Pókember-mozifilm stáblistájánál jutottam el odáig, hogy ha még egyszer meg kell látnom párban Alex Kurtzman és Roberto Orci nevét, akkor felsírok. (Ha minden igaz, akkor ez a  veszély közeljövőben már csak tévésorozatok esetén áll fenn.) A teremben ülve végig olyan érzésem volt, mintha két filmet néznék egyszerre: egy látványos, megfelelően humoros és laza alkotást, meg egy másikat, ami az idióta szenvelgésével néha kitakarja az előbbit. A rendezés parádés, a színészi munka teljesen rendben van, a zene tökéletes, látvány sokszor veri a The Avengers színvonalát is – a forgatókönyv viszont gyengélkedik. Bónuszként meg volt egy soft-reboot-érzésem is a második epizóddal kapcsolatban – ki is fejtem mindjárt. A 2012-es újraindítással kapcsolatban vegyes érzéseim voltak: a Tobey Maguire nevével fémjelzett Pókember-filmek sosem ragadtak magukkal úgy istenigazából, a The Amazing Spider-Mant jobb filmnek éreztem, mint a 10 évvel korábbi első részt. Azonban számomra így is nagyon gyanús volt, hogy csak azért kellett elkészíteni a rebootot, mert különben lejártak volna a jogok, és vissza kellett volna adni azokat a Marvelnek – jegyzem meg csendben, ezzel sokkal jobban jártunk volna, szívesen elnéztem volna egy Pókember – Vasember összecsapást. Miközben már a második Avengers filmre várunk, addig a Sony még csak most kezdi el keresgélni a kesztyűt, amit felvehetne. És a második Pókember filmmel nagyjából odáig jut, hogy eltakarítsa azt, amit az első résszel fel akart építeni, hogy aztán majd nekigyürkőzhessen a saját megafranchise felépítéséhez, Pókember barátainak, üzletfeleinek és legfőképp ellenségeinek felhasználásával egy saját univerzum megalkotásához. Ezt azonban egy közepes forgatókönyvvel teszi meg. Sheenard kollega a film huszadik percében már türelmetlenül fészkelődött a székében, hogy végülis mikor kezdődik végre valami úgynevezett történet – mert akármilyen észbontó is 3D-ben, IMAX-ban látni, ahogy Pókember a felhőkarcolók között repked, azért ezen felül kéne valami. Kurtzman és Orci forgatókönyve megpróbál négy különböző szálat egybegyúrni: ezek mindegyikében lehetne valami potenciál, csakhogy mind a négyet sikerül meglehetősen súlytalan módon megvalósítani. A négy sztoriszál lényege az, hogy majd legyen egy gyönyörűen megcsinált, baromi látványos finálé, oszt jónapot. Az egyik szál az kimondottan szenvelgős: a szerelmi szál Peter Parker és Gwen Stacy között. Akkor most járjunk vagy ne? Szeretlek, de mégse járok veled – Jó, akkor én szakítok veled – De mégse! – De mégis! Az emberben a végén felmerül: vagy menjetek szobára, csesszétek meg, vagy váljatok el, de hagyjatok már ezzel a felszínes picsogással, pls. A Gwen szálnak amúgy a legfőbb lényege annyiban merül ki, hogy majd lehetőséget adhassunk valaki másnak egy Mary Jane eljátszására a folytatásokban. A második szál az Elektro felbukkanásához köthető: Palpatine császár besírna, ha látná, milyen villámokat képes a srác kitolni magából, ha picit ideges. Bár Max Dillon átalakulása főgonosszá már kissé sablonos, némi humorfaktora van a szálnak, szódával elmegy – annak ellenére is, hogy a szuperképességével kapcsolatban van néhány logikai bukfenc. A harmadik szálon láthatjuk Harry Osborn felbukkanását és azokat az eseményeket, amik aztán majd a Zöld Goblinná alakulásához vezetnek. Ez sem annyira rossz, inkább csak vázlatos – pedig lenne benne potenciál, ha több időt eltöltenének vele. Főleg, ha mondjuk lehetne kombinálni a negyedik szállal, ami pedig Parker szüleinek a rejtélyével foglalkozik – és nagyjából meg is oldja az első részben felvetett kérdéseket. Sajnos ezt is csak úgy kurtán-furcsán megmagyarázza – és nekem határozottan az az érzésem, hogy azért, hogy ezzel se kelljen nagyon a folytatásokban foglalkozni. Tipikus sokat akart a szarka, de nem bírta a szerszáma helyzetbe manőverezte magát a The Amazing Spider-Man 2. Elég lett volna egy, legfeljebb kettő jól megírt történetszál, de a forgatókönyvírók inkább se íze, se bűze sztorit próbáltak egybegyúrni. A filmet a látvány, a hangulat meg a színészek mentik meg a totális bukástól, Marc Webb rendező a pocsék alapanyagból is megpróbált valami fogyaszthatót kihozni. A színészi játék remek – például Dane DeHaan brilliánsan hozza a kutyaszorítóba került Harry Osbornt, aki inkább tragikus áldozat, mint szupergonosz… egészen odáig zseniális, amíg aztán a film fináléjában a rákényszerített ripacskodással már nem tud mit kezdeni. Külön-külön Andrew Garfield és Emma Stone is jól hozzák a karaktereiket, sőt, még a kínosan pocsék szerelmi szálat is elő tudják adni úgy, hogy ne hányjunk tőle be – ezzel kihozva a maximumot a forgatókönyvből. Amikor Pókember hősködik New York utcáin, az viszont abszolút hangulatos, ezt a részét Orci és Kurtzman nem tudta nagyon elszúrni. És Garfield sokkal, de sokkal hihetőbb, kedvelhetőbb, természetesebb módon játssza a címszereplőt, mint elődje – egyes jelenetekben legalábbis már át tudtam érezni, hogy miért Pókember az, aki az Egyesült Államok egyik legnépszerűbb szuperhőse. Még akkor is, ha egyes akciójelenetekben már tényleg túlságosan sokat jópofizik. Ha adnátok végre egy normális forgatókönyvet a srácnak, akkor ő olyan lenne Pókember bőrében, mint Robert Downey Jr. a Vasember páncéljában – tökéletes lenne a szerepre. A látvány és az akció pedig tényleg IMAX 3D-re termett: tökéletes. Leginkább ahogy Pókember repked, de például Elektro villámai is istenien néznek ki – a lassított felvétel és a térhatás kombinációjából a valaha látott legjobbat hozták ki a szakemberek. Szerintem picit túlságosan is beleszerettek ebbe a kombóba, a kevesebb is elegendő lett volna – de nem hánytorgatom fel nekik komolyan. Összegezve, értem én, hogy a Sony nagyon szeretne egy komolyabb szeletet kifogni a Marvel tortájából – ez az eredmény azonban kevés, mint macisajtban a brummogás. Meglátjuk, hogy a jövőben az önállósodó Kurtzman mennyire fogja tudni más irányba terelni a franchiset, de szkeptikus vagyok. Egyelőre úgy néz ki, hogy a stáb többi része abszolút képes lenne jó Pókember-filmeket gyártani, de pont a forgatókönyvírói részlegen kellene változtatás.]]>