Anne Rice sötétenigéző, vakmerő regényében Lestatnak, a vámpírnak- a szörnyetegnek, aszámkivetettnek, a csavargó hősnek – a földi világon kívül kell szembenéznie leghajmeresztőbbellenfelével. Kalauza, Memnoch, az ördög, körutazást tesz vele a Teremtésben,és elviszi a misztikus birodalmakba, amelyekkel egy napon mindnyájunknak szembekell néznünk: a Mennybe és a Pokolba.
A félelem időnkéntfigyelmeztetés. Olyan, mintha valaki a vállunkra tenné a kezét, és azt mondaná:ne menj tovább.
Roger!Képzeletemben hirtelen eggyé olvadt az összemarcangolt hulla, és Roger, aszellem. Olyan volt, mintha mellbe rúgtak volna.
Míg én toporogtam,David meg sem állt a nappali szobáig. Megnézte magának a nagy, fehér márványangyalt, a szenteltvíztartó kagylóhéjával, és közben azon gondolkozott, hogymire emlékezteti a gránitszobor. Blake-re. William Blake tudta. Å látottangyalokat meg ördögöket, és helyesen mérte föl az arányaikat. Beszélgethettünkvolna Rogerrel Blake-ről…
De annak vége.Most itt vagyok a folyosón.
és hogy most elkell indulnom, tennem kell egyik lábamat a másik elé, amíg meg nem érkezem anappaliba, és rá kell néznem arra a gránitszoborra, ez a gondolat váratlanultöbbnek tűnt annál, mint amennyit elviselhettem.
– Nincs itt – mondtaDavid. Tényt közölt, nem a gondolataimban olvasott. Tizenöt méterrel odébb állta nappaliban, a halogén pontlámpák fényének peremén, és engem nézett. – Ebben aszobában nincsen fekete gránitszobor – ismételte.
Sóhajtottam.
– A pokolra fogokmenni – suttogtam.
Halandó szem nemérzékelhette volna David elmosódott képét, ám én tisztán láttam az ablakokonbeszüremlő piszkos derengés hátterére rajzolódó magas atlétaalakot. Ruhájánakrézgombjai csillámlottak a halogénlámpák fényében.
– Vér?
– Igen, vér és aszemüveged. A lila szemüveged. Csinos bizonyíték.
– Mire?!
Ostobaság volttőlem, hogy a hátsó ajtónál álltam, onnan beszéltem át a lakás túlsó végébe.Végigbaktattam a folyosón, olyan vidáman, mint aki megy találkozóra anyaktilóval, és beléptem a nappaliba.
A szobornak hűlthelye volt. Egyáltalán hogy férhetett el ebben a zsúfolt rendetlenségbenőSzentek szobrai gipszből. Szentképek, némelyik olyan régi és törékeny, hogy bekellett üvegezni. Tegnap este nem is tűnt fel, milyen sok van. Elborították afalakat, sziporkáztak a halogénlámpák világánál.
– Hihetetlen! –súgta David.
– Tudtam, hogytetszeni fog – állapítottam meg siralmasan. Nekem is tetszett volna, ha nemvagyok ennyire magamon kívül.
David a tárgyakattanulmányozta, tekintete ide-oda járt a képek és a szobrok között.
– Döbbenetesműtárgyak! Ez egy… egy páratlan gyűjtemény! Tudod, mik ezek?
– Hát igen,többé-kevésbé – mondtam. – Nem vagyok én művészetileg analfabéta.
– Azt a sorozatotkérdezem a falon – mutatta a legtörékenyebb képeket.
– Nem mondhatnám.
– Veronika kendője– magyarázta David. – Korai másolatai a híres mandilionnak – magának a kendőnek– amelynek állítólag több száz éve nyoma veszett, talán a negyedik keresztes hadjáratalatt. Az ott egy orosz ikon. Hibátlan. Ez olasz. és nézd csak itt, a padlószintjén! A stációk!
– Ez volt amániája, hogy ereklyéket hajtott fel Dorának. Bár ő maga is szerette őket. Aztaz orosz Veronikát tegnap este hozta New Yorkba Dorának. Össze is vesztek, de alány akkor sem volt hajlandó elfogadni.
Gyönyörű kép volt.Hogy igyekezett szabatosan leírni Dorának! Úgy éreztem. Mintha ifjúkorom ótaismertem volna Rogert, és megbeszélte volna velem a kincseit. Elismerésének,szövevényes gondolatainak hártyáját éreztem minden felületen.
Dáin Kiadó
352 oldal, kemény kötésben
Ãra:
]]>
