A SF mesterei sorozatban megjelent Arthur C. Clarke Bölcső című regénye a Metropolis Media Kiadó gondozásában. Egy regény a különböző értelmek különbözőképpen működő logikájáról; egy regény néhány emberről, akiknek napok leforgása alatt ki kell szakadni hétköznapi gondokkal teli világukból, hogy egész civilizációnkat képviseljék; egy regény az első kapcsolatfelvételről. Carol Dawson újságírónő az után nyomoz, vajon a cetek különös viselkedésének a Florida környéki vizekben lehet-e köze egy félresikerült katonai rakétakísérlethez. Amikor azonban kihajózik a Mexikói-öbölbe, búvármerülése során valami egészen mást talál: egy ismeretlen, de egészen biztosan nem földi eredetű tárgyat, amely súlyos veszedelmet szabadíthat az egész emberiségre. Az SF többszörös díjnyertes klasszikus „nagy öregjének” és a NASA rakétamérnökének közös regénye eredetileg felkérésre íródott, forgatókönyv formájában, ám a film a szokásos hollywoodi huzavonák miatt sosem készült el. A történet le sem tagadhatná eredetét, triviális alaphelyzetből kiindulva folyamatosan adagolja a rejtélyeket és a feszültséget, míg végül látványos akciókavalkáddal jut el a végkifejletig. Közben az olvasó sok mindent megtudhat a színes szereplőgárdáról, a tenger élővilágáról és a modern haditechnikáról. „Ez a víz alatti kaland fantáziadússágában a 2001-gyel vetekszik… Tele intrikával, akcióval, romantikával, és Clarke legemlékezetesebb szereplőivel.” United Press International „Ideális olvasmány azoknak is, akik rendszerint nem kedvelik a science fictiont.” New Orleans Times-Picayune Részlet – Tegnap reggel – kezdte – gyakorlatot rendeztek az új Panther rakéta bemutatására az Atlanti-óceán északi részén. Egy repülőgépről indították útnak 07.00-kor, huszonnégy kilométernyire a labradori partoktól. A céltárgyat a Bahamák környékén kellett elérnie, egyik régi repülőgép-hordozónkat. Miután normális ballisztikus pályán megközelítette a célkörzetet, a Panthernek be kellett volna kapcsolnia saját rávezetőberendezését, mely a jelbeazonosító rendszer, az APRS segítségével működik. A rakéta, fölismerve a repülőgép-hordozót, ezek után manőverező sugárhajtóműveivel el kellett volna végezze a szükséges apró iránykorrekciókat, hogy végül becsapódjon az öreg hajó főfedélzetén. Todd megnyomott egy gombot az emelvényen, mire a bal oldali képernyőn megjelent a Labradortól Kubáig terjedő terület vázlatos térképe. – A rakéta végső kísérleti verziója volt ez – folytatta –, pontos mása a majdani kész modellnek, kivéve persze a vezérlő rádióvevőt és a robbanófejet. Ez lett volna minden idők leghosszabb gyakorlórepülése, demonstrálandó az APRS-be épített vadonatúj, 4.2-es szoftverváltozat képességeit. A rakéta tehát természetesen nem volt élesítve. A hadnagy fölvett egy fényceruzát az emelvényről, és itt-ott megérintette vele a kis monitort. A jelek azonnal föltűntek mögötte is, a nagy képernyőn, így a hallgatóság könnyedén követhette, miről beszél. – A képernyőn láthatják a tegnapi madár egymáshoz viszonyított tervezett és valóságos útját. Itt, durván tizenöt kilométernyire keletre Cape Canaveraltől, az akkor még normálisnak tűnő röppályán a vezérlés bekapcsolta a kamerákat. Néhány száz kalibrációs felvétel után, mely az APRS egyfajta önellenőrzése, terv szerint aktivizálódtak a végső irányítórendszer algoritmusai. Amennyire a távolsági mérésekből megállapítható, eddig a pillanatig semmi rendellenesség nem történt. A jobb oldali képernyőn most Florida déli részének és a szigetláncnak a térképe jelent meg, rajta bejelölve a célpont a Bahamák közelében. A két szélső monitor képe ettől kezdve nem változott, Todd hadnagy csak a középsőn váltogatta szövegének lapjait előadása közben. – A repülőgép-hordozó elméleti pozíciója, ahol a kameráknak először keresniük kellett, itt, Eleutheránál volt, a Bahamák közelében. A keresőalgoritmus ettől a ponttól kezdve növekvő sugarú, koncentrikus körökben folytatja a kutatást, és ha hibátlanul működik, mintegy tizenöt másodperc alatt megtalálja a célt. Ennek – Todd a részletesebb térképen a pontozott vonalra mutatott – kellett volna lenni a helyes röppályának. Mindazonáltal – folytatta drámaian –, a mostanra már kielemzett mérési adatok tanúsága szerint úgy tűnik, a rakéta élesen elkanyarodott nyugat, a floridai partok felé, nem sokkal azután, hogy az irányítórendszer aktivizálódott. Csupán eddig a pontig tudtuk rekonstruálni a röppályát; ekkor körülbelül öt kilométernyire nyugatra volt Miami Beachtől, háromezer méteres magasságban. Ettől kezdve a mérési adatok rendszertelenné, zavarossá váltak. Azt azonban biztosan tudjuk, hogy a célrairányító-berendezés a kapcsolat elvesztésekor működött. Kivetítve a rakéta feltételezhető további útját, ez a satírozott terület (mely magába foglalja az Evergladest, a szigeteket, és egészen Kubáig nyúlik) lehet az, ahol a madarunk becsapódhatott. Todd hadnagy egy pillanatra elhallgatott, mire Winters alezredes, aki eddig a fontosabb adatokat írta le egy jegyzetfüzetbe, azonnal fölszólalt, és átvette a megbeszélés irányítását. – Néhány kérdés, hadnagy, mielőtt tovább folytatná. – Winters hivatalos hangnemben beszélt, sugárzott belőle a magabiztosság. – Először is, miért nem semmisítették meg a rakétát, amint letért a röppályáról? – Ezt nem tudjuk biztosan, alezredes úr. A vezérlő rádióvevőt és az önmegsemmisítő robbanótöltetet természetesen beépítették, direkt ebből a célból. Az irányváltoztatás azonban olyan váratlanul történt, olyan meglepetésszerűen, hogy eleinte mindannyian kissé lassan reagáltunk. Mikor elküldtük a parancsot, talán már kívül került az adónk hatósugarán. Csak annyit tudunk, hogy semmiféle robbanást nem észleltünk. Az egyetlen lehetséges magyarázat… – A kezelői hibákra majd később visszatérünk – szakította félbe ismét Winters. Todd a „hiba” szó hallatán elsápadt, és idegesen mocorogni kezdett az emelvény mögött. – Az utolsó értékelhető mérési adatok szerint hol lett volna a becsapódás pontos helye? És mennyi időnkbe telik, míg még valami használható információt kibányászunk az utána következő észlelések zűrzavarából? Todd hadnagy magában megjegyezte, hogy az alezredesnek jól vág az esze. Winters nyilván nem először vezet efféle nyomozást. Todd elmagyarázta neki, hogy ha a vezérlési program a továbbiakban nem változott meg, folyamatos meghajtás esetén a rakéta valahol Key Westtől harminckét kilométernyire délre kellett lezuhanjon. – Habár – tette hozzá –, az útirány a szoftver parancsára akár öt másodpercenként is megváltozhatott. És az utolsó öt beérkezett adatcsomagban kétszer meg is változott. Valószínűtlen tehát, hogy megállapodott volna, miután a kapcsolatunk megszakadt vele. Szerencsétlenségünkre a lehetséges összes útirány vektorait, melyeket az APRS előre kiszámol, a fedélzeti komputer őrzi, hisz az adatsugárzás korlátai miatt mi csak a ténylegesen kiválasztott adatokat kapjuk meg rádión. Most már emberek is vizsgálják az utolsó, hiányos mérési eredményeket, hátha rábukkanunk valami használható információra. A parancsnoki kar egyik tisztje megkérdezte, mi a valószínűsége annak, hogy a rakéta eljutott Kubába. Todd hadnagy azt válaszolta, „igen csekély”, aztán aktiválta az elektronikus képszerkesztőt, és a röppályát jelölő pontozott, villogó vonalat varázsolt a jobb oldali képernyő térképére. A villogó pontok Coral Gables mellől indultak el, Miamitól délre, majd keresztülvágtak Dél-Floridán, be a Mexikói-öböl fölé, a szigetláncon át, végül vissza az óceánba. – E vonal mentén indítjuk meg a kutatást. Hacsak a madarunk hirtelen meg nem gondolta magát, a hozzávetőleges útirány aligha változott, hisz nyilván ráállt valami célra. Mivel pedig bejelentések nem érkeztek lakott területek közelében észlelt szárazföldi becsapódásról, a rakéta valószínűleg vagy az Evergladesbe, vagy az óceánba zuhant. Todd hadnagy még előző este egyeztette Wintersszel a megbeszélés menetrendjét. Egyórásra tervezték, de a számtalan kérdés megválaszolása másfélre nyújtotta. Todd mindent alaposan és precízen elmagyarázott, de láthatóan megrémítette az alezredes folytonos célozgatása egy esetleges emberi tévedésre. A hadnagy elismerte, hogy tétovázásukkal lekéstek a rakéta elpusztításáról, mikor az rakoncátlankodni kezdett, de emberei védelmére kelt, fölidézve a szokatlan körülményeket és a Pantherek korábbi, szinte hibátlan szereplését a gyakorlatokon. Azt is elmondta, a kutatójárműveket a lehető legjobb érzékelőberendezésekkel szerelik föl („köztük a Miami Oceanográfiai Intézet által kifejlesztett új óceánteleszkóppal”), és a következő napon már meg is kezdik a besatírozott terület felderítését. Winters rengeteg kérdést tett fel a rakéta különös viselkedésének lehetséges okaira vonatkozóan. Todd elmondta, hogy saját és az emberei véleménye szerint a hiba a szoftverben keresendő, a 4.2-es verzió valamelyik új vagy átírt algoritmusa zavarta össze mind az iránykoordinátákat, mind pedig a céltárgy előre betáplált adatait. Winters végül is elfogadta az álláspontjukat, de csak miután parancsot adott egy alapos hibaelemző eljárásra, melynek során föl kell tárni a történtekhez vezető minden lehetséges hardver-, szoftver- és kezelői hibát. (Todd ez utóbbi kifejezésre ismét összerándult.) A megbeszélés vége felé az alezredes ismételten fölhívta a figyelmet az elhangzottak titkosságára, és leszögezte, hogy a Kettétört Nyíl akcióról a sajtó semmiféle értesülést nem szerezhet. – Alezredes úr – szólt közbe ekkor Todd. A hadnagyból a megbeszélés kezdetén még sugárzott a magabiztosság, mostanra azonban eltöltötte a nyugtalanság. – Uram, tegnap késő délután fölhívott egy újságíró, valami Carolyn vagy Kathy Dawson, ha jól emlékszem, a Miami Heraldtól. Azt mondta, hallotta, hogy itt valami különleges munka folyik, és biztosan nekem is közöm van hozzá. Egy pentagonbeli forrásra hivatkozott. Winters a fejét csóválta. – Az ördögbe is, hadnagy, miért nem mondta ezt előbb? Hát nem fogta föl, mi történhet, ha kiszivárog, hogy az egyik rakétánk betévedt Miami fölé?..]]>