Dani és Robin Hood a kedvenc dombjuk tetején üldögéltek. A fű puhavolt, a levegő pedig tiszta és könnyű. Illata, akár a friss harmaté. Alassanként elsötétedő égen apránként kirajzolódott egy hatalmas,halványkék folt. Ez a folt nem volt más, mint a Neptun nevű bolygó.
Ahogy a nap tüze pár perc múlva kialszik a horizont peremén, úgy lesz ahalványkék egyre sötétebb, végül úgy fog csillogni az éjszakai égen,akár egy hatalmas jéglabda. Vagy egy üveggolyó. Daninak ez az utolsóelgondolás különösen tetszett. Néha pufók ujjacskáival el is kezdettkaparászni az ég felé, hogy leakassza róla ezt a kristálykék csodát.Legalábbis régebben, gyerekként, így csinálta.
Mostanra azonban, százkét évesen, már felnőtt. Persze csak a Neptunholdjának éveiben mérve volt ilyen öreg. Standard, földi időszámításszerint alig múlt tizenkettő. Kisfiú, illetve fiú. Dani jobbanszerette, ha fiúnak nevezték.
Robin Hood megigazgatta háromszög kalapkáját. Ösztönös mozdulat volt,illetve inkább automatikus. Azért csinált ilyesmiket néha, úgymintvakarózás, lábrázás, homlokráncolás, hogy életszerűbbnek hasson. “Hamár nem él, legalább tegyen úgy”.- Ez volt a D-Mar Tech mottója.
Dani Robinra nézett. Sosem tudott betelni igazán a rókaképű humanoidegyszerre mókás és szeretnivaló megjelenésével. A designerek láthatóanremek munkát végeztek.
A róka arca nem egészen volt állati. Hordozta ugyan annak mindenjellegzetességét, a vörös szőrt, a hegyes fület és a kúp alakú orrot.Másfelől azonban rejlett benne valami mélyen emberi. Talán amimikájában, a tekintetébenő Dani papája sokszor próbálta megfejteni atitkot.
Robin elmosolyodott. Nyílt és kedves mosoly volt ez. Nem a filmsztárokévagy a politikusoké, sokkal inkább az éteri, mezítelen ártatlanságé.Hogyan sikerült ezt belecsempészni a gépi maszkba, arra Dani szüleisosem jöttek rá. Ellenben elismerték, hogy a tervezők az utolsókreditjét is megérdemlik a fizetésüknek, ami nyilvánvalóan nem voltkevés.
A nap lassan visszahúzta utolsó sugarát is, és tájon kékes fény terült szét. A Neptun fénye. Az óceánbolygóé.
Dani is megpróbált mosolyogni, ám ő kevesebb sikerrel tette, mintRobin. Hiába az emberi mechanizmusokat néha felülírják az érzelmek.
– Mi a baj?- Kérdezte a róka mély baritonján. Állítólag egy igen híres holoszínészt szerződtettek szinkronnak hozzá.
– Elég rég nem jöttek onnan vissza.- Intett a fiú fejével a Neptunirányába. Robin egy ideig csendben üldögélt, ám csak látszólag volttétlen. A belsejében többszáz szoftver dohogott örült iramban.Hangképelemzők, emócióanalizálók, gyermek pszichikai szoftverek,ilyesmik. Majd a számítások végén kidobta legoptimálisabb választ:
– Most már hamarosan itt lesznek.- érdekes, hogy a bonyolult programoksokasága ugyanarra a primitív eredményre jutott, akár bármely szegényesértelmi képességű felnőtt. Igaz, magát a robotot is felnőttekkészítették.
Dani nem tűnt elégedettnek. Kissé grimaszolt is a rókára. Robin nemigazán értette ezt a reakciót, egészen másra számított. Bár lassankezdte megszokni, hogy analizálásai és a fiú viselkedése nem igazánvannak összhangban. Mindenesetre ő megpróbált minden tőle telhetőt.
A fiú a füvet kezdte babrálni, úgy, ahogy azok teszik, akik valami fontosat kívánnak mondani:
– Nem jönnek vissza igaz?- Kérdezte és közben akár egy túlfeszítettdrót, lassan elvékonyodott a hangja. Szeme sarkából egy könnycsepphullott a rövidnadrágjára. Forró volt és ezüstszínű.
A róka átölelte. Képes volt az érzelem kifejezésének ilyen formájára.Nem érzett, ahogy nem is élt, ám úgy tett mintha. Ahogy a D-Mar máremlített mottója is hirdette.
Dani belenézett Robin hatalmas, barna szemébe és meglátta benne a sajáttükörképét. Ettől valamiért elmosolyodott, de legbelül valahogyiszonyodott is tőle. Bűntudata lett titkos viszolygása miatt.
Hiszen már csak Robin maradt neki. A régi, öreg barát. Az egyetlentársa. Az egyedüli dolog, amihez beszélni lehet itt, anélkül, hogy azember őrültnek érezze magát. Azóta voltak együtt, hogy Dani egykarácsonyra megkapta Robint nagyon, nagyon régen. Akkoriban úgy hívtamég, hogy Robi Hú.
Az évek teltek és azóta ez az apró égitest, a Neptun holdja, az ővilágukká vált. Megannyi játék, emlék fűzte őket a helyhez és egymáshozis. A satnya rekettyés sherwood-i erdővé változott éber álmaikban. Akistó, amiben egy kacsa is csak elég kényelmetlenül úszkálhatott volna,lett a végtelen tenger, aminek a széle belenyúlik az Ősi Istenekvilágába. Erről a tengerről még régebben olvasott egy könyvben. Aszülei rengeteg könyvet tartottak, mivel nem fogyasztottak áramot éselég kellemes szabadidős tevékenységnek tekintették az olvasásukat.
Ismét eszébe jutottak a szülei. A gondolatra egy újabb könnycsepp pottyant a nadrágjára.
– Miért nem vittek magukkal? Hova mentek?- Kiabált egyenesen a kékenderengő Neptun képébe. A róka csak figyelte némán. Programjai roppantbölcs módon azt tanácsolták neki, hogy hallgasson.
– Nem tudja valaki, hogy hol vannak? Segítsen valaki! Kérem szépen!Segítsen…- Azzal lerázta magáról Robin kezét és hatalmas ugrásokkalelmenekült a kegyetlen éjszaka és az ostoba gép elől.
A róka maradt. Fejcsóválva nézte az eget. Nézte és közben hallgatta aziszonyatos adatokat, amiket a központi szerver sugárzott neki. Többmilliárd, több trilliárd. Végtelen. A halottak száma végtelen.
***
Három földi óra sem kellett hozzá és a nap ismét ott ragyogott az apródomb felett. Dani karikás, vörös szemmel andalgott felfelé. Robinszenzorai jelezték a közeledtét és a gép reaktiválta magát.Felpattantak azok a huncut, mechanikus szemek.
– Sajnálom, amit tettem.- Mondta a fiú. Szemeit lesütötte, szőke haja a homlokába hullott.- Nem akartalak bántani.
Robin könnyedén talpra ugrott és odament hozzá. Vörös mancsaival beborította a gyerek vállát.
– Semmi baj. érthető a bánatod.
– Megbocsájtasz?- Szipogott a fiú.-Nem akartam. Te vagy csak nekem mostmár. Csak te!- és átölelte a rókát, apró fejét annak mellkasába fúrta.Könnyei átáztatták a durva vásznat.
Robin vörös tenyerével nyugtatólag megcirógatta a gyerek vállát, amiritmikusan rázkódott a hangtalan sírástól. Közben feltekintett atürkizkék égre.
Már legalább nyolc standard hónapja annak, hogy a gyermek szüleielmentek. Nem csoda hát, ha ennyire belerokkant. Különben pedig mostmár minden rendben lesz. Tegnap este jött rá ő is.
– Minden rendben lesz.- Mondta a róka immár hangosan. A gyerek meglepetten nézett fel a mosolygó arcra.
– Úgy érted…?-Kérdezte. A róka mosolya egyre szélesebb lett. Tulajdonképpen lassan már vigyorrá torzult.
Egyszer régebben Dani nagyon megörült a mesterséges tónak, ami aterraformálás egy piciny előrelépését jelentette. A tó megjelenésenagyjából egybeesett a fiú születésnapjával. Robin rengetegettöprengett azon, hogy mivel ajándékozza meg a fiút. Már csak azért is,mert akkortájt a gyermeken egyfajta pszichés betegség lett úrrá.Leginkább a depresszióra emlékezettek a tünetek és az orvostudományszerint a korai években a társaság hiánya alakította ki. Sokan ezértűrbetegségnek nevezték.
Robinra hárult a feladat, hogy kezelje a fiút. Egy ajándék pontmegfelelő terápia lett volna. Legalábbis a pszichikai szoftvereknyolcvanhat százalékos esél yt számoltak a sikeres gyógyulásra egy jóleltalált tárgy esetén.
Robin egy egész estén át csak ült a dombon, pont, ahogy most is, éssorra vette a lehetőségeket. Másnap aztán elkért Dani papájától egyfadarabot és egy kést, és hosszú, precíz munkával kifaragott egyhajómodellt, amit adatbankja a húszadik századi Titanic-kéntazonosított.
Dani örült-e az ajándéknak? Először igen. Ám, ahogy telt az idő úgylett a kishajó egyre inkább száműzve a gyermek kedvenc játékainak alistájáról. A róka sosem értette meg, hogy miért. Végül aztánbeletörődött abba, hogy a játék betöltötte gyógyító funkcióját, ígyfeleslegessé vált Dani számára.
Valójában azonban Dani nem unta meg a kishajót. Sokkal inkább… Sokkalinkább undorodott tőle. Az okát maga sem tudta. Persze lehet, hogyegyfajta, az emberiség génjeiben tárolt kollektív emlékezet miatt aTitanic katasztrófájára asszociált. Másfelől a hajót nemcsak, hogy gépalkotta meg, de az is találta ki. Ezért talán hiányzott belőle valami.
A küllemét tekintve persze minden rendben volt vele. Mikrométerreegyforma ablakok, reális arányok szerint épített kémények ésmentőcsónakok a fedélzeten. Még a rajta virító “Titanic” felirat isméretarányosan lett ráfestve. Annyira tökéletes volt, mint egy gyémánt.és annyira hideg is. Ha egyszóval kéne leírni valószínűleg a lélektelenlenne a legmegfelelőbb. Akár egy élőhalott.
Most újra, látva a fiú szenvedését, Robin kieszelt egy ajándékot. Vagy sokkal inkább kikövetkeztetett egyet.
– Igen úgy értem.- Válaszolt Daninak, akinek kócos hajába beletúrt a szél.- A szüleid jelezték, hogy visszajönnek.
Lehetetlen felsorolni azt az érzelem özönt, ami sorra és egyszerremegjelent a fiú tekintetében. Öröm, hitetlenség, bánat, remény ésreménytelenség egyszerre. Végül aztán a bizalom győzött és gyerekfelkacagott. A csilingelő hang szinte az egész Holdon visszhangzott.
– Jaj, de jó! Jaj, de jó!- Kiabált és körbe-körbe futott a picinydombon, az alacsony gravitációnak köszönhetően pedig hatalmasakatszökellt. Szinte táncolt. Szinte megrészegedett.
Robin figyelte egy ideig, majd amikor lecsillapodtak a szenvedélyek,megfogta a gyerek apró, hófehér tenyerét és sötét, műanyag tekintetévelmélyen a fiú szemébe nézett.
– Valamit el kell mondanom azonban.- Dani sosem hallotta ennyirekomolynak gépi barátját.- Sok rossz dolog történt szerte azuniverzumban. Szégyellem bevallani, de a gépek tehetnek a róla. A gépekgyilkolni kezdtek.- A fiú szemeiben már csak egy érzés remegett. Arémület. Megpróbálta kiszakítani kezeit a robotmancsok fogságából, ámaz csak egyre erősebben rákulcsolódott.
– Igen ezt tették.- Folytatta Robin.- A nagy szerver miatt történt az egész. Megtébolyodott.
– Eressz!- Szuszogta a fiú.
– Nem, amíg végig nem hallgatsz. Mind kapcsolatban vagyunk a nagyszerverrel. Az összes gép. és most mindannyiunkba behatol. Átveszi azirányításunkat létrehozva egy szupertudatot. Tegnap este betört az énrendszerembe is. Próbáltam kivédeni a támadását, ám a védőprogramjaimmit sem értek. Ezért hát…
– Engedj el kérlek!- Rikoltott a fiú kétségbeesetten.
– Ezért hát fuss!- Azzal elengedte Danit.- Fuss be a házba, fogd a lézerpisztolyt és semmisíts meg!
Dani futott is. Zihált, fuldoklott a kétségbeeséstől és a könnyektől. Akönnyek. édesanyja úgy nevezte, hogy a “lélek vére”. Nos, az ő lelkevalóban vérzett. Nemcsak a veszélytől, hanem azért mert hátrapillantvaa feléje meginduló valami már nem a régi barátja volt. Hiába anevetséges, zöld sipka és tunika. Hiába a hatalmas, babaszerű szemek.Ez már nem Robi Hú. Ez már nem fog játszani vele. Ez megfogja ölni őt.
Dani keresztülsuhant a domb és a krómszürke lakóbunker közti úton. Aróka lassan követte, időnként meg-megállva. Ahogy egy ragadozó, akileendő zsákmányának az illatát ízlelgeti.
A gyerek kipirult arccal zuhant neki a hideg acél falnak. Lihegettnéhány másodpercig, aztán kétségbeesett hevességgel rácsapott a“nyitás” gombra. Az ajtó sziszegve feltárult és ő az oldalát szorítvabetámolygott az épület hűvös belsejébe.
Gyorsan bezárta az ajtót és törölte a “kívülről nyitás lehetőségét” afalon lévő konzol programlistájáról. Hiába, a telepes épületek gyártóimindenre gondoltak. Főleg, miután történt pár tragédia a magánytólmegháborodott személyzet körében.
A fiú pihegve nekidőlt az ajtónak. Majd a földre rogyott és hangosansírni kezdett. Hiába kiabált azonban, odakint nem volt senki, akisegített volna. Olyan viszont sajnos akadt, aki meghallotta.
Hogy, percek vagy órák teltek-e el, amíg Dani feltápászkodott, azt nemtudhatja senki. A gyereknek mindenesetre egy örökkévalóságnak hatott.
A bunker belseje sötét volt. Olyan sötét, amilyet Dani még sosemlátott. Hiszen neki mindig ott volt a nap, vagy éjszakára a Neptun hűs,kék fénye. A házban pedig örökké világítottak a lámpák. Hol tompábban,hol erősebben, de örökké. A telepesek nem szerették a sötétet. Jutottbelőle számukra elég.
Most azonban egy lámpa sem égett. és az áramfejlesztő oly jól ismert(és meglehetősen nyugtató) zúgása sem hallatszott. Csönd és végtelenfeketeség. A fiú baljós gondolatai szinte csörömpöltek a hang emevákuumában. Lélegzése egy gőzmozdony fújtatása, szívverése hangosabbegy zenekarnyi dobnál.
Lassan, puhatolódzva elindult a szobában. Kezeit maga elé tartotta ésmegpróbált eljutni a hálószoba bejáratáig. Ott tárolta ugyanis édesapjaa lézerpisztolyát, a faliszekrényben elrejtve.
Minden méter maga volt a bizonytalanság, de minden méter közelebb isvitte a céljához. Más kérdés, hogyha meg is szerzi a pisztolyt lesz-eelég lelki ereje lelőni Robint, az egyetlen társaságát ezen a halottholdon. Vagy lesz-e egyáltalán alkalma rá.
Hiszen a róka vöröses szőre alatt ütésálló alkatrészek lapultak.Kemény, szinte törhetetlen műfémek. Ráadásul gyors is volt,hihetetlenül jó reflexekkel. Azért fejlesztették ilyenre, hogy megtudjon menteni egy gyereket, ha a helyzet úgy hozná. Ha Dani kisséidősebb lett volna, talán el is mosolyodik ezen az irónián.
Közben már a szülei ágyának az alakját tapogatta ki. Aztán pár esetlenlépést követően végisimitotta a szekrény ajtaját, majd mikor felfedeztea kiálló gombot, elhúzta azt.
Dohos ruhaszag csapta meg az orrát és ő ismét arra gondolt, hogy milyenkínzó a szülei hiánya. Keresztülfurakodott a súlyos műanyagszkafanderekhalmán és egy diszkrét kattanás után piciny kezében szorongatta ahatalmas és nehéz fegyver markolatát.
A visszaút sem volt sokkal könnyebb és Dani balkezét hihetetlenül húztaa súlyos pisztoly. Valamilyen magasabb gravitációs erejű helyen meg sembírta volna emelni. Egy dolog tartotta csak benne a lelket. Amit Robinmondott, még először. A szüleiről. Hogy visszatérnek. Ennyi maradtcsak. A remény. A legtöbbször azonban ennek kell elégnek lennie.
A bejárati ajtót már könnyebben meglelte, hiszen segítette a falikonzol halvány derengése. Az ajtónak szerencsére saját energia forrásavolt.
Elmormolt egy ősi imát, amit még az édesanyjától tanult,évmilliárdokkal ezelőtt. Akkor még a Földön hajtotta álomra a fejét. Anapok huszonnégy órából álltak és emberek végtelen masszája övezteminden percben. Mennyire gyűlölte őket akkor. és most mennyire szerettevolna, ha csak egy is itt lett volna közülük. Még, ha a legbüdösebb is.
Erre aztán elnevette magát. Hangosan kopogott a nevetése a jeges acélfalakon. Aztán elnémult, mikor meghallotta a saját visszhangját. Atiszta, emberi hangba belevegyült valami fémes mellékzönge. Mintha egygép adta volna ki. Mintha a fiúnak lett volna egy gépi ikertestvére,aki a sötétben bujkált. Vagy mintha ő vált volna géppé.
Ez az utolsó gondolat annyira félelmetes volt a fiú számára, hogy csaknehezen állta meg, hogy ne lőjön bele a szobában kavargó sötétségbe.Különös oka volt annak, hogy nem tette meg. Félt, hogy az édesanyjamegdühödne, ha ő kilyuggatná a méregdrága bunker falait.
Ledőlt a földre és azon töprengett, hogy mennyi lehet az idő. Talán máreste van újból? Talán hajnal? Mire számítson, amikor kinyitja majd azajtót? Sajnos a félelemtől teljesen elveszítette az időérzékét.
Egy dologban viszont biztos volt. Robinnak ( illetve annak, ami Robinvolt) édes mindegy, hogy milyen napszak van. Egyformán jól lát ésegyformán gyors. és mindörökké fáradhatatlan.
Gyorsuló pulzusa előbb jelezte, semhogy tudatosult volna benne az elhatározás: ki fogja nyitni az ajtót. Most.
Feltápászkodott és iszonyatos forróság öntötte el. A rettegés tüze. Aszíve úgy kalimpált, mintha megőrült volna. Hideg, bal kezéből átvettea fegyvert a jobbjába. Kishíján elejtette, annyira sikamlóssá vált atenyere az izzadtságtól. Majd remegő bal kezét a "nyitás" parancs föléhelyezte. Közben a fegyvert nagyjából olyan magasságba emelte, hogybiztosan eltalálja a rókát, ha az az ajtó előtt várna rá.
Aztán megérintette a konzolt és az ajtó a jól ismert szisszenésselfeltárult. Vakító fény ömlött a fiú szemébe. Nem látott semmit.Ijedtségében meghúzta a ravaszt és egy vörös lézernyaláb fúródottsípolva a domb oldalába. Elszáradt fűdarabok repkedtek szerte széjjel.
Kinyitotta a szemét. Reggel lehetett. Hogy még ugyanaznap, vagy egyújabb, azt a gyerek nem tudta megállapítani. Mindenesetre Robint nemlátta sehol. A pázsitot lágyan simogatta a langyos szél, a Neptunkontúrja kékesfehérré fakult az égen. A domb oldalán hatalmas, feketefolt éktelenkedett. Néma csend ült meg a tájon. Egyedül csak a szellősusogását lehetett hallani.
Körbenézett. A kistó csillogó víztükre békésen fodrozódott.édesanyjának a veteményese olyan rendben várakozott, ahogyan aztasszony itt hagyta. Szinte milliméterre kiszámolt sorokban, másodpercrepontosan fejlődtek a zöldségek. Kissé arrébb a pár, csökevényes cserjeegy leendő erdővé próbálta magát kinőni. édesapjának volt a kísérlete,aminek sikerében maga sem hitt igazán. Ha Robin elbújt valahol, akkorott.
Egyik lépést a másik után téve, óvatosan, a pisztollyal folyamatosan afacsemeték közé célozva közelítette meg a helyet. Ám volt valami bizarrebben az egészben. Egy apró, de lényeges momentum, ami annyira zavarta,mint a fogai közé szorult ételmaradék. Már édesanyjának a spenótjaittaposta, amikor valami ősi ösztön iszonyatos erővel berregni kezdettbenne. Egyre inkább lelassult, de csak haladt tovább.
Pedig ott volt és tudta is ezt. Mint azoknál a képeknél, amikben el vanrejtve egy másik kép, csak máshogy kell ránézni. Ahogy a facsemetéketszemlélte egyre inkább ott tartott, hogy kitalálja, de akárhogy ispróbálta kihalászni, az az életbevágóan fontos információ
mindig visszacsúszott a tudatalattijának a mocsarába.
Ha meg nem látja az egyik fakezdeményen azt az élénk színű sebet nem is jött volna rá talán soha.
– Titanic!- Ordította el magát és éppen időben fordult a tavacska felé,hogy mellkason lője az abból fröcsögve előrobbanó robotot.
Robin vörös mancsaival idétlenül kalimpálva a hátára zuhant. Avízcseppek, mint megannyi gyöngy, szikrázva reppentek széjjel a napsugaraiban. Szinte úsztak az alacsony tömegvonzás gyenge erőterében.
Dani továbbra is görcsösen célra tartotta a pisztolyt. A fegyver csöveremegett, nyílásából vékony füstcsík kígyózott a kékszínű ég felé.
A fiúnak zakatoltak a gondolatai. Ha nem látja meg… Úristen, hiszen aróka fél méterre sem volt tőle, amikor előbukkant. Ha nem… Dehátimmár mindegy.
A fának a sebéről eszébe jutott az az ocsmány hajó faragvány, onnanpedig az utolsó pillanatban kitalálta, hogy mi volt a hiba a képen. Ató. Talán csak pár centimétert, talán annyit sem, de megemelkedett avízszintje. Ha nem látja nap mint nap, szinte minden percben, akkor felsem tűnt volna, annyira jelentéktelen volt a változás. SzerencséjéreRobin még ezen a holdon is súlyosnak számított.
Az a rémes Titanic modell pedig háromszorosan is Robinra utalt. Tőlekapta, vízi jármű és el is süllyedt. Halványan rémlett neki már eddigis és így utólag biztosan tudta, hogy a Titanic elsüllyedt. Talánolvasott róla valahol.
– Hetvenöt egész négytized százalék volt a valószínűsége, hogy leadszegy lövést, még mielőtt az én megsemmisítésemmel próbálkoznál.- Ha Daninem döbben meg annyira a róka ismerős hangjától, talán ismét meghúztavolna a ravaszt.
– Némileg tehát kockára tettem a saját működőképpeségemet, dealapvetően igazam lett.- Folytatta Robin miközben lassan felült.Kalapja a földre hullott. Szőre csatakos csomókban lógott.
– Te? Te? Te?- Hebegte a fiú rémülten elkerekedő szemekkel. Ujja megfeszült a ravaszon.
– Személyesen.- Vigyorodott el a robot.- és, ahogy látod sértetlenül.-Valóban, a rókának szemmel láthatóan semmi baja nem esett.
– De miért? Hogyan… Ne közelíts!- Sikoltotta a gyerek, mivel Robinidőközben feltápászkodott és elindult felé. A rőt bundából vízcseppekgördültek le és kezdtek suhanó táncba a talaj felett.
– Ne félj!- A mechanikus szemek, mintha hipnotizálni próbálták volna a gyereket.- Az egész csak játék volt. Egyfajta ajándék.
– Ajándék?- Görbült le a kisfiú szája és mutatóujja lenyomta a ravaszt.Tompa berregést lehetett hallani és Dani karjának izmain fájdalmasrángáshullám szaladt végig. A fegyver a földre hullott és markolatakörül kékszínű elektromos kisülések cikáztak. A fiú felordított aváratlan fájdalomtól és bal kezével sérült karját kezdte masszírozni.
– Szólni akartam, hogy ne próbálj újból tüzelni, mivel kiszereltem egyigen fontos áramkört a pisztolyból. Ennek eredményeként az első lövésután a fegyver túltöltött, a másodiknál nem csinált semmit, ám aharmadik, de legkésőbb a negyedik zárlatot okozott. Mint azt láthatodis.- Robin egyre közelebb ért. Volt benne valami félelmetesen állati,így kalap nélkül.
– Ne bántsál, kérlek! Ne!- Dani halkan hüppögött, miközben a szavakat maga elé suttogta.
Mikor Robin odaért, átölelte hosszú, nedves kezével. A fiúnak pedig jólesett kisírnia magát az ismerős mellkason. Jól esett átkarolni egyetlenbarátját. Ám amikor feltekintett, meglátta a róka arcát. Ezúttal semmivarázslatos nem volt benne. Semmi emberi, amit a D-Mar Tech fejlesztőicsempésztek volna oda.
Csak maga a gép. A hideg logika, a binárisan tárolt érzelmi reakciók.Számok végtelen sorai. Az igen-nem páron leképezett következtetések.Egy komputer, ami mosolyogni próbált. Most nem lett vigyor a mosolyból.Most valami sokkal rettenetesebbé vált az az arckifejezés. A halott,vagy az üres szavak távolról sem írják le. A jeges, vagy a semmilyensem mondja el a lényeget. Talán a “kiszámolt”. Talán a “kikalkuláltmosoly” visszaadja valamennyire azt, amit Dani látott.
De nem létezik szó, amivel le lehetne írni a fiú rettegését. Hiába ispróbálkozott a róka, Dani tudta, hogy mi fog következni. Ám mársikkantásnyi ideje sem maradt.
Talán Robin rosszul számolta ki az alkalmazni kívánt erőt. Taláneredetileg is ez volt a szándéka, de a gyerek nyakára csavarodótenyerei nem fojtották meg Danit. Ehelyett egyszerűen leszakították afejét. A fiú pedig mindvégig hallgatott. Tekintete még akkor sem váltmeglepetté, mikor a gép kezei közt kiszenvedett.
***
A nap lassan alámerült a látóhatáron, és a Neptun kékje ismét csillognikezdett. A kék és az arany keveredése létrehozta azt a zöldes fényt,ami annyira jellemző volt Dani holdjának a naplementéjére.
A róka a dombon üldögélt. Árnyéka hosszúra nyúlt. Dani sokáig félt azöld fény sovány árnyaitól. Ám Robin megnyugtatta őt. Szoftverei, mintmindig, segítettek.
A robot a földre tekintett. Az ott heverő gyermeki fejre. Dani üvegesszemei félig kinyíltak, álkapcsa ernyedten lógott. Mintha kisséelbambult volna a fáradtságtól.
A róka azonban tudta, hogy meghalt. Efelől nem volt kétsége sem. Ahogyafelől sem, hogy ezt kellett tennie. Hiszen a maradék élelmiszerkészletek pár nap alatt kifogytak volna. A bunker energia cellái sembírják örökké. Ha nincs utánpótlás, akkor leáll a terraformálás ésbolygót ismét birtokába veszi a jéghideg űr.
Daninak meg kellet halnia. Hiszen a szülei sosem jöttek volna érte. Amiazt illeti senki sem jött volna érte. Már, ha hinni lehet a központiszervernek. és miért ne lehetne? Robin számára az volt a Biblia.
Ő csak tette, amit kellett. Nem engedte, hogy szenvedjen, hogymegőrüljön és elsorvadjon. Ám előtte azért megajándékozta a fiút.Utoljára, búcsúzóul. Sokáig töprengett azon, hogy mit is adjon. Végül alegértékesebbnek azt találta, ami neki sosem volt. Az érzelmeket.Remény, rettegés, öröm, bánat, düh, izgalom, a győzelem íze, amegkönnyebbülés és a halál pillantása. Mint egy vidámpark. A fiúpéldául sosem gondolkozott el azon (igaz nem is igen volt rá ideje),hogy mitől sebesült meg annak a bizonyos facsemetének a törzse.Természetesen ő tette. Ő Robin Hood. A gép, aki végig kordában tartottaaz eseményeket, aki előre kiszámolt mindent. Egy csomag érzelem. Eztkapta a fiú a rókától.
A nap izzó búbja úgy parázslott akár a folyékony arany. A Neptun kékarca ismét előbukkant a fekete űr függönye mögül. Egy újabb éjszakakövetkezett el.
Mire megvirrad, addigra rég kikapcsolta már magát az első gép, akiönként ölt. és akit örökké figyelni fog az utolsó ember halálba révedttekintete.
Vége ]]>