Acélpengék csaptak össze, az emberfeletti erővelforgatott kardok minden találkozáskor szikrát vetettek, halványderengéssel világítva meg a vívók arcvonásait. Nekik persze nem voltszükségük erre a gyér fényre ahhoz, hogy lássanak. Az ő fajtájuk otthonérzi magát a sötétben.
{mosgoogle center} Mintha csak szavak nélkül kötöttmegállapodásnak engedelmeskednének, a két férfi kibontakozott aküzdelemből, és óvatosan körözni kezdtek egymás körül. Mozdulataikszinte folyékonyak és macskaszerűek voltak, lépteikkel nem ütöttek zajta nedves füvön. Gyorsan mozogtak, a légzésük mégsem volt szaggatott.Egyáltalán nem is lélegeztek. Tim Waggoner: Gangrel (borító)A két harcos messze nyúlópusztaságon, a lívek földjének szívében állt szemben egymással, fejükfölött a telihold lassan araszolt a Balti-tenger felé. Körülöttük ádázcsata zajlott: láncinges lovagok vívtak életre-halálra bőrökbe ésprémekbe öltözött, vad harcosokkal, akik közül sokan testükön is állatijegyeket viseltek. Nem volt ritka közöttük a szőrös fül, kiugró agyarés a sárgán villogó szem sem. A pán¬célosok lovon ültek, a többiekjobbára gyalog küzdöttek. Mindenfelől kardcsörgés, nyilak suhogása éshúsba maró karmok zaja hallatszott. A harcmezőt szinte beterítették azelesettek tetemei, többségük teste a felismerhetetlenségigösszeroncsolódott. A levegőt nehézzé tette a kiontott vér és a végsőhalál bűze.
A nagyobb termetű vívó sötét bőrű, izmos férfi volt,haja sötét és bozontos, szakálla rövid. Hosszú, keskeny bajusza az állaalá lógott. Bőrpáncél és medveprém köpeny borította a testét, kezévelívelt pengéjű szablyát suhogtatott. A legijesztőbb mégsem ez, hanemkifejezéstelen, üres tekintete volt. Szemei egy állatéra, vagy méginkább egy halottéra emlékeztettek.
Ellenfele kifejezettenfiatalnak tűnt, aki aligha látott még tizenhat nyárnál többet.Páncélmellénye és köntöse elárulta, keresztény lovag. Mellén sajátcímerét viselte: a feketével pöttyözött pajzsot függőleges csíkosztotta ketté, rajta aranyszín babérkoszorú pihent. Csinos és karcsúférfi volt, sötét haja göndör fürtökben hullott alá. Uralkodóhoz méltótesttartása ellentmondott fiatalos külsejének.
A bőrpáncélosokosabb volt annál, mint hogy megjelenése alapján ítélje megellenfelét. Ez az „ifjonc” két ezredévvel többet élt már meg, mint ő,és az ereiben áramló ősi vér alig felfogható hatalommal ruházta föl.Fél kezében pallost forgatott, a hegyét lassú, apró kör menténmozgatta, mintha csak könnyű tőr volna nála. Az acélon kívül azonbanszámos más fegyverrel is rendelkezett. Ahogy a két férfi körözöttegymás körül, a bőr és prém védelmében bízó harcos érezte, ahogy amásik elméjével az ő tudata felé nyúl, rettegés és áhítat hullámaivalsöpörve végig rajta mindannyiszor. Nyilvánvalóan rést keresett, azelszántságát gyengítő egészen apró hiányosságot.
Az ifjú elmosolyodott, de tekintete hideg és halálos maradt.
–Az elméd éppoly erős, mint a tested, tatár.
Ellenfeletudomást sem vett az elismerésről, és nem vette a fáradságot arra sem,hogy elmondja, a távoli sztyeppéken szabadon nyargaló törzset, amelybeő is született, nem így hívják valójában. A csatában beszélniértelmetlen dolog, csak az idő, s az energia elvesztegetése. Most csakaz számított, ki bizonyul erősebbnek: a ventrue herceg, Alexander, vagyKarakh, a Vad, a gangrel törzsfő.
Karakh elvicsorodott, és kivillantotta hegyes fogait. Fölemelte görbe szablyáját, és ajkán csatakiáltással előrevetődött. {mospagebreak title=Első fejezet} Első fejezet

Két héttel korábban
Atiszta égen függő csillagok hideg fénnyel ragyogtak, mint megannyi aprójégszilánk. Bár tavasz volt, a livónai éj hidegében a ló kispárafelhőket lihegett. Karakh számára a hőmérséklet nem jelentettsemmit. Halandó korában ennél sokkal rosszabbat is számtalanszor elkellett viselnie Mongólia végtelen sztyeppéin. Amióta pedigújjászületett, mint az éjszaka gyermeke, csak akkor érzett valódimelegséget, ha gyomrát jólesően megtöltötte a friss vér. A hátasaazonban közel sem volt ennyire ellenálló. Még az otthonából magávalhozott mokány kis ló sem  bírta volna egykönynyen az iramot, amitKarakh az elmúlt egy hétben megkövetelt az állattól, ezen a gyengeteremtésen pedig már szemmel látható volt a kimerültség. A szőréretajték száradt, a hátuk mögött hagyott legutóbbi másfél mérföldön pedigmár gyakorta meg is botlott. Ghoul volt ugyan, azaz időről időre kapottgazdája véréből, és ezért jóval ellenállóbb és gyorsabb volt atermészetesnél, de azért csak halandó lény volt. Arra azonbanmindenképpen elég volt a vér, hogy ne álljon meg, míg a gazdája azt nemparancsolja, vagy amíg a szíve fel nem mondja a szolgálatot.
Karakhpuszta akaratával visszafogta a lovat. Nem volt szükség arra, hogymegrántsa a gyeplőt, hiszen a vér, amit a lónak adott, egyben azt isbiztosította, hogy az állat soha ne akarjon mást, mint amit ő. Mégsem ajóérzés parancsára kímélte hátasát, egyszerűen a józan eszérehallgatott. Legalább ilyen könnyen, ráadásul még gyorsabban haladhatottvolna, ha farkas alakját ölti, de most az ulusához, azaz a törzséheztért vissza sokhavi távollét után, és jobban illett káni tisztéhez,hogy lóháton érkezzen meg a táborba.
Livónia sík földjét majdnemmindenütt erdő borította, nem is volt könnyű megkülönböztetni egyikhelyet a másiktól – a látvány alapján legalábbis. Karakhnak azonbanszámos más eszköz is a rendelkezésére állt: megfigyelte a csillagokállását, a ló patáinak zaját a földön és a környező fák illatát. Tudta,már csak valamivel több, mint két óra, és eléri a törzsfelségterületét, az ordut. Nem kell sietnie, mert még jóval napkelteelőtt odaér, ráadásul a lova is életben maradhat. Az áldozat várhat egyolyan éjszakáig, amikor nagyobb szükség lesz rá. Szülőföldjén, a mongolpusztán Karakh megtanulta, hogy mindennel takarékosan kell bánni. Ehhezaz igazsághoz itt is ragaszkodott, ezen a távoli vidéken, ahovászámkivetettségében jutott, és ami most új otthona volt. ***
Azölelése óta eltelt huszonnégy évben Rikard, hasonlóan az összes többikáinitához, kerülte a nap halálos sugarait. Most azonban, ahogy az öregtölgy ágai között ült, keze az idegre helyezett nyílon, és már órák ótanem volt más elfoglaltsága, mint hogy az élelmet vagy párt keresőéjjeli állatok neszezését hallgassa, már alig várta, hogy az ég aljánmegjelenjen a hajnal pírja. Hiszen ha felkel a nap, ő végrevisszatérhet a sátrába, bebújhat takarója alá, és hagyhatja, hogy egyhalandó vegye át az őrség idegőrlő feladatát.
Mindennapjaiegyáltalán nem olyanok voltak, mint amit az atyja ígért neki az öleléselőtt. Ő azt mondta, a vámpírlét nem más, mint végtelen bacchanália,melyet az emberi ésszel felfoghatatlan hatalom és sötét gyönyöröktesznek még csodálatosabbá. Rikard duzzogva gondolt arra, hogy őhalhatatlansága éjjeleit egy fán kuporogva tölti, mint valamimegveszekedett bagoly.
Egy fiatal, ártatlan lány nyakábafeledkezve kellene inkább élveznem az éjszakát – gondolta. – A nyelvemhegyével kitapogatnám az ütőere vonalát, és élvezném a finom, aligészrevehető lüktetést…
Szemfogai sajogni kezdtek és a gyomraösszeszorult. Az atyja beszélt neki a Fen evadról – a tomboló dühről éséhségről, ami minden káinita átka. Amit azonban nem mondott el, az azvolt, hogy a Fenevad számos különböző formában megjelenhet. Az őesetében fájdalom volt, a figyelemre sem méltó kellemetlenségtől akönnyfakasztó kínig, mint most is, hogy semmi más gondolata nem maradt,csak az, hogy csillapítsa az éhséget – bármi áron.
Nagyon köszönöma sötét ajándékot, amit tőled kaptam, Abiageal – ezt üzente nemkülönösebben kedvelt, de határozottan elhalálozott atyjának. Remélte, anő kihallja a gúnyt a hangjából, a pokol bármilyen mély bugyrába kerültis, miután a hitbuzgó kezétől elszenvedte a végső halált.
Rikardazért jött Livóniába, mert azt hallotta, itt vala¬miféle káinitakirályság várja majd, egy olyan hely, ahol a vámpírok titkolózás ésfélelem nélkül élhetnek. Ez igaznak bizonyult egyfajta értelemben, dearra senki sem figyelmeztette őt, hogy mennyire unalmas ez a fajtalétezés. A királyság feje, a magát Karakhnak hívó vadembermegkövetelte, hogy kánnak és ne hercegnek szólítsák, ami pedig akáinita uralkodók megszokott címe volt. Azt is elvárta, hogy a „törzs”valamennyi tagja képzett harcos legyen, hogy meg tudják védeni a földet„azoktól, akik elvennék”. Mármint a Kardtestvérektől, ezektől amásodosztályú templomosoktól, akik el akarták hozni ide is akereszténységet, és attól a néhány német vámpírtól, aki megbújt asoraikban. Őket azonban már tavaly visszaverték, még jóval azelőtt,hogy Rikard megérkezett volna. Ő csak gyakorlatozott állandóan, mióta atörzs tagja lett. A Karakh uralma alá tartozó káiniták és ghoulokéjszakáról éjszakára edzették magukat, egyre csiszolták tudásukat azíjászat, a kardforgatás és a lovaglás terén. A gyakorlatok fárasztóakvoltak, ám kétségkívül hatásosak: bár Rikard továbbra sem tekintett úgymagára, mint képzett katonára, tagadhatatlan, hogy kezében már nem álltidétlenül a fegyver, ha lóháton még nem is érezte teljesen otthonmagát. Annyit legalább már megtanult, hogyan kerülheti el, hogy azostoba állat levesse magáról.
Jobb lett volna, ha soha nemesküszik hűséget Karakhnak. Meggyőzte magát, hogy a tatár birodalma egynapon az a káinita paradicsom lesz, amit Abiagealtől hiába várt, de azérkezése óta eltelt hónapok alatt szüntelen csak edzett, az utóbbiheteket pedig különböző fákon kuporogva töltötte.
–Akár el ismehetnék – suttogta maga elé. Abban bízott, ha hangosan gondolkodik,talán oldódik kissé a nyomasztó unalom. – A tatárnak aztán biztosan nemhiányoznék, még ha itt volna is.
–Dehogynem.
Rikard halottszívén lándzsahegyként hasított keresztül a rémület. A szavak balfülétől néhány hüvelyknyire hangzottak, vagyis a beszélő nyilvánközvetlenül mellette kuporodott le, ő pedig nem figyelt fel rá, hogyvalaki felmászik a fára. Tudta, hogy szembe kellene fordulnia azújonnan érkezett fenyegetéssel, de az ijedségtől mozdulni sem tudott.
–Amikoregy férfi vagy egy nő leteszi előttem a hűségesküt, és a törzsem tagjalesz, úgy tekintek rá, mint ha a saját gyermekem lenne, akárcsörgedezik benne az én vérem, akár nem. „Tatárnak” pedig csak akeresztények hívják az én fajtámat. én mongol vagyok.
Lív szavakvoltak ezek – Karakh megkövetelte, hogy a törzs minden tagja tanuljameg ezt a nyelvet –, de az akcentus eltéveszthetetlen volt. A kánhazatért.
–Mint minden jó apának, nekem is hiányoznának agyermekeim, ha elkószálnának. Annyira hiányoznának, hogy felkutatnámőket, bárhová menjenek is. – Rikard hirtelen azt érezte, hogy atorkához egy tőr hideg pengéje nyomódik. – és tudod, mit tennék velük,amikor meglelem őket?
Rikard félelmében elengedte az íjat, mire aza nyíllal együtt a földre hullott. Homlokán vérszín izzadságcseppekjelentek meg, és ha nem kellett volna aggódnia a tőr hegye miatt,idegesen nyel egyet.
–Megölelném őket, és azt mondanám: „Hiányzol a törzs¬nek. Nekem is hiányzol. Gyere haza!”
Rikardmost látta először felcsillanni annak a reményét, hogy kikeveredhetebből a helyzetből. Persze nem kerülte a figyelmét, hogy Karakh nemvette el a torkától a pengét.
–De hiszen te nem is mentél el,igaz-e? – A kán hangja teljesen érzelemmentes volt. Sem harag, semcsalódottság nem érződött belőle. Semmi. – Csak nem voltál elég éber azőrségben. Nem hallottad, amint közeledem, és nem vetted észre, amikorfölmásztam a fára, pedig szándékosan akkora zajt csaptam, hogy innen anagy falig minden őrszem felfigyeljen rá. Ha megszálló volnék,elmetszeném a nyakadat, még mielőtt egy hangot is kinyöghetnél, azutánészrevétlen folytatnám az utam a tábor felé. érted?
Rikard nem tudott megszólalni. Úgy érezte, a torka tele van homokkal. Annyi telt tőle, hogy alig észrevehetően bólintott egyet.
–Helyes. Akkor legközelebb nyilván jobban igyekszel majd.
Megkönnyebbülésöntötte el Rikard halott szívét. Hiszen ezek szerint a Karakh csak megakarta leckéztetni. Kemény lecke volt, az igaz, de ő is tisztában voltvele, hogy megérdemelte. A jövőben jobban odafigyel arra, hogy…
A fájdalom úgy hasított a torkába, mintha tüzet nyelt volna. Tunikájára forró vér ömlött.
–Ha elég erős vagy, a sebed begyógyul, és még hajnal előtt visszajutsz a táborba. Ha nem…
Rikardazt még érezte, hogy valaki erősen megtaszajtja a lapockái között,azután csak zuhant. észre sem vette, amikor földet ért. ***
Karakhleugrott a fáról. Bőrcsizmái nem ütöttek zajt, amikor megérkezett,Rikard fejétől nem egész egylábnyira. Vissza akart sétálni a lovához,melyet egy alacsony ághoz kötött ki, hogy felpattanjon rá, ésvisszainduljon a táborba, de habozott. Rikard vérének édes és töményszaga betöltötte a levegőt. A halandók vére élelemül szolgál, de akáinita vér, bármilyen híg legyen is, hatalmat hordoz. Ennek ahatalomnak a csábítását érezte most meg Karakh.
Elméjében nyers,állati hang szólalt meg. A sztyeppén az ember megtanulja, hogymindennel takarékoskodni kell. A túlélés múlik ezen.
A mongol csaknézte Rikard testét. A káinita hanyatt feküdt, tágra nyílt szemekkel,felmetszett torkából vér bugyogott elő, ahogy beszélni próbált.
–Nem vagyok a sztyeppén – suttogta maga elé Karakh.
és te nem vagy ember. Állat vagy. éhezel, és étel van előtted. Vedd el!
–Ez az ember hűséget esküdött nekem, és a kánjául fogadott.
Nem ember ő sem. Gyenge. Az ő fajtája csak azért él, hogy az erőseket szolgálja. Most táplálékul szolgálna a legjobban.
Karakh megrázta a fejét.
–Talántéged úgy szolgálna a legjobban. De nekem és a népemnek még sokkalnagyobb szolgálatot tehet, ha tanul a hibájából, és növeli a törzserejét.
A mongol harcos letérdelt, megtörölte Rikard egyik tisztaruhaujjában a tőre pengéjét, azután felállt, és eltette a fegyvert.Elindult a lova felé, nem is törődve a belsejében zavargó Fenevadelégedetlen morgásával. {mospagebreak } A törzs felségterületénekhatárait négy kis oltár jelezte, melyeket a négy égtájnak, vagyis amongolok Négy Irányának megfelelően helyeztek el, elöl, hátul, balra ésjobbra. Karakh a délre eső, elülsőnek számító oltárhoz lovagolt, ésszokása szerint levágott pár tincset az állat sörényéből. Leszállt, ésgyalog haladt tovább. Ő maga állította fel az oltárokat alkotó rudakatés botokat egy-egy kőhalmon, követve a mongol törzsek szokásait. Akönnyű szélben rongyos kék imazászlók lobogtak a rudak hegyére kötözve.A köveken áldozatok pihentek: rókafarkak, sastollak és termé szetesenmegszáradt vér. A hadúr háromszor megkerülte az oltárt, azután a lószőrszálait az egyik oszlophoz erősítette. Eljött az ideje annak, hogysaját felajánlását is megtegye. Csuklóját az ajkához emelte,lecsupaszította szemfogait, és a saját húsába mart.
Kinyújtottakarját a kövek fölé, és ökölbe szorította a kezét. A friss vér súlyoscsöppekben hullott az odaszáradt foltokra. Amikor a korábbi áldozat márnem látszott ki, Karakh visszahúzta a karját, és leeresztette.
–Ãœdvözöllek itthon, kánom!
Haidegen lett volna, az illetéktelen szemlélőt még a mondat befejezéseelőtt elérte volna a halál. De Karakh ismerte ezt a hangot, ezértnyugodt maradt, és a nő felé fordult.
–Deverra!
Nem kerülte ela figyelmét, hogy Deverra tekintete sebzett csuklójára szegeződik, azorrlyukai pedig kitágultak, hogy minél jobban be tudják fogadni a véreszagát. Karakh azonban nem aggódott. Tudta, a másik sokkal okosabbannál, hogy engedjen a Fenevadnak, és megtámadja. ébersége azonban nemlankadt, elvégre a nő mégiscsak varázsló volt, olyan hatalom birtokosa,amiről ő csak nagyon keveset tudott. Az is igaz, hogy Karakh éberségesoha nem lankadt.
Nem kérdezte Deverrától, honnan tudott azérkezéséről és arról, hogy első útja az oltárhoz vezet majd. A nősámán; az a dolga, hogy tudja az ilyesmit.
Deverra az oltár felé biccentett.
–A hiimorin fáradozol, látom.
A hiimori „széllovat” jelent, vagyis azt az erőt, ami az áldozatokból fakad. Karakh csak bólintott válaszul.
Asámán nem volt mongol. Magas és karcsú alakját kék köpenybe burkolta,kámzsáját hátravetette, hogy vörös patakként aláhulló haja jobbanérvényesüljön. Arcvonásai kifinomultak és szépek voltak, bőre pedigsápadt, ami természetes dolog az élőhalottak esetében. Szeme talánkissé túl nagy volt az arcához képest, de ez csak fokozta azt atúlvilági összhatást, amit más varázslókhoz hasonlóan ő is igyekezettfenntartani. Sokkal érdekesebb volt azonban ennél a szeme, melysmaragdzöld volt, és annyira fényes, hogy jó megvilágításban szintecsillogott.
–Tovább maradtál a szokásosnál – mondta Deverra. – Anyáj néhány halandó tagja attól kezdett félni, hogy bajba keveredtélhosszú vándorlásod alatt.
A hanghordozása kifejezéstelen volt ugyan, de Karakh mintha árnyalatnyi rosszallást fedezett volna föl benne.
–Felteszem, megnyugtattad őket.
Deverra mosolya kivillantotta szemfogai hegyét.
–Természetesenigen, bár némelyiküknek egy papnő különleges csókjára volt szükségükahhoz, hogy megszabaduljanak az aggodalmaiktól.
Karakh nem voltbiztos benne, hogyan kellene erre reagálnia. A nő hangjából úgy tűnt,szórakoztatónak találja a történteket, de hosszú ismeretségük alattvolt alkalma megtanulni, hogy Deverra nagyon komolyan veszi, hogy ő atörzsi sámán és a lív isten, Telyavel helyi papnője. Már évekkel amongol megérkezése és a közös törzs létrehozása előtt az istenséghalandó híveinek gondozója lett, cserébe rendszeresen vérüket vette.Hiába azonban a sokévnyi közös történelem, még mindig értetlenül állt apapnő rejtélyes beszéde előtt. Megtanulta, akkor jár a legjobban, hanem vesz tudomást a talányokról, ezért most is így tett.
–Hálásvagyok, amiért elém jöttél, hogy üdvözölj, de erre nem volt szükség.Azt hittem, hasznosabban is tudod tölteni az idődet.
Deverra elmosolyodott, és közelebb lépett a harcoshoz. Előrenyúlt, és megérintette a frissen behegedt sebet.
–Ennyire nehéz elképzelned, hogy egyszerűen csak hiányoztál?
Egymásik vámpír talán óvakodott volna Deverra érintésétől. Paptársaihozhasonlóan ő is vérvarázsló volt, a káiniták legveszedelmesebbfajtájából. Karakh sok szóbeszédet hallott már a tremere-ekről, akiksötét mágiájuk gyakorlásához más vámpírok vérét rabolták el, demegtanulta, hogy környezete tagjait cselekedeteik, és ne vérvonalukalapján ítélje meg. Az ő szemében a telyavok egyáltalán nemhasonlítottak a tremere boszorkánymesterekre.
Deverra lassú, kisköröket írt ujjaival a férfi csuklójára, majd orrához emelte a kezét,és megszagolta. Fintor ült ki az arcára.
–A vitae gyengébb benneda szokásosnál. Túl régóta nem ettél már. – Úgy beszélt, mint egymihaszna fiát oktató anya, hiába volt Karakh a kán. Igaz, Deverra pediga telyav főpapnő volt.
Kapd el őt! – suttogta a Fenevad. –Bőségesen táplálkozott ma este az egyik kispapból. Gondolj csak bele!Halandó vér, melyet egy telyav papnő ereiből szívhatsz ki… Ez valóbanritka csemege! 
Karakh elméjében visszhangzott a Fenevad mélyrőljövő nevetése, és a mongol meglepetten vette észre, hogy összefut anyál a szájában. Bosszantotta, hogy ennyire nem a maga ura, és egylépésnyit eltávolodott Deverrától.
–Eszem majd, ha visszatértem atáborba. ¬– Hangja reszelős volt, és túlságosan is emlékeztetett aFenevadéra. Alig tudta elfedni az éhségét.
Deverra, ha észrevette is, nem adta jelét.
–Másoka is van annak, hogy idejöttem, amikor megéreztem a jelenlétedet. –Jóval komorabban folytatta. ¬– Jeleket látok mostanában. A föld beszélhozzám… a szél, ahogy a leveleket zörgeti, a sas karma közé szorultegér cincogása, a fák körvonalai az ezüst holdfényben, mind ugyanarróladnak hírt: jön.
Karakh mogorván nézett a papnőre.
–Kicsoda?
Deverra egy pillanatig szótlanul a kánra szegezte a tekintetét, és a férfi meglepődve látta, hogy félelem ül a szemeiben.
–A herceg, aki egy kisfiú arcát viseli.
]]>