A Világirodalom Klasszikusai című sorozatának kilencedik kötete, Edgar Allan Poe novelláinak gyűjteménye.

Az aranybogár, Az áruló szív, A kút és az iga, Az ovális arckép, Az ellopott levél, A fekete macska, A Morgue utcai gyilkosság – és még sorolhatnánk azokat az elbeszéléseket, amelyekben a modern világban magára maradó ember őrületbe vivő rettegése bontakozik ki. Poe a borzalom, a lelki abnormitás, a téboly, a gyötrelem ábrázolója, s teszi mindezt félelmetes elemző logikával, amelyet tökéletesen ötvöz a fantasztikumba szárnyaló képzelettel. Kukorelly Endre Babérkoszorús költő, író így mutatta be a könyvet a lap hasábjain: „Poe hatásvadász. Ezt nem föltétlen dicséretnek szánom, ám mindenképp irigylésre méltó, hogy másfél száz évvel ezelőtt még így (ilyen borzasztó szépen) lehetett csinálni. Az élete is túlzott, kudarcok, betegségek, ide-oda költözések, hamar elvesztett feleség – aki az unokahúga, és tizenhárom éves, mikor Poe elveszi. Aztán – „a legszebb lett legrémesebbé” – gyönyörű, fiatal halott lányokról ír prózai költeményekbe hajló horrornovellákat. Petőfivel egy évben halt meg. Negyvenévesen. Amerikai. Gyerekkorában Skóciában és Londonban él. Egy bostoni, így jegyzi első verseskötetét. Ne csupán Kosztolányi, Tóth Árpád vagy Babits bravúros A hollóján ámuldozz: Poe olvasása naiv olvasót állít elő, úgy bukkan föl a mélyre temetett naiv, mint réges-régi pergamenre rajzolt halálfej a tűz melegétől Az aranybogár című novellában. Ez az igazi, ritka nagy bravúr. Nem tudod letenni. Az olvasás drog. Ha függővé válsz, megoldja az életet. Sőt nem csak prezentálja, de szerencsés esetben olyan állapotba is hoz, hogy közben elfogadod: van megoldás. Nem minden mű képes rá, és nem is föltétlen a legnagyobbak. Poe képes, és elég nagy.”]]>