik kellően kirínak a tömegbőlahhoz, hogy indok nélkül hűvösre tegyék őket. Mi Merserek ilyenek voltunk.

            -Elloptam egy papírt. – nem tudtam miért mondtam, ez jutott eszembe hirtelen.

            Ténylegloptam papírt, de nem mostanában. Nagyapa és egy üzlettársa beszélgetéséthallgattam ki, úgy öt éve. Valami adóval kapcsolatos vaj volt a fülük mögött.Ismertem az öreg adószedőt, tudtam, hogy nem jutok be egyedül hozzá. Ficsúrlefizette a városőröket, Atya találkára hívta az adószedőt, Pöröly belekötöttaz ajtónállókba, Kopó pedig elkábította a rejtőző őrszemeket. Nagyapa hatalmaspofonnal jutalmazott, mikor odaálltam elé, kezemben a papírral. Büszke voltrám, de még tanításra szorultam. Lopni bűn. Kivéve, ha megbíztak vele! Persze sokatloptam később Abasziszban, a Szövetség vidékein. Miután Nagyapavisszacsempésztette velem a papírt, elküldött tanulni északra. Sírtam. Nem voltjó itthagyni a testvéreket.

            -Egy papírt miatt fogsz itt megrohadni? – röhögött cellatársam. Szinte éreztem apudvás szájból felém szivárgó bűzt.

            -Mindjárt kivisznek a testvéreim.

            -Álomvilágban élsz öcskös.

            Megvontama vállam.

            -Akkor kimegyek magam.

            Afickó röhögött. Pedig ha tudta volna… Pláne, hogy konyítok néhányvarázstrükkhöz is. Nagyapa ragaszkodott hozzá, hogy családtagjai értsenek amágiához. Egyedül Kopó volt kivétel, nála beérte az elme palléroztatásával. AMerser orgyilkosok jól kitanították. én Doran mellett tanultam a „tiltott”tudást. Emlékszem, mikor Ficsúr ott feküdt az idéző körben, s mikor a gorvikifelfogta, hogy nincs már több lövedék a fúvócsövemben, milyen gúnyosanröhögött. Mint ez itt. Ficsúr nem nagyon dicsért meg, amiért a lángoló testlepörkölte a szemöldökét. De végül is, aki a tűzzel játszik, tanuljon meg élniis vele.

            -Nem hiszed? – fordultam a férfi felé majd hirtelen ötlettől vezérelve azajtóhoz léptem. Hiába, nagyon untam magam, és ilyenkor hajlamos vagyokmindenféle hülyeségeket csinálni. Látszólag csak Nagyapa aranya maradt nálam,azt nem adtam volna oda egy alávaló városőrnek sem! Na és elmém hatalma. Megpár apróság itt ott elrejtve. Nem hagytam, hogy láthassa mit csinálok. Dolgomvégeztével visszaültem a nyirkos szalmazsákokra.

            -Eh – legyintett amaz. – Nem képzeled, hogy bedőlök egy suhancnak?

            Eszembejutott mikor az a részeges bárd le akart nyilazni. Pedig csak néhány húrtloptam el tőle. Eléggé fanatikus egy alak volt, végül Kopó állított csapdátneki. én nem akartam, hogy meghaljon. Ellentétben Ficsúrral és Kopóval, nemkenyerem az ölés. Még túl fiatalnak érzem magam hozzá. én mondtam neki, hogy hamég egy lépést tesz, meghal. Nem hitte el. Talán még mindig ott hever akaróverem mélyén, hacsak el nem hordták a ragadozó állatok.< /p>

            -Mi az ami a nyakadban lóg fiú?

            Namost van baj. Nem kellett magiszteri észjárás hozzá.

            -Semmi közöd hozzá.

            -Hadd nézzem csak! – s már mozdult is felém. Nem túl gyorsan, de eléggévészjóslón.

            -Kiáltani fogok! – fenyegetőztem, de nem sikerült túl hihetőre. Merser vagyok.Puszta kézzel is halálos.

            -Dehogy fogsz! – s már vetődött is a fickó.

            Egyszerűmentális csapás volt. Semmire nem mentem volna vele egy hasonló alak ellen,mint jómagam, de ez csak egy toprongyos volt. Úgy zuhant el a földön, mintvalami liszteszsák. Tompán, port kavarva.

            Azérkező őrök felvont szemöldökkel pillantottak be a cellámba.

            -Hát ez? – kérdezték

            -Meditál – feleltem előszedve legbájosabb mosolyomat.

            Megvontákvállukat, majd közölték.

            -Most velünk jössz!

            Felálltamés mentem. Nagyapa medálját morzsolgatva az ingem alatt jókat kuncogtammagamban. Ostobák.

            Egészúton azon vitatkoztak, melyikük felejtette nyitva a cellaajtót.

            Egyiküksem.

 

Pöröly

 

A nyurgábbikvárosőr nyitotta előttem a cellát, és magabiztosan sétált az egyetlenbútordarabhoz – az asztalhoz a hozzá tartozó székkel. Nagy orrát magasra tartvanézte, ahogy belépek az alacsony ajtón; kis híján le kellett hajtanom a fejem.Mögöttem a köpcös őr csörgette szakadozott láncingét, hallottam, ahogyfújtatóként szuszog ettől a kis sétától. Igazi puhánynak tűnt. Azt hittem, lökmajd rajtam egyet, de nem mert hozzám érni. Pedig a kezeimet is megkötözték.

            ANyurga bosszantó félmosollyal mutatta nekem, hogy üljek le, és úgy csapta lesúlyos kardomat a rozoga asztalra, mint egy darab vasat.

– és most… -vett nagy levegőt a Köpcös, miközben bezárta az ajtót. – …mesélni fogsz nekünk,paraszt!

            Paraszt?Húztam fel a szemöldököm, de nem szólaltam meg. Atya azt mondta, hogy ne mondjaksemmit, és én igyekeztem mindig megfogadni a tanácsait. Idősebb volt nálam,tanultabb is, és nagyon jól tudtam, hogy meg van már a terve arra, hogyanjutunk ki innen. Nyugodt voltam, nem igazán zavart, hogy ez a két paprikajancsijátssza előttem a szívtelen vallatókat.

–        Szóval, paraszt, mit tudsz a gyilkosságról? – kérdeztevigyorogva a Nyurga.

Már megint eza paraszt. Igaz, ami igaz, ha apánkonmúlt volna, akár a földet is túrhatnám. Az öreg sose bírta megállni, hogy neherdálja a pénzt. A családi vagyon csak apadt, csak apadt. Ha nem lett volnaNagyapa, most én sem lennék itt. Az is igaz persze, hogy apám szertelenéletvitelének volt kellemes gyümölcse is: Kölyök. Ha ő nem lenne, az éngyerekkorom se lett volna oly felhőtlen és vidám.

            Napersze, minden szebbnek tűnik az idő tejüvegén keresztül. Azért élesen él mégaz emlékezetemben, mennyi csetepatéba kerültem izgága öcsém miatt. Ó, hányszorkellett kimentenem Kölyköt! Akkor persze mindig dühös voltam rá, de hamarmegbékéltem.

–        Úgy látszik, nem akar beszélni – ámult el a Nyurga, ésúgy nézett Köpcösre, mintha csak egy ócska színdarabban szerepelnének.

–        Majd megered a nyelve! – a kövér városőr közel lépetthozzám (akkora volt, mint én ülve), éreztem savanyú verejtékén át a reggelijeszalonnás szagát. – Hamar kiderül az igazság!

Igazság!Majdnem a képébe röhögtem. Mit tud vajon az igazságról? Gyermekkoromban téveselképzeléseim voltak az igazságról, bár már akkor is pedzettem, hogy létezikegyetemes, az ember felett álló eszme, ami elválasztja az igazat a hamistól.Akkoriban persze azt gondoltam, hogy a törvény az, amit olyan senkik tartatnakbe, mint ez a kettő itt előttem.

            Apámis érezte ezt. Elküldött tanulni, hogy belevessem magam a jog útvesztőibe. Azthitte, ha bíró lesz belőlem, vagy valamiféle elöljáró, talán könnyebben eltudja sikálni kétes üzleteit. De Uwel nem ezt a sorsot szánta nekem. Megmutattaigazi arcát egy lovag személyében. Elegendő volt látnom a fekete páncélosóriást – mert az volt a szememben -, hogy tudjam: az én utam nem a törvény felétart. Az én utam célja az igazság, és az igazság terjesztése!

–        Ha nem mondasz semmit, akkor is tudjuk, hogy bennevoltál – sziszegte a Köpcös. A Nyurga szinte az öklébe harapott, úgy kuncogott.– Honnan van a kardod?

A kardomemlítésére viszketni kezdett a jobb karom. Ez a kard – most Uwel akarata –egyszer majdnem a jobb karom veszte lett. Eszembe jutott a régi történet. Egylovag sanyargatta uradalma lakóit, és a fiatal lányok ártatlanságát semkímélte. Fiatal bosszúállóként magamra vettem a szegény parasztok szenvedéseit,és fújtató bikaként rontottam a lovag várába. Akkoriban még csak a kétkezesbárdot forgattam, azt gondoltam, soha nem lesz szükségem pajzsra. Uwel hite isinkább tűnt eszmének, mint élménynek.

            Alovag meglepett, kardjával kis híján levágta jobb karomat könyök alatt.Fájdalomtól kábultan estem neki, és mire ismét eszméletre ocsúdtam, már a sajátkardját szorongattam balomban: a pengéje a lovag szívében nyugodott.

            Akkorértettem meg, hogy Uwel intette meg szolgáját: vagy mindenemet neki adom, vagyő veszi el tőlem. Igaztalanul senki nem ragadhat kardot az ő nevével ajkain.

–        Biztosan elvette valakitől! – kiáltott tettetettharaggal a Nyurga. – Amekkora melák, nem okozhat neki gondot, hogy kitekerjeegy fegyveres nyakát.

életembenegyszer tekertem ki nyakat. Nem kellemes az emlék. Nem is szeretek rágon dolni.Egy nő volt, aki hatalmával bűbájt bocsátott az elmémre. Szerelmes lettem belé,és ő úgy irányított, ahogy a vásári mutatványosok játszanak a rongybábjaikkal.Mikor világossá vált számomra, hogy mágia hatása alatt állok, könnyektőlfuldokolva ragadtam torkon, és jobb kezemmel – Uwel erős jobbjával! –elroppantottam fehér nyakát. A szerelem azonban nem szűnt meg, és most is,ahogy rágondolok, mintha sötét kút nyílna a szívemben…

–        Látod? – bökte oldalba társát a Nyurga. – Milyensavanyú képet vág! Rohadt kis tolvaj ez…

Elharapta avégét, olyan gyilkos pillantást vetettem rá. Méghogy tolvaj! Uwel szolgájátnevezi tolvajnak! Na, persze a kompániám nem éppen szent életű emberektársasága, az biztos. Mit lehet tenni? Hiszen a rokonaim. Merserek mind.

            Féltestvérem,Kölyök, egyszer nagy bajba juttatott engem is. Megkért, hogy segítsek nekielintézni egynéhány haragosát. Nem volt szokatlan ez a családban, hiszen voltmár, hogy Kopóval vállvetve végeztem be bosszúmat. De míg Kopó mindig az igazatmondta – legalábbis nekem – addig Kölyöknél soha nem lehetett tudni.

            ImádkoztamUwelhez, hogy adjon útmutatást, és a Bosszúállás Ura félreérthetetlenüljelezte, hogy testvérem kérése nem jogos. Emlékszem, milyen harc dúlt alelkemben; vergődtem az igazság és a testvériesség között, és előre bocsánatotkértem Uweltől.

            PerszeUwel nem bocsátott meg.

Nem is vártamtőle igazán.

Több, mint egyéven át kínoztam magam Uwel rendházának mélyén, hogy az istenem visszafogadjonkebelére. A szívem fölé tetovált szimbólumot minden este késsel rajzoltamkörbe. Sebláztól izzó fejjel hevertem a hideg padlón; kifolyt nyálambankirajzolódott az egész életem. Minden, amit elrontottam, minden, amit helyesentettem. Megelevenedtek a tetoválások az egész testemen: a lovag a vállamrólújra és újra levágta jobb karom, a gyönyörű nő a balomról minden éjjel magábaszippantott, és elemésztett. A kötél a hasam körül sokszor vájt tizenháromcsomójával a bőrömbe, és szorított, míg keserű epét nem hánytam.

Ezek akarnakmegkínozni? – villantottam tekintetem a két városi őrre. Ez a két semmi? Nem istudják, mi az a fájdalom! A FÁJDALOM!

– Nézd már,milyen csúnyán néz – lépett hátra a Köpcös. A szemében félelem tükröződött. ANyurga nem szólt semmit, csak nyelt egy nagyot.

 Ha akarnám, elpattannának a kötélrostok acsuklóm körül. Ha akarnám, jobb öklöm szilánkokra hasítaná a nyurga arcát. HaUwel úgy akarná, kardom hegyére tűzném a Köpcös zsíros pocakját.

De Atya aztmondta, ne mondjak semmit.

Uwel aztmondta, ne tegyek semmit.

Vallatóim semmondtak semmi többet.

 

Ficsúr

 

            -Csupa női holmi.

            Afickó úgy vigyorgott zsíros képével, mint valami disznó, miközben tollaskalapomat forgatta kezében. Nem is hittem volna, hogy lehet ilyen hurkaujjakkal tollat ragadni és írni. Ez a figura is azok közé tartozott, akikre méganyjuk hasában egy magzat megrontását kellett volna ráolvasni, ahogy arrólLilion mester regélt Yankarban. Lilion. Elég fura név egy férfinek. Szerintemegy kicsit „ferde” volt a mester, de szerencsére velem nem próbálkozott.Kénytelen lettem volna megmérgezni.

            -Sigron Merser Abasziszból, a néhai Solomon Merser, tengerőrgróf unokája?

            -Igen – bólintottam – Így harmadszorra is.

Már rohadtuluntam a fickót. Itt ülök már vagy fertályórája és a nevemen és a cicomaszerekenkívül nem jutottunk sehova. Ugyanazok a kérdések, ugyanazok a válaszok.

– Jó, akkornézzük tovább – mondta és húsos ujjaival a ládám mélyére túrt. Egy kék itallalteli fiolát vett elő. Hatalom itala. Még jó, hogy nem inkvizítor volt a fickó.Bár való igaz, birkának is nehéz volt elképzelni, nem hogy boszorkányvadásznak.

– Ez mi?Valami méreg?

– Újraszeretném leszögezni, hogy nemesi kiváltságaim folytán nem vagyok kötelesmegválaszolni a kérdést. Már a gondolat is sértő, hogy egy magához hasonlósenki matat zsírtól sikamlós kezeivel a holmim között. – láttam a fickószemében az újabb döbbenetet, hisz úr volt ő a saját rezidenciáján, ugyanakkorpontosan tudta, hogy akár az életébe is kerülhet, ha kiderül, hogy a rokoniszálak, amiket elé citáltam, valódinak bizonyulnak. Pedig azok voltak. Nagyonis. Sigron Merser voltam, vagyok és leszek. – Ugyanakkor hajlandó vagyok kegyetgyakorolni – folytattam kimérten, felvont szemöldökkel – és megválaszolokbármilyen kérdést, csak hogy megkíméljem testvéreimet a börtönmegaláztatásaitól.

Úgy tűnt, afickó erre várt. Ismét meglötyögtette a fiolát.

– Tehát mi ez?

– Szíverősítő– feleltem szemrebbenés nélkül. – Egyenesen a Merser pincéből.

– Magagúnyolódik velem – csapott idegesen könyvére a dagadt jegyző, a felszálló poregy pillanatra szemembe karmolt, így kénytelen voltam megdörzsölni.

Pont ahogyToronban, az angyalkönny után. Azt mondják, könnyű rászokni, de baromság. Csakhozzáállás kérdése. Akkor elindultam a lejtőn de inkább a pia miatt, ha nincsNagyapa nem is hiszem, hogy megállok rajta. Majdnem arra a sorsra jutottam,mint Pöröly és Kölyök apja. Nők, kábítószer, szerencsejáték. Igazi aranyifjúvoltam. Anya mindig azt rikácsolta „Férfi vagy, az a dolgod, hogy megállj asaját lábadon.” és tartotta is magát elveihez. Nem csinált semmit, élt avagyonból, amit a neve jelentett. Persze könnyű volt mondani mindezt. Mióta apaolyan hülyén meghalt, mindig ezt hajtogatta. Pontosan születésünk óta. SzegényJarod is ezért lett olyan amilyen. Könyörtelen gyilkos. Bár végül is nem ártnéhány hasznos rokon. én meg mágiahasználóvá váltam. Nagyapa emberei nehezenismertek rám Shulurban. De rám ismertek, majd haza vittek, végül Yankarbankötöttem ki, Lilion mester udvarában. Ekkor jött ám csak az aranyélet. Nők,hírnév, párbajok, és a szívem csücske. A mágia. én nem hittem volna, hogy ilyenélvezetet tud okozni a villám hevében megpörkölődött hús illata. Megborzongokmost is, ahogy arra gondolok, milyen félelemmel vegy es izgalommal kevertem kielső, halálos mérgeimet. Még most is felforrósodik a bőröm, mikor arrafigyelek, nehogy magamat pusztítsam el véletlen. Bár még mindig jobb halál,mint ha úgy halok meg, hogy ájultamban szétverem a fejem az asztalsarkában.Mint apa. Ez a fickó is elcsúszhatott volna éppenséggel valamin.

– Tényleg az,kóstolja meg! Keserű lesz, de felfrissíti majd a gondolatait. Ráférne a jegyzőúrra.

– Ebből elég!Talán valamiféle kuruzsló vagy? Kréta, papír, viasz, holttest. Miféle rituálérakészültök?

Rituálé.Emlékszem, amikor készítettük a tetoválásaimat. Még most is érzem orromban atinta fanyarú szagát. Később jól jött a tetoválás. Abasziszi gorvikiakcsáklyázták meg  a hajót, amin utaztam.Az utasokat leölték, csak a kiváltságosokat hagyták életben, a kincseketlenyúlták. A tetoválásaim miatt választottak ki az élők közé, azt hiszem.Persze nem számoltak a képességeimmel. Már akkor beszéltem a gorvikitvalamelyest. Hála nagyapa tanárainak, akiket a nyakamra küldött még Yankarban.Valami átkozott rituáléhoz kellettünk volna, ahogy kivettem szavaikból, nemteketóriázhattam sokáig, féltettem a bőrömet.. Szó se róla, izzadtam mikor máraz idéző kör közepén feküdtem, de szerencsére végül elérte azt a tetves papot atüdősorvadás. Testvéreim pedig időben rám találtak és levadászták a gorvikiakatNagyapa embereivel. Lángoló hajójuk fénye még mindig ott világlik szememben, hafelidézem azt az éjszakát. Az eset megerősített abban, hogy ne higgyek azistenekben. Melyik elborult vallás helytartója lehet ilyen vérnősző marha, hogyemberek tömegeit mészároltatja le szeszélyből? No nem vagyok én sem szentéletű,de én legalább érvekkel a szándék mögött szoktam ölni. ész érvekkel, nem pedigegy sosem látott lény szájából vett szavakra utalva. én magamban hiszek ésabban, hogy híresebb leszek még Nagyapánál is. Büszke leszel rám nagyapa!

– Ha mégegyszer letegez kedves jegyző úr, először kerékbe töretem, aztán felakasztatomés három napig gyönyörködök abban, hogy porrá zúzott csontjaival úgy leng aszélben, mint valami tiadlani papírharcos. Azt én garantálom, Sigron Merser –nem emeltem fel a hangom. Így vészjóslóbb vagyok, és hogy tovább fokozzam akedélyeket, még meg is hajoltam a székben kicsit.

Meglepőeningerült volt a fickó. Valami gond lehetett a városban, nem véletlen, hogy azoköten behoztak minket. De a tisztelet akkor is jár.

– Akkorvoltatok ti nemesek, mikor még a Quiron-tenger helyén hegyek emelkedtek.

Megköszörültema torkom.

– Nemesikiváltságaim folytán akár most a vérét vehetném kedves jegyző úr, ismételtarcátlansága miatt, de ma remek hangulatban talál. Nem számít, hogy mit hiszés, hogy mi a valóság. Ha úgy ítéli, tettünk valamit, hát citálja elém érveit,de ha nem – és itt illő volt elővennem mély tónusú, igazi boszorkánymestereshanglejtésemet – ne sértegessen tovább, hanem húzza meg a gatyaszíját, nyeljele a trágyát, aminek a szaga a szájából árad és engedjen szépen utunkra, hogyméltóságban temethessük el Nagyapánkat, kinek őrgrófi végakaratát éppen magaakadályozza. Különben kénytelen leszek felhívást intézni a helyi urakhoz az önalkalmatlanságáról erre a pozícióra.

A férfielsápadt, de nem szólt újra.

Pont mint az aFicsúr, aki, mint később kiderült, valami hasonszőrű boszorkányfattyúnak volt afia, mint amilyen én vagyok. Ha nincsenek a testvéreim, nem úszom meg épbőrrel, így sem sokon múlott, hogy szép pofikám ne süljön ropogósra. Minden anők miatt. Talán nem kellett volna elsorvasztanom a kezét a párbaj napja előttiéjszakán annak a szájhősnek. Valahogy ki kellett egyenlítenem az esélyeket.Apropó nők. Egyre jobban érdekelnek a helyi kékvérű némberek. Ideje lenne végremenni. Megbocsáss Nagyapa, természetesen nem megy a küldetés rovására afehérnép iránti falánkságom. Ahogy nem vált kárára sosem. Mert Merser vagyok,aki ha szavát adja a családnak, be is tartja azt. Te neveltél így, és atestvéreim, kik mindig mellettem álltak.

– Szóval? –kérdeztem a jegyzőt, aki az ajtó felé pillantott. Súlyos léptek zaja szűrődöttát a réseken.

Nemfaggatózott végül tovább.

 

Atya

 

Álmok. Akár apipafüst, sejtelmes, ijesztő, gyönyörű alakokkal szövik tele a levegőt, de hamegpróbálod megérinteni, megragadni őket, szertefoszlanak, homályosemlékképeket hagyva csupán maguk után. Mégis, ki állíthatná, hogy az álmok nembefolyásolják az életét? Legtitkosabb vágyaink, legrejtettebb félelmeink törnekfelszínre bennük, amiket csak az ébrenlét óráiban sikerül lelkünk legmélyebb,sötét bugyraiba száműzni saját magunk elől.

Az álmok sokszor segítettek átéletem nehéz pillanatain. Gyermekkoromban hozzájuk menekültem a zordon külvilágfenyegetései elől, kamaszként belőlük merítettem a bátorságot és a hitet, hogyszembeszálljak apám „mindenható” akaratával, és a katonai akadémia helyett azegyetemen kezdjem meg tanulmányaimat. Sosem kedveltem a harcot, két bátyámmalis csak ritkán, és akkor is csak büszkeségből álltam le verekedni, perszemindig én húztam a rövidebbet. Inkább a lugas árnyai közt megbújva dédelgettemképzeletem démonait. Bölcs akartam lenni, tudós, akár a nagyapám, aki oly sokatmesélt nekem éjszakákba nyúlóan távoli vidékekről, ősi kultúrákról és legendáshősökről. Álmaimat sárkányok, óriások, homályba burkolódzó titokzatosárnyéklények népesítették be. A Holló egy fülledt nyári éjjelen jött el hozzámelőször, hogy sötét titkokat suttogjon egy háborúról, amit ősi istenek vívtakegymással valamikor az idők hajnalán. A nyelvet, amin beszélt, bár furcsánismerősnek tűnt, nem ismertem, mégis úgy éreztem, minden elsuttogott szavamegtalálja az útját egyenesen a lelkembe. Ekkor még nem sejtettem, hogyeljövetele örökre megváltoztatja majd az életemet. Kiválasztott lettem.

 

–        … gondolom megérti, hogy nem tehetek másképp.

–        Megértem, hisz mindenkinek megvan a maga feladata ezena világon. De meglátja, nincs titkolnivalónk a városi őrség előtt. Kérem,végezze a kötelességét, aztán bocsásson utunkra.

–        Tehát a neve?

–        Marcus Merser vagyok, a néhai Solomon Merser őrgrófharmadik gyermeke, és az Ő akaratából immáron örököse.

A börtönbírófelpillantott az írásból, tekintete a balkezem mutatóujján viselt arany családipecs étgyűrűre vándorolt. Gondterheltnek látszott.

–        A társai?

A társaim. Avéreim. A családom. Legalábbis ami megmaradt belőle.

–        Unokafivéreim, Emor, Sigron, Jarod és Lareloridon.Valamennyien a Merser nemzetség köztiszteletben álló tagjai.

Köztiszteletbenálló. Gondolatban elmosolyodtam. Pöröly és Ficsúr magabiztosan megállná ahelyét akár egy puccos erigowi bálban is, bár mindketten kivették már részüketnem egy kocsmai verekedésben, sőt annál végzetesebb csetepatékban is. De akiKopóval kötött közelebbi ismeretséget, annak inkább a rémálmaiban jelenhetettmeg később, ha túlélte egyáltalán a találkozást. Kölyök, aki első ránézésrecsak egy a városokban csavargó utcagyerekek sokaságából, valójában veszélyesebba prédáját bűvölő kobránál. Halálos társaság, de ők a családom, és ízig-vérigMerser mind. Ismerem őket, ismerem az álmaikat, a szemem előtt nőttek fel. ACsaládért akár a világ végére is elmennének együtt.

–        Lareloridonő Igazán furcsa név egy aszisz nemesnek.

Kölyök fattyúgyerek volt, félvér, a bátyám valamelyik mákonyos bódulatban töltött orgiájánakgyümölcse. Apám, vagy ahogy mindenki hívta, „Nagyapa” valamiért mégis acsaládnál tartotta, sőt egy vagyont költött az iskoláztatására. Hogy mi volt aszándéka vele, azt sosem fogjuk megtudni többé, titkát örökre magával vitte asírba. Ő volt a család teljhatalmú vezetője, az ő kezében volt mindannyiunksorsa. Ő irányította a család pénzügyeit, vezette a Merser uradalmat, tárgyalta kereskedőkkel, és más családok vezetőivel. Ő pénzelte taníttatásunkat is, őszabta meg életünk irányát. Ez alól talán csak Kölyök és én voltunk kivételek. Őttalán elf anyjától örökölt szabad vére hajtotta az utcára, a csavargók észsebmetszők világába, míg Nagyapa nem parancsolta a mágikus tekercsek mellé,engem pedig felsőbb hatalmak űztek hosszú, magányos vándorútra.

–        Mivel foglalkozik, és mi a jövetelük célja?

Nem okozottnehézséget kissé sértett arcot erőltetni magamra, hiszen a Merser acélbólkészült fegyverek ismertek Abaszisz szerte, noha hagyományos, abbit mentesötvözetből készültek.

–        Családunk több mint tíz generáció óta foglalkozikfegyvergyártással és értékesítéssel, én sem kívánok véget vetni ennek a nemeshagyománynak.

Ma már szintehihetetlen, hogy ezt alig hat évvel ezelőtt még tényleg így is gondoltam. Azálmok továbbra is velem maradtak, de én bezártam előttük lelki füleimet,elfordultam tőlük, és teljes erőmmel dolgoztam a családért. Egészen addig aszürke, ködgomolyagos őszi éjszakáig, amikor meglátogatott a Farkas.Vonításába, kaffogásába szavak keveredtek, azon az ismeretlenül ismerősnyelven, amelyen a Holló is szólt hozzám azon a gyermekkorom homályába vesző,távoli éjszakán. Megígérte, hogy hamarosan eljön hozzám, hogy felnyissa aszemem, és megossza velem ősi titkait. Másnap ismerkedtem meg Vele.Charlottenak hívták, az egyik szomszédos grófság urának lánya volt, és aleggyönyörűbb nő, akit valaha láttam. Amikor a Holló és a Farkas nyelvén szólthozzám, tudtam, hogy az életem sosem lesz többé a régi. Ő volt, aki beavatottaz Árnyékúrnő hatalmának tiltott rejtelmeibe. Farkassá váltam én is, a homályés az álmok ősi birodalmának követévé.

A börtönbíró zavartan forgattakezében a lúdtollat, a lapra, amit töltögetett, kövér tintacsepp hullott.Valami gond lehet a városban, különben miért rángattak volna ide minket mindenok nélkül? Ha megtudunk valami újat, talán mégis hasznunkra is válhat az ittelvesztegetett idő.

–        Katonáim jelentették, hogy egy lezárt koporsót találtakaz önök szekerén, amit lefoglaltak. Tudnom kell, mi van benne!

Hiába a soktudás, az ősi tekercsek titkai, amiket a Testvériség osztott meg velem, hiábaaz álmok és árnyak feletti hatalom, Nagyapát mégsem tudtam megmenteni. Talán azIstenek akarták így, talán ő maga, de elérte egy álnok gyilkos árulása. és anyomok ide vezetnek. Narvanba.

–        Apám, a néhai Solomon Merser földi maradványait visszükutolsó útjára, hogy végakarata szerint ősei városában, Narvanban kerüljön végsőnyughelyére. Ezt természetesen papírokkal is tudom igazolni amennyibenszükséges. Látom, hogy nyugtalan, és megértem a bizalmatlanságát is, debiztosíthatom, jelenlétünk nem jelent semmilyen veszélyt a város biztonságára.

Még nem. AmígNagyapa nem nyugszik békében, nincs bosszú.

Mélyen a bírószemébe néztem, és a legbizalmasabb hangomon kérdeztem:

–        Ne vegye tolakodásnak, de történt valami rendkívüli avárosban, ami indokolttá teszi ezt a szigorú ellenőrzést?

–        Nem hiszem, hogy ez magára tartozik.

–    Ugyan bíró úr. Talán nemesi mivoltunk, serőforrásaink segíthetik kilábalni önöket a kátyúból – s gyűrűmet úgyfordítottam, hogy a madaras címeren megcsillanjon a fáklyafény.

A bíró nagyotsóhajtott.

–    Rendben van. Az egyik nemesi háznagyasszonyát és kíséretét brutálisan lemészárolta valaki, egy egész szakaszgárdistával együtt. A város vezetői a végére akarnak járni a dolognak, mielőtta Karnevál elkezdődik. De ezt nem tőlem hallotta, rendbenő

–        Nem kell aggódnia bíró úr! Nemesi szavamra fogadom,hogy ez az információ nem fog tőlünk alkalmatlan kezekbe kerülni.

 

Ahogy a börtönkapuján kilépve végignéztem az esőfelhőkbe burkolódzó városon, azon töprengtem,vajon milyen sorsot tartogat a Merserek számára Narvan és a Karnevál?

A máskor oly beszédes álmok mostnémán és sötéten burkolták homályos mélyükbe a jövő titkait…

 

„ Beesteledett

Az öt Merser mögött döndülő kapu elnyomta acsatornákban morajló víz neszét és a kövekre szitáló eső halk sziszegését.

            – Megint esik. –elégedetlenkedett Kopó.

            Ficsúr fekete, széleskarimájú kalapját szemébe húzva tekintett körbe a hideg kőrengetegen. Áhítatbafagyott szobrok és cirádába fulladó frízek pillantottak vissza rá hidegszemeikkel.

            – Olyan ez a város,mint valami ódon kripta. – látszott rajta, hogy keresi a megfelelő szavakat,mely hűen szimbolizálhatja érzéseit – Sír, amibe mint valami nagy haláltánc,akarnak életet verni a maskarádéval.

            Atya összeszorítottajkakkal bólintott, figyelmét az épület udvaráról előgördülő, fáradtan nyikorgószekér vonta el. A vaskos, igás állat prüszkölt egyet az orrába csorgóesővíztől, a kordén ülő katona összerezzenve szökkent le a járműről, tekintetétcsak nehezen tudta elszakítani a raktéren árválkodó, dísztelen koporsóról.Hamar eltűnt az esőfüggönyben, nem mert a fivérekre nézni. A többiek hátasátmár másik katona vezette elő. Kölyök sértődött ábrázattal vette el tőle akantárokat. Pöröly megtörölte arcát, bosszantotta, ha vonásain víz csorgottvégig. Arra az időkre emlékeztette, mikor még tudott sírni.

            – Kíváncsi vagyok,van-e agyáltalán itt még föld az átkos kövek alatt? – morrant fel, őt isnyugtalanított a hely kisugárzása.

            – Ha jól tudom, aNagyapa által megjelölt területre azóta nemesi kúriát építettek – túrt Atyagonderhelten nyirkos hajába.

            – Ugyan bratyók, –moslyodott el Kölyök. A kordéra kapaszkodva úgy festett, mint valami örökvidámvándormutatványos. – Tudjátok a mondást: Egy Merser megváltja a családot…

            – …az öt Merser méga világot is! – zengett a kórus, hogy jópár szívdobbanás múlva elnyelje az ötfivért Narvan, s a születő Maskarádé, mely a nagy haláltáncával immár az őlelkükre is ráteríthette az elmúlás párájától bűzös szárnyköpenyét.

            Meglehet örökre… „

]]>