Ódor Ákos: Maszkok keringője 1.

Yagaard legnagyobb Birodalmának szívét,Ascoriant különös gyilkosságok tartják lázban. A Császárhoz közel álló Syntancsalád egyre fogyatkozik, és senki sem sejti, milyen erők munkálkodnak aháttérben. Sidhel, az egykori rabszolga, immár szabademberként érkezik a Birodalmi fővárosba, hogy küldetését végrehajtsa. Itttalálkozik újra egykori gazdájával, akinek ismét szüksége van rá.

A Maszkok keringője az első Sidhel regény,mely Yagaard sötét világába kalauzolja el az olvasót!

Prológus

Vaskosviharfellegek gyülekeztek Ascorian gigászi városa felett. A Galat-tengernyugati partjaira épült császárváros fölé sűrűn csaltak esőfelhőket a mélyvizekfelől fújó szelek. A városban élők, ha nappal érte őket a vihar, fogadókba,színházba, vendégségbe vonultak, hogy a kulturális élet minden finomságátmegízlelhessék, annak a kultúrának gyümölcseit, melyre oly dacosan büszkékvoltak, s melyet, ha máshogy nem, hát tűzzel-vassal terjesztettek, amerre csakerejük engedte. Most, az éjszaka leple alatt azonban inkább házaik melegétkihasználva lakomákkal ütötték el az időt. Egyedül Ascorian sajkásai állták asűrű függönyben aláhulló vízcseppeket. Nehéz csuklyájú, vízhatlan köpönyegeiketösszehúzva figyelték a felhők közt cikázó villámok táncát, s a város tompafényeit. Némelyikük mintegy a maga szórakoztatására indult útra a várostbehálózó csatornarendszerek egyre vadabbul hullámzó vizein, hogy büszkecsászárvárosihoz híven bizonyítsa, még a természettel sem fél dacolni.

A belváros északiperemének legnagyobb épületegyüttese harapható sűrűségű árnyat vetett acsatornák háborgó vizére; a karcsú hidakkal összekötött égbetörő gúlatornyokbólpislákoló fények szilánkokra törve hánykolódtak a fekete masszaként örvénylővizeken. Szilárdnak tűnő fal ölelte óvón a birtokokat, melyben dohos foltokkénttarkállottak a néhai ófal maradványai. A kőfüggönyt itt-ott boltíves, hínárralbenőtt rácsozatú vízelvezetők tették még színesebbé, melyek akár a fény azéjjeli lepkéket, úgy vonzották az épületet őrző fegyvereseket, kik a falakbiztonságos magasából tekintettek le az alant hullámzó vizet fürkészve, nehogybárki is betehesse lábát. Mert Ascorian nemcsak a büszkeség, de az intrika városa is volt egyben.

Egy hódító szelleműbirodalomnak mindig megvoltak az ellenségei, nem volt ez másképp itt sem. Acsászárvárosban ráadásul nemcsak érdekek, de népek is keveredtek, akikmegcsorbítottnak vélt jogaik, vagy a történelem ködébe vesző, vélt vagy valóssérelmeik miatt állandó feszültséget jelentettek a várost óvó kőfalakon belülis. Soha nem harsant azonban hangos szó, nem vonultak fel egymás ellen családiseregek; a császári törvények nem engedték, hogy két szabad ascori nyíltanvallhasson színt egymás ellen. Így hát maradtak az ármányok, a vérre éhescsaládi orgyilkosok, kik a mindent elfedő éjszaka takarója alatt kúsztak be azellenség ágyába, hogy pontot tegyenek egy viszály végére. Persze ne higgyesenki, hogy mindennapos cselekedetek voltak ezek, hisz nagyobb megaláztatástjelentett, ha a rivális család aláásta a másik hosszú évek alatt kiharcolt,vérrel és verítékkel szerzett rangját, vagy ahogy ezt a kultúrát kiépítő marnok nevezik, gandiszát. A gandisz elvesztésea rang jelentette jogoktól való teljes megfosztást vonta maga után, s egybüszke ascorinak nem létezett nagyobb megaláztatás ennél. Még a halál iskönyörületesebb sorsnak számított. Mindig akadtak azonban kivételes esetek,mikor valakinek nem volt meg a kellő befolyása, vagy épp az említett gandisz által szerzett jogok nem tettéklehetővé a méltó bosszút, ilyenkor maradtak a holdtalan éjszakák.

A viharos,holdtalan éjszakák.

Az érett koránakutolsó éveit taposó férfi, a belváros északi peremének, a kultúra és művészetekbölcsőjének ura, hűvös dolgozószobájának pinceszagú homályában körmölt.Egyszerű gyertyája vajmi kevés fénnyel töltötte meg a nem túl nagy szobát,halovány, viasz szagú füstje a hű szerető lágy érintésével simította végig afalak mentén felsorakozó, roskadozó könyvespolcokat, hogy végül a plafon és afalak találkozásánál hagyott öklömnyi szellőzők örökre magukba szippantsákkarcsú testüket. A szobának nem volt ablaka: úgy kevesebb hely jutott volna apolcoknak. Csupán a szellőzők, egy sötétségbe vesző lépcsősor, mely ásítótorokként nyílt a padlón, a rengeteg könyv s egy hatalmas íróasztal, melyrőlmost a rajta heverő papírstócokból néhányat a padlóra sodort aszellőzőnyílásokon beosonó viharos szél. A férfi nem is törődött mindezzel.Teljesen belefeledkezett irományába; a hűvös ellenére is jónéhány izzadságcseppgördült végig ráncokkal barázdált arcán. Sápadt és beesett tekintete arrólárulkodott, hogy több napja nyugtalanul aludt, mert ólmos súlyú gondoknehezednek vállára.

Remegő kézzel tettpontot utolsó mondatának végére, majd a lúdtollat egyszerűen az asztalrahajítva, összehajtotta a levelet. A nyakából leakasztott egy apró szemekbőlfont láncon függő kulcsocskát, s egy rejtett rekeszbe illesztve elfordította. Ahalk kattanást követően sietősen felpattant, és a papirost egy megnyíló, titkosfiókba rejtette. Miután végzett, némileg megkönnyebbült sóhaj kíséretébensétált vissza asztalához, s elnyújtózva a számára faragott székben, mérlegelnikezdte az elkövetkezendő nap teendőit. Hamarosan vége lesz -gondolta, közbentekintete a földön árválkodó papirosokra tévedt, s barátságos arcán haloványmosoly derengett fel.

Ekkor sújtott le apenge.

A nyakba tépve akulcscsontok között harapott utat magának, s a szív ereit elmetszve fakasztottbugyborékoló vérgejzírt a férfi torkából. Az úr erőtlenül kapott a lesújtó kéznyomába, de annak már hűlt helyét találta. A rohamosan elillanó élet újultdaccal töltötte meg az utolsókat dobbanó marnszívet, s az asztallapba kapaszkodva próbált szembefordulni támadójával.Erősnek tűnő kezek lökték az asztalra, az elboruló test fellökte a tintatartótégelyt, melynek tartalma az íróasztalra fröcsögő vérbe keveredett, s örökfoltot hagyva kezdte beenni magát a remek minőségű fába. A férfi az utolsótlehe lte, mikor teste a földre csúszott, s hanyatt dőlve, tehetetlenül tűrte amegaláztatást, hogy még a vérhabos arcára tapadó kóbor papirosoktól is képtelenmegszabadulni, melyek hálátlan szemfedőkként fosztották meg utolsólehetőségétől, hogy a fölé tornyosuló gyilkosa arcába nézhessen. Számolta afülében tompuló lüktetést: öt, hat… s végül örökre távozott testéből az életszikrája.

De gyilkosa nemérte be ennyivel.

 {mospagebreak title=Ascorian 1.}

Ascorian

1.

Ascorian. Acsászári korona legfényesebb ékköve. A büszkeség, az ármány és a szenvedélyvárosa, millió lélek otthona és végzete. Kultúrák kohója a hely, mely arrahivatott, hogy szokásokat olvasszon egybe, s teszi mindezt nap mint nap, többkevesebb sikerrel. Egy világlátott külhoni valószínűleg soha nem fogjamegérteni, hogyan élhet békességben egymás mellett egy marag, kinek népe egykoron saját kezével építette fel a várost,hogy egy végeláthatatlan ostromban elbukva végül a város mai urai, a marn hódítók befolyása alatt létezzentovább. Soha nem fogja megérteni azt sem, hogyan tűri meg a császár, XVIII.Yman, városának falai között az efileket,kiknek ősi árulása a halálba taszította az első igaz uralkodó porhüvelyét, snem esett még szó a roákról, erről,az elsőre szörnyetegnek tűnő hajós népről, kiknek gyermekei szabadként élnekugyan, ám soha nem kapnak nagyobb megbecsülést egy rabszolgánál. Mélyre kellásni, ha bárki meg akarja érteni az okokat, melyek egyetlen közösségbebilincselik ezeket a népeket. Olyan pókháló szövi be Ascoriant, melynek szálaittalán maga a pókkirálynő is képtelen lenne kibogozni, már ha létezik egyáltalánkirálynője ennek a kusza rendszernek, melyben mindenki tökéletesen tisztábanvan helyével, szerepével, kötelességeivel. Ascorian a rend városa, melyreminden lakója méltán lehet büszke.

Legalább is az volteddig.

Acsászárváros hihetetlen területű szárazföldet ölel fel. Ha a tenger felőlközelíti az ember, leginkább egy tengeri kagyló formáját idézi. AGalat-tengerbe nyúló szigeten tornyosulnak a császári palota égbenyúló,hidakkal, s hatalmas árkádokkal díszített épületei, ahol egykoron a maragkirályság fővárosa állhatott. Áttörhetetlen kőfal övezi, ám az építészek ügyeltekarra is, hogy a tenger felőli fal és az épületek közé egy lakatlan parkottelepítsenek, hogy a tengeren érkező hadihajók nyílvetői és egyéb távolba hatószerkezetei ne tehessenek kárt a császári tulajdonban. A város kétség kívüllegdíszesebb pontja köré, a kagyló héjának gyűrűihez hasonlóan csoportosultakaz itt lakó népcsoportok, szervezetek. A Palotavárossal szomszédosan amesszeföldön híres Víziváros csatornákkal szabdalt világa tárul az utazó szemeelé. Minden épület mohapárnákkal bélelt robosztus kőalapokon nyugszik, aközöttük tekergő vizek maguk az utcák, kellő megélhetést biztosítva aCsónakosok céhének, kiknek kínálata a luxusbárkákat sem mellőzi, eleget téveezzel néhány kényes ízlésű úr számára is. A Víziváros javát a császárhűcsaládok, s gazdag marn famíliák birtokolják, számuk északkelet felől, a gyűrűnlefelé haladva elenyészik, ám ahogy vesztik el a házak fényűző mivoltukat, úgynő a város életében betöltött fontosságuk, hiszen a marag negyed utánkövetkezik a folyton hangos Kalmárváros, vagy a sülthal illatú Kikötőváros,ahol rengeteg értékes áru cserél gazdát nap, mint nap. A Vízivárost a maragidőkből visszamaradt, mára kipótolt fal védi a Külsőváros hívatlanlátogatóitól, de ne higgyük, hogy egy ilyen büszke nép, mint a marnok, hagyják,hogy akár csak egy rossz szóval is illethessék szegényebb negyedeiket. A Külváros öt nagyobb területre tagolható,északon a Gnogg-hegység déli lejtői alkotják aMézeshegyet, mely örökzöld füvein kívül, hatalmas fürtű, mézédes szőlőiről ésboráról kapta a nevét. északnyugat felé helyezkedik el Szürkeláp, mely területvalamikor mocsaras volt, sőt, a város egyes részei ma is lakhatatlanok afel-feltörő talajvíz miatt. Ha hasonlítgatásba bocsátkozik az utazó, ez akerület tűnhet a legelmaradottabbnak, de ne feledkezzünk meg arról, hogy igenhasznos és értékes gyógynövények lelőhelye, mely a hadviseléssel szorosanösszekapcsolódott az idők során. Délnyugaton terül el Folyóvölgy, az Asir-folyópartjainál, ahol azok a kereskedők, akik nem tudtak a falak mögött letelepedni,találhattak maguknak otthont, sőt, a császári törődésnek köszönhetően a negyedsaját piactérrel, kereskedelmi útcsomóponttal rendelkezik. Délre két kerület ismegtalálható, a nyugatabbi Sárgarét, ami az arrafelé honos sárgavirágú gazrólkapta a nevét, a keletebbi pedig a Halásztanya, ami a halászatból élő marnok ésfőleg roák lakhelye. Az Asir deltatorkolatában rengeteg kis sziget található,ahol sok halászkunyhó, cölöpház épült, mely történészek és legendakutatókaranybányája az ott élő öregeknek köszönhetően.

EzAscorian. A sokszínűség, és a lehetőségek városa.

Acsaknem éjfekete bőrű férfi messze a helyi lakosok fölé magasodott hatalmastermetével. Fejét teljesen kopaszra borotválta, arcát, a megtestesült szigortcsak még vészjóslóbbá tették a halántéka felől futó fakó hegek, melyek kaotikusmintákban szaladtak tova a hószín ujjas borította mellkas irányába. A fickó félszemét fekete kendő takarta el, ép tekintete azonban bíbor csillanássalpásztázta a lába előtt hömpölygő tömeget. Egyszerű, lenge öltözékébe bele-belekapott a tengeri szellő, mely enyhet hozott a tomboló trópusi nyárba. Nemmintha a fickót zavarta volna a forróság, hiszen halid volt, a sivatag gyermeke, ki homoki skorpiókkal feküdt,keselyűk árnyékában ébredt, s remegő délibábban fürdött élete nagy részében.Most mégis élvezte az arcába csapó, só illatú levegőt. Amerre a szeme ellátotta Víziváros kőrengetegét csodálhatta: az égbetörő gúlaépületek sokaságát, akörülöttük szárnyaló yirmeket, amaragok hatalmas szárnyas gyíkjait, a tengeri utakba vesző színes embertömeget,a rabszolgák vontatta gyaloghintókat, a szél cibálta felségjelzéseket, jobbkeze felől a kikötőben sarjadó árbocerdő rengetegét, a lüktető szívként létezőAscoriant. Először járt itt életében, határozott céllal jött, s tudta, többetnem veti erre a sors, így igyekezett minden pillanatát kiélvezni ittlétének.Mezítelen lábával izgatottan lépkedett a forró macskaköveken, s rabszolgaidejéből szerzett emlékei alapján, melyeketurai borgőzös meséiből gyűjtött, próbált kiigazodni a kavalkádban. Először akikötő felé vette útját, ahol édes ízű lepényhalat ebédelt, majd a Kalmárnegyed felé igyekezett, hogy pótolja az utazásban felélt készletei, s szállástszerezzen magának, míg küldetését beteljesíti.

Egydarabig a tengeri erekbe vesző, több szekér széles Kalasi utat követte. Az utcamindkét oldalán cégérek sokaságán csillant a déli nap fénye, majd két hatalmasraktárépület árnyékában bukkant rá a Csónakosok céhének pavilonjára. A pavilonalig volt nagyobb egy marn legé nységi sátornál, s a többi épülettel ellentétbenfából emelték. Egy móló vezetett rögtön a bejáratától a vízhez, melynekfelszínén – különböző színnel megjelölt cölöpökhöz kötve – kisebb, s nagyobb,árnyékvetővel felszerelt és fedetlen csónakok hada ringott békésen.Tulajdonosaik egymást túlharsogva próbáltak megküzdeni minden utasért, nohatulajdonképpen minden beszedett pénz a céh kasszáját gyarapította igen tetemesmennyiségben. A halid mogorva arcánhalovány félmosoly suhant tova, s a pavilon bejárata fölé emelt fehér-kékcsíkozású árnyékvető oltalmába lépett, hogy legyen ideje eldönteni, mely hajókényelmét válassza. Leakasztotta válláról batyuját, s megeresztette a szájatösszefogó zsinórt, hogy mélyébe túrhasson. Egy fekete bőrerszényt emelt ki belőle,s tekintélyes tartalmának egy részét tenyerébe borítva, a pavilon oldalárafelszögelt táblán kezdte vizsgálni a különböző színű cölöpökhöz tartozó árakat.

-Először jársz Ascorianbanő – tette fel a kijelentésként hangzó kérdést apavilon egyik ablakán kihajoló fickó. Első látásra a fekete férfi megrettent afekete szőrű ördögpofától, mely alig karnyújtásnyira bukkant fel mellette, ámjól ismerte a fajtáját. A disznószemű, hihetetlenül lapos orrú, s mégorrnyergén is fekete szőrpamacsokkal pettyezett, telihold képű fickó egy roavolt. A nép tevékenységével már korokkal ezelőtt beírta magát Yagaard történelmébe; átkozottul jóhajósok hírében álltak, kik saját anyjukat is eladnák néhány veszett garasért.Kereskedők és kalózok, ráadásul egyik üzletágban sem rosszak, így személyüketminden épeszű ember kellő távolságtartással kezelte. Nem tett máshogy a szálkásizomzatú halid sem. Felvont szemöldökkel mérte végig a roát, majd némánbiccentett.

-Gondoltam – vigyorodott el az ördögképű, s lebiggyedő alsó ajka mögül méginkább előbuktak hosszú agyarai. Eltűnt az ablakból, hogy pillanatokkal későbba pavilon bejáratában felbukkanva a sötétbőrű idegen mellé léphessen. Nem ispróbálta titkolni, hogy a másik pénze igencsak felkeltette érdeklődését.

-Csak azok merik így lobogtatni az erszényeiket, akik először járnak a falakközött, na nem mintha rossz lenne a város közbiztonsága… – hogy befejezte e amondatot, vagy sem, nehéz lett volna eldönteni, minden esetre fürkészőtekintettel nézett fel a hatalmas sivatagi fickóra. A roa hajós alig ért amelléig; citromsárga, fekete és zöld selymekből rögtönzött bő ruhakölteményébenleginkább egy udvari bolondra emlékeztette a fekete embert, aki egy lépésseleltávolodott a tolakodó Csónakostól, és eltette a tenyerébe szórt pénzérméit.

-Hadd szabadítsalak meg néhány shakodtól,barátom – folytatta a kormosképű -, mielőtt megteszi azt valamely tolvajpalántaelőttem!

Ahalid a kikötőre, majd a roára, végül az ártáblára pillantott, mindez perszenem maradt észrevétlen a ravaszan csillanó tekintetű Csónakos előtt sem.

-Felejtsd el az ártáblát, barátom, meg fogunk egyezni – azzal megragadta ahatalmas halid kezét, és pár pillanat múlva a kőből emelt móló egyiklépcsőjének aljában ringatóztak egy fehér ponyvájú, karcsú marn eskogon. A roa eloldozta a piros jelzésűoszloptól csónakját, majd a hajó hosszába elfektetett farúdra markolt, shamarosan kievickéltek a több tucatnyi sajkát számláló kikötőből. Egy ideigszótlanul haladtak északnak. Hidak alatt, oszlopok között suhantak, s a Csónakoshagyta, hogy a külhoni megcsodálhassa az alattuk elterülő kristálytiszta vízminden szépségét. A halid szemei előtt megelevenedett a tenger. Smaragdzöldnövények tekergőztek a mélyben, hogy folyton változó küllemükkel kiválóbújócskázási lehetőséget teremtsenek az ezüst, arany, réz, s még ki tudjamilyen színben szikrázó halrajoknak. A fekete ember áhítattal figyelte, ahogynéhol emberfejnyi vörös és kék tengeri csillagokon törik meg a vízbe fúródónapsugarak aranydárdája, cseppet sem zavarva őket, hogy egyszer-egyszercsónakok takarják el előlük az éltető fényt. Akárcsak a felszínen, a tengermélyén is zajlott az élet. Néhol parányi, fekete hátú teknősök raja bukkantfel, hogy a tenger külsőbb részein, a Kikötőnegyed halászhálóiban, majd egyleveses kondérban végezzék. Ahogy a roa egy határozott lökésére bevettékmagukat a vízi utak hátáról még magasabbnak, s nyomasztóbbnak ható épületekrengetegébe, a vékonyabb erekben már nem akadt oly sok látványosság. A csónakosutasa most a mesterek keze munkáját csodálta. Gazdag polgárok házai köztlibegtek, jó részüknek saját mólója, s családi sajkásai is akadtak, néhol ahalidnak a fejét is le kellett húznia, nehogy beverje a víz fölé lógó előterek,erkélyek peremébe. Ámulva figyelte, ahogy a rengeteget felváltotta a természetremekműve, egy park, mely a vízből nőtte ki magát. Az alagutakat képző,göcsörtös fák gyökerei közt újabb halrajok tűntek fel, a halid csakszikrázásukra lett figyelmes. A nyári időnek köszönhetően virágillat kúszotttüdejébe, s ahogy az apró szigetek közt kacskaringóztak, szeme előtt sorraváltották egymást a fehér, a vörös, a lila folyosók, hogy újabb szótlanpercekre ítéljék a csodálkozó külhonit. Összeboruló szerelmespárok csónakjaimellett suhantak némán, némely szigeten marn nők gyűjtöttek virágokat, másuttférfiak javították, festették a hatalmas park padjait.

-Ez a Sóhajok Parkja, barátom – törte meg a csendet a roa, s tűnődőpillantásokat vetett a fák sűrűje felé. – Hány meg hány asszony vesztette elitt legféltettebb kincsét egy daliás úrfi kezei közt! – sóhajtott, majd újabbatmerített a kormányzást és haladást jelentő bottal. – Az éjszakák puha takarójaalatt megannyi marn költő bújik meg ezen fák között, hogy az ascoriani fehérnépgyönyördalát hallgatva alkossanak oly hiteles szerelmi balladát, mellyelCsászárunk figyelmét elnyerhetik, ezzel emelve családjuk gandiszát. S csak azistenek tudják hány, meg hány teremtett lélek bolyong a fák alkotta folyosóklabirintusában, mert szerelmi bánatukban úgy döntöttek, hogy a vízbe ölik magukatezen a szent helyen.

Ahalid szemei előtt megelevenedett a park. Maga is egyszerre szerelmes férfiváés sértett asszonnyá vált, egy pillanatig hamvas liliomként illatozott, majd avízbe lógó füzek indájaként halottszín torkot markolt örök békétlenséggel. Egypillanatra megszédült, s tán ki is bukik a hajóból, ha nem téríti észhez egymélyről dübörgő kondulás, egy nem túl messzi rézharang nyers dallama.Önkéntelenül is összerezzent, majd megemberelve magát, tekintetét  a park szépségeibe vesző Csónakosra emelte.

-Ez mi volt? – kérdezte némi habozással hibátlanul csengő marn nyelven. Egypillanatra meg is lepte a roát, aki ennek köszönhetően sikeresen merített egyhínárrengeteg kellős közepébe, s jónéhány pillanatba került neki, mígkiszabadította a botot.

-Azt hittem, nemcsak fél szemed, de nyelved is elvesztetted valahol, barátom -talált vissza villámgyorsan szerepébe. – Ez a dicső első Yman, s a büszke marncsaládok tiszteltére emelt Panteon büszkesége, az ascoriani Nagyharang. A nagyYman első porhüvelyének elpusztítására emlékeznek a nap minden hetedikórájában. Egy ascoriani erre ébred, s ha szerencséje van, nem erre nyugszik.

-H a jól sejtem, a hetedik órát jócskán átléptük már, vagy tévedek? – tűnődött ela halid, miközben fészkelődött egykeveset. A hajó fa sámlija kezdett kényelmetlenül szögletessé válni.

-Nem tévedsz – jegyezte meg a roa, s készségesen folytatta mondandóját. – Fontoshalottja van a városnak. Az előkelő gandiszú Syntan család, kiknek nagyon sokatköszönhet mind a város, mind a Császár, elvesztette családfőjét az elmúltnapokban. Ma tartják a gyászszertartást; a város urainak java jelen van amegemlékezésen, hogy tiszteletét tegye az öreg Syntan előtt. Nem kívántalak olysok ember közé vinni, barátom, inkább a város szépségeit, semmint szomorúságaitmutatnám meg neked, de ha kívánod…

-Nem. Helyesen tetted, hogy erre hoztál. Vigyél egy olyan fogadóhoz, melybenmeleg étel, fürdő, és puha ágy vár! – jelentette ki határozottan a halid, majdismét a szótlanság köpönyegét terítette a csónakra. A roa iménti történetevégképp visszarázta az élet valóságába, s eszébe juttatta, hogy miért isérkezett. Mielőbb információkra lesz szüksége, de egyelőre nem nagyon tudta,hol kezdjen hozzá gyűjtésükhöz. Noha érdekelte a város, pihenésre volt szüksége,hogy tiszta fejjel gondolhassa végig lehetőségeit. Tisztában volt vele, hogy aszál, melyet már hosszú ideje követ, igen rendesen belegabalyodhatott mára azAscoriant átszövő hálóba, s nem volt benne biztos, hogy egykori marnrabszolgaként elég hatalma lesz, hogy a dolgok mélyére láthasson. Valaholmessze bíztak benne, s egyelőre ez elég kitartást adott neki, hogy különösebbundor nélkül vesse bele magát a halidok által gyűlölt nép császárvárosánakforgatagába. Sőt, ha jobban belegondolt, még élvezte is. Büszkeség öntötte ellelkét, ha arra gondolt, hogy teljes jogú polgárává is válhatna a városnak, solyannyira belemélyedt a gondolatba, hogy már csak akkor eszmélt, mikor aCsónakos a vállára tette kezét a piactér egyik mólójának védelmében.

-Megérkeztünk.

Ahalid férfi felegyenesedett, s a partot jelentő lépcsőre lépett. Majdnemmegcsúszott a kövekre telepedett algapárnán, de gyakorlott mozdulattal nyertevissza egyensúlyát. Újból előszedte erszényét, és egy shak értékű érméket kezdett el leszámolni az ördögképűnek. Az egydarabig csak a markát tartotta, majd végül megálljt intett, és elégedettvigyorral villantotta ki újból agyarait.

-Egyelőre elég lesz, barátom – azzal a fura színű ruhájának egy rejtett zsebébeejtette a súlyos rézérméket, végül eltolta az eskogot a parttól és integetve kurjantott a mólóra lépő halid után.

-Hadd javasoljam az Arany Kacsát! Hamarosan újra találkozunk!

Afekete bőrű férfi titkon remélte, hogy nem így lesz, és a piactér nyüzsgésébevetette magát.

{mospagebreak title=Ascorian 2.}2.

Az Arany Kacsa úgybukkant fel előtte a piacot alkotó szekerek és színes sátrak takarásából, ahogya nap tűnik elő minden áldott hajnalon a horizont mögül. Tekintélyt parancsolóépület volt, mint minden marn kéz emelte alkotás. A három csonkagúlalépcsőzetes elrendezésben illeszkedett egymásba, a szabad peremeken fehérpányvákkal óvott erkélyekről beszélgetés zsivaja csorgott alá a falakon. Amagasban, a legfelső szint körül nagytestű yirmek landoltak és röppentek tova,miként gazdáik dolgukat végezték ezen a helyen. A kétszárnyú kapun kigőzölgőkékes füst csábító aromával csapta meg a halid orrát, s gyomrában felhorgadt azéhség. Ahogy közelebb ért a hívogató kapuhoz, majdnem megvakult, ahogy szemébevágott a csillogó cégéren megtörő napfény. Apró fénypamacsok ugráltak a valóbanaranynak tűnő, élethű kacsát mintázó szobron, ami egy, a bejárat fölé készítettdombormű részét képezte. A halid megcsodálta az alkotást, melyen egyfolyóparton guggoló mosónő ölébe simult a csillogó csecsebecse, körülöttükpedig ismeretlen népek seregei próbáltak életükre törni, mindhiába: a kacsatollainak fénye nem engedte közel őket. A fekete bőrű férfi körbepillantott. Afogadó előtti téren gyalog- és lovashintók nyikorogtak, rabszolgák hada általlegyezett kövér ám meglehetősen gazdag marnok, karcsú efilek sétálgattak,szálltak csónakokba, alig a derék fölé érő maragok vezették berzenkedőyirmeiket a népek forgatagában. A halid újból az ásító boltív felé pillantott,vett egy mély levegőt, az orrába csapó levendulaillat forrósággal töltötte el,s belépett a fogadóba.

Odabent barátságoshomály és fullasztó meleg fogadta. Elámult a belső tér méreteitől. Tőle balra,s az azzal átellenes sarokban díszesre faragott falépcsők indultak felfelé,tetejükről árnyékok tánca szűrődött le, miként a fent nyüzsgő emberek a lefelétörő fény útját állták. Bal kezénél a díszes mintákkal vésett falakon többlengőajtót is látott, a rajtuk kiszűrődő illatokból arra következtetett, akonyhák találhatók arra. Jobb válla fölött átnézve kezdődtek az ablakokfénykörébe helyezett asztalok, melyek vendégsége jelen pillanatban eléggéfoghíjas volt, hiszen a többség inkább a szabad levegő adta előnyöket élveztefenn az erkélyeken, ahol rabszolgák hada leste minden kívánságukat. A feketeember meglepetten figyelte a bejárattal szemben álló, kisebb szoba méretű,négyszögletű söntést, mely elfoglalta az alsó szint javát, s amely kényelmesvárakozási lehetőséget biztosított a vendégeknek azon fogadókkal szemben, aholaz ember kénytelen a fal mentén felállított keskeny pultnál nyomorogni. A pultmögé állított parázstartókból származó liláskék füst tavaszi hangulattaltöltötte meg a helyet, mely nem mellőzte a fényűzést. A pult mellett baljóskisugárzású lépcső indult a mélynek, mely minden fényt és zajt elnyelt. Alépcső köré emelt korlát tartócölöpjeinek gombjai színaranyból készültek, mintahogy arannyal futtatták a falon végigkúszó csigavonalakat, a mennyezetrőlalálógó szekérkerekek küllőit, melyeken olvadt viasszal ölelt kandelláberekcsillogtak. A szint legtávolabbi szegletében lépcsőzetes pódiumot karolt át egykirálykék selyemből szőtt függöny; a halid úgy vélte, azon vendégek asztalaitrejtheti, melyek mellőznék a fölösleges feltűnést. Úgy sejtette, egyenest odavezető bejárata is akad az épületnek.

Meglazította vállána zsákját, s a pulthoz lépett. Jópár rabszolga tisztogatta az edényeket,poharakat, néhány vendég, főleg szigorú tekintetű maragok lógatták lábukat acsaknem velük egyező méretű székekről, s egy karba font kézzel a pultratámaszkodó marn férfival társalogtak jókedélyűen. A halid odalépett atársasághoz – úgy vélte, hogy az alakok fontos szereplői a fogadónak -, de amaragok abban a pillanatban némaságba burkolóztak. A sebhelyes képű marn fickólenézően mérte végig a nála legalább egy fejjel nagyobb fekete embert, skiköpött lábai elé.

– Takarodj innen,mielőtt magunk hajítanánk ki.

A halid meglepettenvonta fel szemöldökét, s félrebiccentett fejjel mérte végig a sebhelyest.Miután nem ítélte különösebben veszélyesnek, a söntés felé fordulva köszörültemeg torkát, ám mielőtt bármit is mondhatott volna, a fontoskodó marnközbevágott.

– Nem hallod, tehatalmas sivatagi szardarab? Itt nincs helye a szolgáknak!

A feket e harcosledobta batyuját, s mély levegőt véve fordult szembe a másikkal. Az aprótermetű maragok a sebhelyes mellé vonulva jelezték, maguk is egyet értenek anézeteivel, de elbizonytalanodtak a bíbor szemből sugárzó megvetéstől.

– Csak nemverekedni akarsz? – tárta szét vigyorogva karjait a sebhelyes, s az erőltetettnevetéstől rázkódva nézett félre, hogy a következő pillanatban bal öklétlendítse a fekete bőrű vendég felé.

Amaz nem rettentmeg. Villámgyors mozdulattal védte az ütést, s mire az apró maragokelőrántották késeiket, a sebhelyes törött orral, hangosan csörömpölve borítottafel a pult körüli székeket. Az apró emberek összeszorított fogakkal, vicsorogvanéztek farkasszemet csaknem háromszor akkora ellenfelükkel, aki mérhetetlenközönnyel törölte a pultba véres ujjait.

– Hé, hé, hé! -harsant egy ideges hang, s a királykék függönyök mögül egy vörös-aranyfejkendős, hatalmas aranykarika fülbevalós, erősen középkorú férfi lépett előszéttárt karokkal, dühtől szikrázó tekintettel.

A maragokelcsitultak, ahogy megpillantották a bronzbőrű marnt. A felbukkanó fickóleginkább egy kalózra emlékeztette a halidot. Keskeny bajsza megrándult, ahogymegpillantotta a vendéget, sötét szemében furcsa fény csillant, a kendője alólelőbukkanó izzadt hajfürtjeit kezdte visszatűrögetni a ruhadarab alá, miközbentolakodón nézett végig a fekete harcoson.

– Mi folyik itt? -kérdezte vádlón a a zavartan pislogó maragokat, akik nem óhajtották bevallani,hogy ők kavarták a csetepatét. Időközben a vérző orrát markoló sebhelyes istalpra kecmergett. Tekintetéből gyilkos nyilakat lövellt a halid felé, ám azegy futó pillantásnál többre nem méltatta. A fejkendős marn odalépett asebhelyeshez, s egy hatalmas pofont kevert le neki.

– A dolgotokatcsinálnátok, ahelyett, hogy vedelnétek és kevernétek a bajt! A héten nincs bér!- azzal a három férfi eloldalgott a pulttól, alakjukat a kék selyemfüggönynyelte el.

A kalózféle nagyotsóhajtva simította ki vörös-arany fejkendőjének redőit, s a következőpillanatban nyájasan mérte újra végig a halidot.

– Ki az uradrabszolga, hogy hagy így, egyedül lófrálni? – kérdezte meg végül felvont szemöldökkel,tekintete kerülte a halid fél szemének tüzét.
– Szabad embervagyok, akár csak te magad, marn! – azzal széthúzta fehér mellényét, azelőbukkanó hordónyi mellkason futó hegtetoválások sűrűjében mindennél ékesebbenbeszélt egy billog ütötte heg, a császári szabadságjogot biztosítóParázspecsét. A fogadós lélegzete egy pillanatra megakadt, de hamar úrrá lettdöbbenetén. Gyakorlatilag bármely szabad család szíve joga eldönteni, hogyfelszabadítja-e rabszolgáit, vagy sem, de a Parázspecsétet csak azok kaphattákmeg, akik rabszolgaként valami olyat cselekedtek, mely a legnagyobb gandisztérdemelné egy szabad esetében. A Parázspecsétet csak császári megbízott üthetterá a rabszolgára, aki attól a pillanattól fogva szabaddá vált, sőt, soha többénem volt rabszolgasorba fogható a birodalom szabad népei által. AkiParázspecsétest ölt, úgy jártak el vele, mintha szabad marnt gyilkolt volna, sezen törvényekkel minden rabszolgatartó ascoriani tisztában volt. A fogadósmegigazította a fejkendőjével tökéletesen harmonizáló, vörös-arany mellényét,zavarta, hogy néhol meztelen felsőtestéhez tapadt, majd némi töprengés utánszéttárt karokkal dőlt meg a halid előtt, amolyan meghajlást imitálva.

– Akkor légyüdvözölve az Arany Kacsában, halid testvérem!

A félszemű óriáselőtt a sivatagi viperák képe derengett fel, ahogy végignézett a kalózképűfogadóson. Ha ügyesen bánsz velük, mérgük életmentő orvosság, de ha nem, hátszó nélkül küldenek a túlvilágra. A halid megfogadta, hogy amennyire csaklehet, távol fogja tartani magát a ravasznak tűnő kalózképűtől, jóllehet, azélet aranyszabálya, hogy ha információhoz akarsz jutni, keress egy helyifogadóst.

– Szobára, fürdőreés élelemre van szükségem. – emelte leejtett zsákját a pultra, majd ismételőhalászta belőle erszényét és súlyos ezüst astarokat kezdett leszurkolni. Akik látták elismerően hümmentettekaz összeg láttán, a fogadós részéről csak egy újabb szemöldökvonásra futotta.Kígyó módjára csapott le a pénzre, s a halid hiába követte tekintetével,képtelen lett volna megmondani, hová rejtette el őket. Hamarosan egy fehérszalag-könyvjelzős, nevekkel teli könyv, egy írótoll, tinta és egy számozottrézkulcs hevert előtte a pulton. A villogó, fehér fogsorral vigyorgó fogadós ahalid képét fürkészte. Amaz megragadta a tollat és felírta nevét a felkínáltoldalra. Miután végzett, dacosan tekintett le, a nála egy fejjel alacsonyabbmarnra. Tudta jól, hogy a férfi azt feltételezte róla, nem tud íni, s biztosvolt benne, hogy a kalózképű egész ittléte alatt próbálkozni fog ehhez hasonlótettekkel, hogy olyan pontot találjon, mellyel bizonyíthatja a halid felettifelsőbbrendűségét.

– Hmm, Sidhel… -mormogta a fogadós a könyvbe pillantva – Szép név. Nos tisztelt Sidhel uraság, -csukta össze a vaskos könyvet úgy, hogy egy kisebb porfelhőt is a magasbaröptetett – a Fehér Bika hozta szerény fogadómban! érezze magát otthon a falakközt, válasszon az ételeinket tartalmazó listákról, a rabszolgáim felvezetik afürdőhelységbe, szobájába. – azzal intézkedett, s hamarosan három meseszép,lenge kék selyembe öltözött, hollószín hajú nő lépett a hatalmas halid mellé, saz emelet felé mutattak. Karja és holmija után nyúltak, ám Sidhel szelídmosollyal hárította a próbálkozásokat. Noha hiányzott neki a női társaság, sohanem engedett a szajhák csábításának, pedig nagyvilágban tett utazásai miatttisztában volt vele, hogy a gyönyörű, mandulavágású szemű anami nők kiváló szeretők.

– Köszönöm, denekem nincs szükségem rabszolgákra, magam is megtalálom a szobát – s ahogy afogadós ajka késpengényivé szűkült, tudta, hogy az egymás fölöttiségről szólópárbajában ő nyerte az elő összecsapást. Elindult a szint végében, a fal ívétkövető lépcső irányába, ám az első lépcsőfokokról visszafordult.

– és kittisztelhetek benned, testvérem? – intézte kérdését a még mindig őt figyelőmarnhoz némi gúnnyal fűszerezve hangszínét. Az egy ideig gyűlölködőpillantásokkal ostorozta a hatalmas termetű halidot, majd egyik pillanatról amásikra olvadt le a harag maszkja, hogy helyet adjon a nyájas fogadósénak. 

– Bocsásd megudvariatlanságomat, barátom. A nevem Secchi. Arraiatorre Secchi.

Folytatása egy hét múlva…

Kapcsolódó anyagok:
Fórum: Maszkok keringője
Interjú: Ódor Ákos

]]>