Ketszazadik_3d_210A kiadók döntik elénk a „kendermagot”. Van ilyen, van olyan, az egyik ocsús a másik tiszta, néha minden egyéb is belekeveredik, de azért ügyes válogatás után fogyasztható. A Metropolis Média előre kiválogatta számunkra a magot, és a csomagolásra rá is írta, ez a Kétszázadik csomag. Magunk elé öntjük és lehet benne szemezgetni. Az eredmény itt következik. Isaac Asimov: Hatalomérzet Kezdésnek nem rossz, főleg, hogy az írónak neve van. Ez teszi megbocsáthatóvá, hogy valami olyan dolgot írt, amit nem gondolt végig. Pedig érdemes lett volna. Van egy Petzvál József optikus egyetemi tanárról terjedő legenda. A híres objektívjét úgy számította ki, hogy a katonaságtól jól számoló embereket kért, akik a négy alapműveletet fejben jól tudták, és az emberekből számítógépet állított össze. Mindenki, amit kiszámított, átadta a másik katonának, és így haladtak végig a feladatokon. Egytől egyig csak részszámításokat végeztek. Tehát Petzvál kitalálta ezernyolcszáz-valahányban azt, amit Asimov itt leírt. Ám neki ez a számolgatás igen lassan ment, és el sem tudom képzelni, hogy ezzel a módszerrel hogyan lehetne irányítani az űrben egy csatacirkálót. Lehet, hogy az idegenek tényleg meg lennének lepve, ha működne. Hát igen, ha valaki híres, attól a szerkesztők sokkkk mindent elfogadnak! „Légy te is Asimov!” Vásárhelyi Lajos novellákról szóló, egyedi hangvételű kritikai ismertetői olvashatók a Tovább után. Nemere István: A háború 11-kor kezdődik Úgy látszik 500 könyv után már nem olyan fontos, hogy hasson is, amit teszünk. Borzalmasan zavart, hogy ki ez a két egyed, akik itt szerepelnek? Se férfi, se nő, se semmi! Olvasás után maradt… a semmi. Semmi nem történt, csak volt egy Kozmikus Nagy Felhajtás. Még tétje sem volt. Mert az nagyon gyöngécske lábikókon állt, ami itt elő lett vezetve. De „egyszer meg lehet enni”, ahogy az éhes vándor mondaná! „Ha nem lehetsz Asimov, elég Nemerének lenned?” Sovány vigasz. E. C. Tubb: Bukott angyal Variáció „az idegenek mit tudnak velünk csinálni az ágyban, meg azon kívül” témára. Ám itt inkább a hajléktalanokra virrad fel a fényesnek vélt jövő. Aztán persze nem jön be, mert az irodalomban úgy van, aki gonoszkodni kezd, az elnyeri méltó büntetését. Senki ne reménykedjen, ez csak az irodalomban van így! Végül marad az ujjhúzogatás, meg a folytonos „előbbi percek”. Csak az tartja fenn a feszültséget, hogy ugyan mi lesz a végén, hogyan üt be a nyavalya? Hát nyugi, beüt. Pedig de szép lett volna…. főleg kicsit rövidebben! Kasztovszky Béla: Gyógynövények Itt már felvirradt a kozmikus nyelvi-kommunizmus! Ember és idegen ugyanúgy beszél és gondolkodik. Még szerencse, hogy az író jelzi nekünk, ki kicsoda. Ezt kapjuk mi, az idegenek meg pár jól használható gyógynövényt. Tehát senki ne lepődjön meg, ha egy istenhátamögötti réten kis zöld emberkékkel találkozik, akik kamillagyűjtő gereblyéket húzkodnak, vagy ölszámra gyűjtik a pipacsot. Csak mentik a Kozmoszt. A novella hangulata azonban nagyon jó, kellemes kisvárosi atmoszférája van. A. és B. Sztrugackij: Vándorlókról és utazókról Csak köszönni tudja az olvasó ezt a novellát. A valóságban semmi kaland, semmi akció, csak gondolati síkon. Hárman napoznak a vízparton. Ott, ahol esetleg a vízben kalandvágyó idegenek vannak? Vagy nincsenek? Semmi nem biztos. De ez a bizonytalanság erősebb minden valóságnál. Bele lehet borzongni a leheletébe. Piknik a nagy kommersz sci-fi partján! És lehet hallgatni az Üresség Hangját, ha szerencsénk van. Vagy elgondolkodni, hogy az egyszerűnek látszó világ milyen bonyolult. Közben fontolgatni, hogy mi a nyavalyát keresett az pár szeptopod (lábasfejű) az erdőben egy csomó vizes algával a „bögyében”? Kánai András: Bábel folyói Úgy látszik, megszállott hittérítők mindenhol vannak. A múltban, a jövőben, és a két vég között is. És ha már valaki elkötelezte magát, tűzön-vízen és minden időben ki kell tartania. Az író ide-oda ugrál a történetben, de ez adja az elmondás izgalmát. Tiszta történet, és szép elbeszélés. A végére talán minden kiderül… Csak valahogy pont a legfőbb dolog, a megvilágosodás ábrázolása marad el. Pedig enélkül Buddha is hiába ült volna a fügefa alá. Ha ebben valahogy minket is részeltetett volna az író, erősebb lett volna minden. Még akkor is, ha esetleg a hős nagyon hülyén érezte magát a megvilágosodás pillanatában. Ám ez adná meg cselekedetei értelmét, és az írásét is. De azért lobog az a láng! Robert Silverberg: Schwartz a galaxisok között Schwartz kultúrantropológus egy globalizáltra maszatolt világban, ahol mindenütt ugyanazt lehet találni, el sem kellene mozdulni otthonról, hogy tudjuk, mi van a világ másik felén. Ezt a szürkeséget vágja hallgatói fejéhez, akik ezért sikeres tudósnak tekintik. Ám ő változatosságra vágyik, és még teóriái is vannak hozzá. Meg álmai, egy jövőbeli, sokszínű világról, és az ottani különböző lényekről. De az is lehet, csak a szíve vacakol, és attól vannak a látomások? Vagy csak menekülés a globalizáció kényelmes szürkeségéből? Vagy öregkori menekülés a szép és kívánatos légikisérő kisasszony elől? Bármelyik lehet, mert nem a történet a fontos, hanem az izgalmas elméletek, gondolatok. Nem történik semmi, csak a sci-fi-ben ritka gondolatok felsorolása. Pedig lőni is lehetne. Michael T. Cricket: A miniszterelnök-jelölt Kovács „Tücsi” Mihály ír egy magyar történetet, ami Magyarországon játszódik, magyar szereplőkkel. Csak a neve vált valamiért Michael T. Cricket-re! Hogy ez miért történhetett meg az az igazi sci-fi, nem a történet. Az egy jó gunyoros história, egy parabola a „napi valóságunkról”, meg a hétköznapjaink fantasztikus helyzeteiről, és politikusairól. És csodálkozunk, hogy magyar íróból, hogyan lesz véletlenül „angol”! Kínosan nevetünk, mást nem tehetünk. Megérne egy új sci-fi novellát. Ted Chiang: Kilélegzés Az író nagyon tudja, a szavakat hogyan kell alkalmazni. Tud hangulatot teremteni a semmiből is. Talán a telefonkönyvet is meg tudná regényesíteni. Nem is tesz többet, sajnos. Mert igazán nincs történet, nincsenek szereplők, nincs környezet, nincs semmi. Csak nyomasztó hangulat, valami lassú végítélet. De megoldás sehol, mint krimiben, ha megvan a gyilkosság, de nem lesz meg a tettes, és nem is keressük. Pedig talán kellene… László Zoltán: Temetői járat Regény mennyiségű ötlet, de a főszereplő annyira el van foglalva a maga űzött vadságával, hogy csak azt veszi észre a világból, ami az ő szájíze szerint látszik. Eddig rendben is van, de aztán a megtérése olyan, mint egy villámcsapás. Teljesen motiválatlan, azt érezzük, mintha elfáradt volna a nagy rohanásban, és „lesz, ami lesz” alapon már bármibe beleegyezne. Ám mint olvasó nem azt érzem, hogy ez befejezés, hanem ez csak olyan „abbaszakítás”, mert csak ilyen hosszú anyagra tellett. Vagy esetleg akkorra már elfáradt az író, meg a hőse is! Pedig az ötlet ennél sokkal többet is bírt volna, akkor az író miért nem?… Mike Resnik: Hittétel Az emberi lélek kesze-kuszaságát, mindég a gyengébbek, kutyák, gyerekek, robotok és a másik ember szenvedik meg. Rajtuk próbáljuk számon kérni, ami nekünk sem tiszta. Hitünk olyan gyenge lábakon áll, hogy mindentől félteni kell. Vagy olyan erőseken, hogy mindenkinek félni kell. Papunk hezitál, és túlságosan magával van elfoglalva, ezért szétcsavarozzák a háziszolgáját. Az pedig csak közhelyekkel tud védekezni. Sajnos az már az ő titka marad, hogy fémlelkében mekkora a változás. Erről a robot témáról, már kicsit lekopott a króm, de azért még valami halvány visszfénye maradt. Ezt fényesítgette újra az író. Alkonyi csillogás. Takács Boglárka: Az asztal Amit nem szoktam mondani, de nem is illik: ez nem más, mint női csacsogás. Minden csak alibi, hogy női lelkünket kiöntsük. Még talán a sci-fi is! Az pedig elkeserítő, hogy még azt a pici poént is elvette tőlünk, ami egy kis fényt hozott volna az életünkbe. Pedig azt mi megérdemeltük! Már csak a titkosszolgálatokban bízhatunk, vagy még azokban sem, mert ezt ők sem vették komolyan. Pedig elő lettek ráncigálva a háttérből. Jean-Claude Dunyach: Az emberi test rabságában Álomszerű lebegés, mintha a mindenség súlytalan és örök volna. Ennek az álomnak az alján súlyos dolgok mozdulnak, ám erre nincsenek szavak. Még az író is csupán érzékeltetni tudja. Apró titkok vagy igen súlyosak, nem láthatjuk az igazságot. Mikorra pedig felvirrad a fény, minden megváltozik, más értelmet nyer. Nagyon hangulatos írás a szabadságról és a személyiségről. Kik is vagyunk, és mi a dolgunk? És mit tudunk, vagy nem tudunk azzal az áhított kapcsolattal kezdeni. Somlai Nóra: A farmer és a lányka Az irodalom, a halál és a lányka! Csak pár mozzanatra vagyok kíváncsi. Miért kellett ezt megírni? Logikus ugyan, de az nem segít rajta. És hogy ennek a szőke „nyuszómuszónak” darabra csak annyi melle volt, mint egy szimpla szőkének, vagy annyi, mint egy anyanyúlnak? Mert akkor megértem, hogy a farmer szeme „rákattant”. De úgy sem lesz hosszú életű, mert a húsevő nyulak korán halnak! Ja, és hogy az edzőcipőt ragtapasszal rögzítette-e a bokájára? Minden alkalom felérhetett egy vad epilálással, amikor levetette. Mindent lehet, de nem mindent szabad. És főleg beválogatni egy ilyen antológiába! Szerencsére rövid. Elisabetta Vernier: Embargó Minden pusztul, az irodalom is. Meg a gépek, amik csendes éjszakákon pótalkatrész után vonítanak! Társadalmi méretű szervizraktár, és benne semmi mozgás. Legalább lenne valami próbálkozás, a kilábalás felé? De még azt sem tudjuk meg, miért is leledzünk a gödör fenekén. Ha nem íródik meg, nem lett volna szegényebb a világ. Csak esetleg az olvasónak több ideje maradt volna meg. Bár mit tesz az olvasás helyett, az mind hasznosabb cselekedet. Antal József: Távlatok Mint egy műszaki rajz, hideg és pontos. Semmi felesleg, bár néha pár „magyarázó mondat” nem ártott volna. Egyetlen lélegzetre jó pár sci-fi novellát kapunk. Valaki ennek harmadával is jól el tudott volna vacakolni. Szépen egymásból épülnek a történetek és az életek. És a szerző még vissza is zárja őket. Hideg és logikus szerkesztés. Olvasás után van min gondolkodni. Szergej Lukjanyenko: Mint férfi a férfival Rövid, de hatásosan rossz. Van rá egy régebbi meghatározás is, hogy: „úgy sz**r, ahogy van”. Könnyen feledhető, de még jobb lett volna nem olvasni. Olyan macsósan „nyuszómuszós”! Szélesi Sándor: Hogyan szabaduljunk meg önmagunktól? Ha ez neki sikerülne, lehet, több embernek szerezne örömöt, mint ezzel az írással (de ez csak gonoszkodás). Az írásban kicsit sok a Szélesi, és mint tudjuk, jóból is megárt a sok. Hangulatos, kellemesen anekdotikus hangulata van. Csak valahogy, valami hiányzik. Mintha a nagy ide-oda időutazgatásban, valaki valahol ott felejtette volna a lényeget. Ennek a novellának hiányzik a közepe. Az író vagy a szerkesztő megpróbálja kínos mosollyal összehúzni a széleket, hogy ne látsszon a lyuk, de érezni a varrást. Az olvasó szemét nagyon megakasztja. Vagy csak a kritikusét? Mintha a Vigadó felrobbantása valami más felrobbantása helyett történt volna? De nem kukacoskodok tovább, még majd az a vád ér, hogy az a bajom, én nem lettem beleírva! Jól olvasható, és lehet, csak nekem hiányzik az a valami, amit nem tudom, hogy mi lehetett. Gustavo Valente: Az utolsó út Engem itten hülyítenek sci-fi ürügyén. Vegyünk egy kis ezt, adjunk hozzá egy kis azt, majd jól rázzuk össze, és már meg is van a novella. Csakhogy az alkotórészek végig külön maradnak. És csak erővel lehet lenyomni az olvasó torkán. Pedig a jó novella olyan, mint egy pohár finom bor. Ez pedig olyan lőre, amiben ocsúszálak úszkálnak. Nem létezik, hogy egy akkora országban, nincsen nála jobb! Keresni kellett volna, ezt meg kihagyni. F. Tóth Benedek: Hiszed vagy nem Megint egy jó novella, ami egy regény sűrűségével bír. Annyi minden történik benne, és olyan gondolatok vetődnek fel, hogy az egy regényre is elég lenne. De szerencsére, mi csak egy novellát kapunk. Mert azt már tapasztaltuk, hogy esetleg a hosszabb írás a tömörség és a hatásosság kárára ment. De ez briliáns és ütős. Utána van min gondolkodni. És még csak nem is lőnek… Pedig lehetett volna. Jonathan Lethem: Katasztronauta Egy, a Kozmosz partján ülő, Mikes Kelemen hallgatja a mindenség mormolását, és elszenvedi a hétköznapok kínjait. Írja leveleit a társának, de az is lehet, hogy a senkinek. Nagyon őszinte történet, minden hősiesség nélkül. Talán ettől lett annyira hősies és emberi. Minden mellékes, csak az emberek a fontosak és a világ, amivel próbálnak megküzdeni. Minden rövidsége mellett nagyon sok keserűséget mutat meg. És minél sötétebb, annál vidámabb. Sajnos csak egy közhely jut eszembe, de nagyon kifejező: Hiába, aki tud, az tud! Galántai Zoltán: Asztreión háza Mintha egy szerepjátékot játszanék egy pörgős számítógépen. Minden készen kapott, semmin nem kell gondolkodni, csak törtetni a cél felé, és ha kell lőni, bármivel lőhetünk, ami kézbe akad. Hogy ki kicsoda, és mi miért van, az itt nem fontos. Igazából nem is derül ki, hogy mi is a fontos. Játszottunk egyet tét nélkül, és mi jót szórakoztunk – mármint az író. Sajnos az olvasó nem mondhatja el ugyan ezt. Pedig színes, szagos és szélesvásznú történet. Robert Charles Wilson: A megfigyelő Egy régi nyaralás emléke, kitűnő hangulatokkal, és jól ábrázolt szereplőkkel. A főszereplő látomásai kellő feszültséget keltenek. Még a csillagászat és az álmok sem erőltetettek. A megoldás pedig csak úgy mellékesen van oda vetve, semmi szájbarágás. Csak a sok lábjegyzet, de hát biztonságban akartak bennünket tudni. Tom Anderson: A projekt Hagyományos a felállás, és hagyományos a lebonyolítás is. Jók a párbeszédek, igazi semmitmondóak. Bár ezt a technikát Asimov tudta legjobban csinálni. A végén pedig ez a „komámasszony, hol a bolygó?”, kissé erőltetetnek hat. Ennyire nem csenghetnek össze a kozmikus pillanatok. Keményebben meg kellett volna dolgozni a hatásért. Így sajnos könnyen feledhető. Hát szóval ez volt a kétszázas cinkéjű zacskóban. Vegyes, de ízletes. Van benne mindenféle. De elfogult vagyok, mert szeretem a novella-válogatásokat, bár az utóbbi időben nem nagyon divatosak. Olvasás után eszembe jutott, a vers folytatása, „A kiskirály sem él jobban.” Hát akkor szemezgessünk, magoljunk…]]>