Most meg is 6ódtam,ugyanis 1 mesét i írtak rólam …{szerző:Bellamaria}A történet megjelenítéséhez 1 levelében még sokkal előbb megadta a jogot,így most NEM kértem ki az engedélyét.Bízom benne,hoyg nem haragszik meg …A hozzászólásokat pedig NéKI címezzétek,ha lesznek …Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy szegény asszony, annak pedig egy aranyhajú lánya. Szegényen, de boldogan éldegéltek a kerek erdő közepében. Az aranyhajú lány soha nem volt magányos, mert a kerek erdő összes lakója nagyon szerette. Bambi és anyukája ha sétálni mentek, mindig utbaejtették a kis zsúpfedeles kunyhót, ahol szivesen látták őket vendégül egy kis simogatásra. Nyúl anyó és gyerekei is mikor kiugráltak üregükből, első utuk a kunyhó felé vezetett , mert tudták, hogy finom sárgarépával fogják őket megvendégelni, és még egy jót futkározhatnak aranyhajúval a zöld pázsit selymes füvén. Még Medve mama két bocsa is szivesen időzött Aranyhajú közelében. Habár ők tul lusták voltak a kergetőzéshez, a sárgarépát nem szerették és azt sem tűrték, ha valaki bozontos bundájukhoz ér. De Aranyhajú lágy, becéző hangját szivesen hallgatták, és elégedett dörmögéssel kisérték.Egyik nap az aranyhajú lány rőzsét ment gyűjteni az erdőbe. épp a rőzseköteget próbálta összekötözni és a hátára tenni, mikor valaki hangja riasztotta fel magányából._Helló! szólt egy érces hang a háta mögül. Megfordult. Egy feketehajú fiú állt mögötte. Az aranykorona ágai kókadtan lógtak a fiú fejéről.-Hát te meg ki vagy? – kérdezte a királyfi szenvtelen, unott hangon.Az aranyhajú lány nagyon meglepődött. Ilyent még nem tapasztalt eddig rövid élete során. Hogy valaki hangjában ne legyen sem öröm, sem bánat.-Aranyhajúnak hivnak, és itt lakom a kerek erdőben egy kis kunyhóban – gyöngyöző hangjára dalra fakadtak a madarak a környező ágakon.-én pedig a királyfi vagyok – hangja ugy szólt, mintha egy üres fazékból hallatszott volna. Tompán és üresen.-Azt látom magamtól is. De mondd kérlek, te a padlásra jársz nevetni, a pincébe pedig sirni?-Mi az hogy sirás, mi az hogy nevetés? Ilyent én soha nem szoktam csinálni. -most talán egy picike megdöbbenés hallatszott a hangjában. De lehet, hogy Aranyhajú csak beképzelte magának.-Hát akkor mit csinálsz, ha boldog vagy? és ha szomorú?? – folytatta az Aranyhajú a faggatózást.-én soha nem szoktam boldog lenni, és szomorú sem vagyok. -folytatta a királyfi tompa hangon.-Nohát! Hogy valaki ne legyen boldog! Mit érzel magadban, ha szépen süt a nap, csiripelnek a madarak, a szézszorszépek pedig viritanak a rétenő – folytatta a faggatózást Aranyhajú.-Semmit! – válaszolta a fiú. – Te ennek képes vagy örülni? A nap süt, mert az a dolga. Már ezt csinálja ezer, de lehet, hogy még több éve. A százszorszép pedig egy paré a lábam alatt. Te biztos, hogy épeszű vagy, hogy ilyesminek képes vagy örülni?-Sirni sem szoktál? – kérdezte Aranyhajú-Mi az hogy sirás? Láttam már egyszer valakit, hogy viz folyik ki a szeméből. Talán az a sirás? Azt hittem, melege van és izzad! -folytatta a királyfi-Jaj de buta vagy! Hát persze, hogy az a sirás! Biztos, szomorú volt. Tudod, mindig az ember szive mondja meg a szemének, hogy sirni kell.-Tényleg? – a királyfi arcán most valódi megdöbbenés tükröződött. – Mi az, hogy sziv?-Hát az, ami a mellkasodban dobog. – Az Aranyhajú odalépett a királyfihoz, és a mellkaséra szoritotta a kezét. Bent néma csönd honolt.-Ó, te szegény, szegény fiú! Hát neked nincs is szived! – az aranyhajú lány keserves sirásra fakadt, annyira megsajnálta a királyfit.-Mi történhetett veled? – kérdezte aggodalmasan.-Nem tudom, de most már nagyon unom magamat, és megyek haza. – a királyfi megfordult és otthagyta a siró Aranyhajút.A lány leült a fűbe a csodálkozástól.-Hát ezen aztán csodálkozhatsz Aranyhajú! – hallott egy reszelős hangot az egyik fáról.Felnézett és egy öreg varjút pillantott meg az egyik faágon. A varjú két ággal lejjebb szállt, hogy Aranyhajú jobban hallja.-én ott voltam ennek a fiúnak a születésénél, épp az ablak alatt álló öreg gesztenyefa ágain napoztam. Mikor megszületett, az édesanyja meghalt, és az anyja nővére, aki valójában gonosz boszorkány, és mindig is irigyelte szépséges nővérét, hogy igy megcsinálta a szerencséjét a királlyal és királynő lett, és még gyereke is született, hogy bosszúból, mig a királynő a szülés után kimerülten elszenderedett, kilopta az ujszülött szivét, és a Vashegyen lakó sárkányra bizta. Mikor a királynő meghalt a szülést követően, még akkor sem adta vissza a kisfiú szivét. Tudod, aki gonosz, annak semmi sem szent. Azóta ilyen érzéketlen ez a szegény gyerek.A varjú befejezte a történetet, Aranyhajú letörölte könnyeit.-No, én pedig ennek a királyfinak vissza fogom szerezni a szivét, még ha addig élek is!Jaj drága Aranyhajú, nagyon veszélyes vállalkozás ez! – károgott az öreg varjú – Ne kockáztasd a te egyetlen életedet ezért a fiúért! Látod, él, megvan, elvan ő egész jól sziv nélkül is!-De én azt szeretném, ha érezne! Hisz semmit sem ér az élet érzések nélkül! Szeretném látni egyszer szivből kacagni! – mondta elszántan Aranyhajú.-Hát ebben lehet valami. -mélázott el az öreg varjú – Emlékszem, még mikor szegény drága jó feleségem élt, a gyerekek pedig kicsik voltak… – és a varjű belekezdett egy véget nem érő történetbe.De Aranyhajúban megszületett az elhatározás, és azt most tett követte. Felkelt a fűből, lesimitotta a szoknyáját és bement a kunyhóba, hogy édesanyját is értesitse szándékáról. Az anyja is jószivű asszony volt, egyezett Aranyhajú szándékával, mert ő is tudta, hogy mit sem ér az ember élete, ha nincs benne jóság és segitőkészség. Sütött egy kis hamubasült pogácsát útravalónak, megcsókolta a lányát, és kikisérte a fehér léckapuig. Aranyhajú megindult az ösvényen a Vashegy felé. Barátai: az őzike, a nyuszikák és a bocsok az erdő széléig kisérték. Tovább nem mertek menni, mert tudták, hogy a Kerekerdő után a Vashegy következik, ott pedig egy bűzös barlangban él a hétfejű sárkány. Tudta ezt Aranyhajú is, de félelmét legyőzte jósága és segitőkészsége. Valahol legbelül azonban egy picike félelem volt a szivében, de ilyenkor mindig arra gondolt, hogy milyen jó lesz, ha a királyfi visszakapja a szivét és ő is tud nevetni, boldog lesz és örülni tud az életnek, mint minden ember.Mikor odaérkezett a Vashegyhez, felhuzta a lábára a vascsizmát, hogy fewl tudjon mászni rajta . Nagy nehezen odaérkezett a sárkány barlangjához. A sárkány épp délutáni pihenőjét tartotta, ugyhogy nagyon mérges volt, hogy valaki felzavarta álmából.-Megint valami kóbor lovag jött csillogtatni harcászati tudományát. No, kiköpök egy lángcsóvát, hátha ez is elég lesz, hogy elijessze!-Pfűűűűűűűűű !! fújt egy nagyot és még ráadásul orditott is egyet.- Hahó! Sárkány bácsi! Csak én jöttem hozzád, Aranyhajú! Nem kell annyira mérgesnek lenned!A vékonyka lányhang visszhangzott a barlangban.-Nem kell… nem kell… mérges…mérges… lenni… lenni…!-Hát ez meg mi a fenét akarhat itt? – a hétfejű sárkány meglepetésében felült. Egyik feje a hát közül jó nagyot kppant a barlang mennyezetén.A kislány beljebb merészkedett. Orrát megcsapta a kén szaga, kis szivébe apró félelem- lángocskák keletkeztek, de a lábai csak vitték előre.Ott állt már egészen a saárkány előtt. Bátran nézett mind a tizennégy szemébe.- A királyfi szivéért jöttem. Tudom, hogy te vagy az őrzője. Szeretnélek arra kérni, add nekem ide, vissza akarom adni jogos tulajdonosának. Tudod ő sziv nélkül nem tud sem örömöt, sem bánatot érezni. Nem tudja élvezni a madarak énekét, nem örül ha a hosszú tél után kisüt az első gönge tavaszi napsugár…Aranyhajú hangja itt elbicsaklott a sok elfolytott érzelemtől és sirva fakadt.A sárkány megértően bólogatott. A madarakat ő is nagyon szerette. Főleg sülve.Már épp tápászkodott volna fel, hogy kihozza a barlang hátsó részéből a dunsztosüveget, amibe a királyfi szivét rejtette. Hirtelen a Vashegy tetején lévő fekete felhőből villám csapott le elébük, és előttük termett a néhai királynő gonosz nővére.Most nem volt szüksége arra, hogy a szépség alarca alá rejtse gonoszságát. Ugy nézett ki, mint amilyen valójában. Haja helyén kigyók tekeregtek, bibircsókok boritották az arcát, hosszú orra majdnem a szájába lógott. Kezének hosszú karmai seprűjét markolászták.- Mit akarsz te csinálni? Elment az a maradék tyúk eszed is? No, én is jó szövetségest találtam! Ekkora nagy állat, mégis két jó szóval le lehet venni a lábáról!A sárkány meghökkenve ült a csülkein. Tudta, hogy a boszorkány gonosz, de vele eddig még nem mert igy kiabálni. -Méghogy tyúkeszű! – dohogta mérgesen magában – Egy olyan valaki, akinek HéT feje van!Szólásra nyitotta legbátrabb száját.- Eleget szolgáltalak.Mindig hűséges voltam hozzád. Soha nem vitatkoztam, segitettem a leggonoszabb tervedet is végrehajtani. Tudod hogy nagyon öreg vagyok már. és a sárkányok is meghalnak egyszer. Engesd meg, hogy egyszer, egyetlen egyszer az életemben jót cselekedjek!A boszorkány erre még jobban méregbe gurult.-Micsoda! Te tényleg vénségedre megbuggyantál! Ha meg akarsz halni, akkor a tulajdon két kezemmel pusztitalak el! De a fiú szivét nem adom!!! Nem adom, MEGéRTETTED!!Arca eltorzult a dühtől. Szájából a szavak, mint fekete szurok peregtek. Söprője éles karddá változott, és a sárkány szivébe mélyedt. Szegény sárkány felugrott a fájdalomtól. Egyik fejével levert egy sziklát a barlang mennyezetéről, ami már régóta készülődött leesni. Hangos robajjal hullott a földre, egyenesen rá a gonosz boszorkányra. Agyon is ütötte. Rögtön a helyszinen meghalt. Gonosz lelkéért három ördög ugrott ki a földből és már cipelték is a pokol legsötétebb bugyraiba.Aranyhajú dermedten állt. Nem tudott szólni, de még moccanni sem birt. A sárkány nyögése szakitotta ki bódult merevségéből. Látta, hogy mellkasából vastag sugárban ömlik ki a zöld sárkányvér.Odament hozzá, megsimogatta a hét feje közül az egyiket. A sárkány hálás pillantást vetett rá félig lecsukott szemhéja alól.-Tudod te most egy nagyon derék dolgot cselekedtél. Büszke lenne rád a mamád.A sárkány szája szólásra nyilott.- Egyszer végre én is tettem valami jót. és ez nagyon boldog érzés. El is mondom a mamának. Mert nemsokára találkozni fogok vele. Meghalok.Aranyhajú leült a sárkány mellé, ölébevette az egyik fejét, kezével simogatta, becézgette, és altatódalt dúdolt a haldoklónak.A sárkány szeméből patakzott a könny. Ahogy a könnyek a földre hullottak, mind mind egy egy igazgyönggyé változtak. Megtisztult a lelke. Aranyhajú a legutolsó pillanatáig vele maradt. Megvárta, mig a sárkány hófehérre tisztult lelkét két szárnyas lény elviszi valahová fel, túl a vashegy ormain, túl a felhőkön, oda, ahol a napban az összes jó sárkánylélek lakozik.Piros kendőjéét ráteritette a sárkány legnagyobb fejére és elment hátra megkeresni a dunsztosőveget a királyfi szivével. Meg is találta hátul a barlangban, egy sziklára helyezve. Szép szivárványszint árasztott magából. Belül a sziv piroslott. Felkapta az üveget, még egy utolsó pillantást vetett a halott sárkányra, és kisietett a barlangból. A Vashegyről lefelé már könnyebb volt az út. A hegy lábánál lévő réten a királyfi bandukolt. A kerekerdő szélén a barátai : az őzike, a nyuszika és a bocsok várták.Elkezdett szaladni a királyfi felé. Szaladás közben megbotlott a nehéz vascsizmában, a dunsztosüveg teteje lerepült, és a királyfi szive az érzelmek szép szivárványán át repült a mellkasába.A fiú kitárta két karját, szája mosolyra húzódott és elkezdett szaladni Aranyhajú felé.A nap, aki annyi szépségnek és szomorúságnak volt már tanúja, megértően sütött le rájuk.Itt a vége, fuss el véle!Ãœdvözlettel Endre,Doroszló!!!P.s.:Még hallasz rólam … O:-)***Ha 1 mesét elég gyakran ismételgetnek,akkor legendává válik,s a népek hisznek a legendákban.(Fátylas varázsló) Simon Hawke]]>