Prológus
Kai a vénkő előtt állt: a durván megmunkált tömböt akkor illeszthették ide, amikor az ember még semmit sem ismert, csak fát, sziklát, vadászatot. De lehet, hogy mégis többet ismert, mert a vénkövet látóhelyre illesztették. Olyan pontra, ahol a fátylak megkopnak, fellibbennek, és titkokat lehet megtudni vagy hallani. Olyan helyre, ahol a menny lejjebb ereszkedik, ahol az égesküdött könnyebben megérintheti.
A helybeliek „Ujjnak” hívták a földnyelvet, amit Kai találónak, bár prózainak tartott. S ha ujj volt, a vénkő a bütykén állt. Az ujj itt hatvan méter széles volt, és kétoldalt ugyanilyen mélyen szakadt le meredek sziklalépcsők során át a mocsárba.
Kai nagy lélegzetet vett, hagyta, hogy a hideg levegő megtöltse a tüdejét, a nyirok megmételyezze, lelassította a szívverését, és hallgatta a vénkő éles, bánatos hangját; nem is hang volt az, hang emléke csupán. Épp csak leheletnyi fájdalommal emelkedett el tőle a látása. Észlelésének hegye az ég felé bucskázott, otthagyva testét a monolit mellett. Két hánykódó felhőtaraj közül, egy fényes völgyből nézte magát, az apró pontot ott az Ujjon, a földnyelv csak egy kis forgács volt, benyúlva a Nádas-tenger végtelenébe. Ebből a távolságból a Rill folyó ezüst szalag lett, amely az Üveg-tó felé kígyózik.
Kai feljebb röppent. A földfelszín távolodott, elmehordozta szárnyai minden csapásával egyre homályosult. Köd kavargott, és ismét magukhoz ölelték a hűvös felhők.
Lehet, hogy ilyen a halál? Hideg fehérség, mindörökké, ámen?
Kai ellenállt a felhők vonzásának, újra megkereste a napot. Az égesküdöttek igen könnyen beleveszhetnek a mennyek végtelenébe. Sokan meg is tették, testüket otthagyták meghalni, maguk pedig az üres tereket rótták odafönn. De Kai-t valami alapvető önzés a létéhez kötötte. Ismerte magát annyira, hogy ezt be is vallja. Valami régi kapzsiságfonál, képtelenség az ellazulásra. Hiba, lehet, de itt előny, mert egyben tartja.
A puhán fénylő felhők fölé szállt, kisebb-nagyobb tornyaik között keringett. Egy szerisz tört át a dagadó alabástromon, szellemhaloványan még Kai elmeszemének is, tekergőző alakja hol eltűnt, hol előbukkant: harminc méter hosszú is lehetett, embernél vastagabb. Kai odakiáltott neki. A felhőkígyó karikává gömbölyödött, lusta köröket írva egyre közeledett feléje.
– Öreg barátom – köszöntötte Kai. Néha száz szerisz is nyüzsgött a viharfelhők között, ha lecsaptak a földszaggató förgetegek, de mindegyik szerisz tudta, amit minden szerisz tudott, így hát Kai szemében csak egy volt belőlük. Lehetséges, hogy a szeriszek az égesküdöttek maradványai, akik elfeledkeztek magukról, elfeledkeztek arról, hogy mik voltak, mert jobb szerettek a felhők közt viháncolni. De az is lehet, hogy öröktől fogva léteznek, születniük se kell, halált nem ismernek.
A szerisz rászögezte Kai-re szemgödrei hideg kék fényét. Kai érezte elméje lassú, kíváncsi tapintásának hűvösét.
– Még mindig a nő?
– Mindig a nő. – Kai a fény játékát nézte a felhőkön. Építészeti felhők, várják, hogy Isten keze megformálja őket, legyen belőlük katedrális, torony, szörny… Mulattatta, hogy a szerisz azt hiszi, mindig ugyanazt a lányt hozza ki az Ujjra.
Lehet, hogy a szeriszek úgy gondolják, csak egy férfi van, egy nő, és sok test.
A szerisz Kai köré tekeredett, mintha az személyében is ott volna, gubót font köréje magából.
– Egy árnyékot szeretnél?
Kai elmosolyodott. A szeriszek olyannak képzelték az emberi szerelmet, mint felhők találkozását, amelyek hol súrolják egymást, hol viharossá püffednek, hol belevesznek egymásba – egy árnyékot vetnek.
– Igen, egy árnyék az jó volna. – Kai-t magát is meglepte hangjának hevessége. Arra vágyott, ami a szeriszeknek van. Nem csak egy hancúrozásra a hangában. Most nem.
– Hát csinálj magadnak. – A szerisz hangja a bőre alól szólt, pedig azt messze odalenn hagyta.
– Csak úgy? Nem olyan egyszerű.
– Nem akarsz? – A szerisz teste megfodrozódott. Kai tudta, hogy ilyenkor nevet.
– Dehogynem akarok. – Ha csak belép a szobába, már tűzben égek. Az illata! Behunyom a szemem, és a Bethda kertjében vagyok.
– Vihar közeleg. – Bánat árnyalta a szerisz hangját.
Kai elcsodálkozott. Semmi jelét nem látta, hogy vihar készülődne.
– Feljönnek – mondta a szerisz.
– A halottak? – kérdezte Kai, és elfogta a régi félelem.
– Rosszabb. – Egy szó, túlontúl sok jelentés.
– Az élőholtak? – Kai a szemét meregette, de nem látott semmit. Az élőholtak csak sötétben kísértenek.
– Feljönnek – mondta a szerisz.
– Hányan? – Ne mondd, hogy mind a hét! Kérlek.
– Sokan. Mint az eső. – A szerisz tovatűnt. A köd, amiből a testét fonta, már csak alaktalanul sodródott. Kai még sohasem látott így esni szét egy szeriszt. – Csinálj egy árnyékot. – A hang ott lógott a levegőben.
Kai látása a föld felé zúdult. Levetette magát az Ujjhoz. Sula az ujj hegyén állt, szinte a peremén, fehér pontként, amely nőtt-növekedett. Kai látása úgy vágódott bele a testébe, hogy orra bukott. Feltápászkodott, összezavarodva, és Sula felé rohant. Kevesebb mint egy perc alatt odaért hozzá, és hétrét görnyedve zihált.
– Sokáig elvoltál. – Sula megfordult. – Már azt hittem, el is felejtettél, Kai Summerson.
– Bocsáss meg, hölgyem – lihegett vigyorogva Kai, mert a lány szépsége elsöpörte páni félelmét. Már butaságnak tűnt az egész. Fentről nem látott semmi gyanúsat.
Sula duzzogása mosolyba váltott, a nap lenyúlt, hogy fénybe vonja az arcát, és Kai egy pillanatra elfeledkezett a szerisz figyelmeztetéséről. Az élőholtak éjjel kísértenek. Megfogta a lány kezét, s az odabújt hozzá. Virágillata volt. Puha melle hozzányomódott a mellkasához, és Kai szíve meglódult. Egy pillanatig csak a szemét és az ajkát látta. Egyik kezük ujjai egymásba kulcsolódtak, a másikkal a lány nyakát cirógatta, érezve lüktető melegét.
– Máskor ne menj ilyen közel a meredélyhez – mondta Kai elfúló hangon. A lány mögött alig egy lépésre hatvanméteres szakadék tátongott a mocsár fölött.
– Úgy beszélsz, mint az apám. – Sula félrebillentette a fejét, és nekidőlt a testével. – Tudod-e, hogy ma is azt mondta, ne jöjjek ki veled? Az a Kai Summerson egy söpredék, mondta. Azt akarta, hogy odabenn kuksoljak Morltownban, amíg ő az üzleti ügyeit intézi.
– Micsoda? – Kai elengedte Sula kezét. – Azt mondtad, beleegyezett.
Sula elvihogta magát, és dörmögő hangon folytatta.
– Nem tűröm, hogy a lányom egy Őrző-kapitánnyal csavarogjon! – Nevetve visszavette a saját hangját. – Tudtad, hogy szerinte „rossz a híred”?
Kai-nek tényleg rossz volt a híre nőügyekben, és egy olyan ember, mint Merik Wineland, igencsak megnehezíthette volna az életét.
– Sula, mennünk kell. Baj közeleg.
Feszes kis ráncok csúfították el Sula makulátlan homlokát.
– Baj?
– Nem minden hátsó gondolat nélkül hoztalak ki ide – szólt Kai.
Más lányok talán elpirultak volna, Sula elvigyorodott.
– Nem arról van szó – mondta Kai. – Illetve arról is, de ma ide voltam beosztva, hogy ellenőrizzem a körzetet. Hogy figyeljem a mocsarat.
– Én nagyon figyeltem a szikláról, amíg távol voltál. De semmi sincs odalenn! – Sula elfordult tőle, és a láp zöld végtelenére mutatott. És akkor észrevette. – Hát az meg mi?
Köd emelkedett a Nádas-tenger fölé. Fehér sugarakban terjedt keletről, véresre mázolta őket a lenyugvó nap.
– Közelednek. – Kai alig bírt megszólalni. Aztán rálelt a hangjára, és próbát tett egy magabiztos vigyorral. Grimasz lett belőle. – Sula, sietnünk kell. Muszáj jelentést tennem az Aral-erődben. Átkísérlek a Mexteneken, és otthagylak Redrocksban. Ott biztonságban leszel. Egy szekér majd elvisz Morltownba.
A fullánkok csak olyan neszt csaptak, mint amikor gyertyákat fúj el valaki: rövid, gyors lélegzetvételek. Három fúródott be Sula jobb karja alá. Három vékony, fekete tüske a ruha fehérjén. Kai csípést érzett a nyakán, mintha bögöly szúrt volna bele.
Mocsári vámpírok lepték el az Ujj hegyét, szürkék, pókszerűek, fürgék, zajtalanok. Kai kirántotta rövid kardját. Nehéz volt, mint az ólom. Ujjai elzsibbadtak, a kard kiesett ügyetlen markából.
Vihar közeleg.
1
Cserbenhagytam az öcsémet. Lógtam a tövisek közt, és hagytam meghalni őt, és az óta az éjszaka óta rossz hely a világ. Cserbenhagytam, s habár azóta sok testvért hagytam meghalni, az az első fájdalom mit sem enyhült. Lényem legjobbik része még mindig ott lóg a tövisek közt. Az élet ki tudja tépni az emberből, ami létfontosságú, horgokkal cibálja, cafatot cafat után, míg végül üres lesz a keze, koldusbotra juttatják az évek. Mindenkinek megvannak a maga tövisei, nem belőle valók, hanem benne vannak, mélyen, akár a csont. A tüskebokor forradásai megjelöltek, erőszak kalligráfiája, vérrel írt üzenet, egy életidőbe telik a kibogozása.
Mindig a születésnapomon érkezik az Arany Őrség. Tizenhat lettem, amikor értem jöttek, tizenkettő, amikor atyámért és nagybátyámért. Utóbbi alkalommal már az országutat jártam a testvérekkel, néztük, ahogy az őrség Ancrath felé igyekszik a Nagy Nyugati Úton. Nyolcéves lettem épp, amikor először láttam őket, amint fehér ménjeiken bedobogtak Magasvár kapuján. Megilletődötten bámultuk őket Will-lel.
Ma Mianával az oldalamon néztem őket. Miana királynéval. Most más kapun dobogtak be, más várba, de a hatás ugyanaz volt: aranyözön. Arra gondoltam, el se férnek az Odúban.
– Harran kapitány! – köszöntöttem a magasból. – Kedves, hogy beugrottál. Kérsz egy sört? – A kecskelábú asztalokra mutattam, amelyek ki voltak rakva eléje. Trónusainkat a balkonra állíttattam, hogy onnan nézhessük, amint megérkeznek.
Harran leugrott a nyeregből vakítóan csillogó tűzaranyozású páncéljában. Mögötte még egyre tódult be a kapun az őrség. Százak és százak. Egész pontosan hét osztag, ötven lovas mindegyik. Hét osztag a hét birtokomra. Négy évvel ezelőtt még csak egy osztag járt nekem, de azt is Harran vezette.
– Köszönet, Jorg király! – kiáltotta. – De még dél előtt muszáj lesz elindulnunk. A Vyene-be vezető utak rosszabb állapotban vannak, mint vártam. Igyekeznünk kell, hogy a Kongresszus kezdetére a Kapuhoz érjünk.
– Csak nem akarsz elrabolni egy királyt a születésnapi ünnepségéről holmi Kongresszus végett? – Beleittam a sörömbe, és megemelintettem a kupát. – Ma vagyok húszéves, ha nem tudnád.
Harran bocsánatkérően vállat vont, és elfordult, hogy szemügyre vegye az osztagokat. Már több mint kétszáz katona bezsúfolódott. Meg leszek lepve, ha sikerül mind a háromszázötven lovasát felsorakoztatnia az Odúban. Az újjáépítés során kibővítettük ugyan, de az elülső udvar tágasnak még így se mondható.
Mianához hajolva jókora pocakjára illesztettem a tenyerem.
– Ez attól fél, ha nem megyek el, megint döntetlen lesz az eredmény.
Miana mosolygott. Az utolsó, valamelyest is döntés közeli szavazás a második Kongresszuson esett – a harmincharmadiknak aligha van több esélye, hogy császárt ültessen a trónra, mint az előző harmincnak.
Makin léptetett be a kapun az őrség oszlopa mögött, tucatnyi lovagommal, akik végigkísérték Harrant a Felföldön. Jelképes kíséret volt, persze, hiszen akinek csöppnyi esze van, vagy annyi se, az nem fogja elállni az Arany Őrség útját, pláne hét osztagét.
– Szóval, Miana, ugye megérted, hogy muszáj elmennem, még ha a fiam most verekszi is majd ki magát a világba? – Éreztem a rúgását a tenyeremen. – Hét osztagnak igazán nem mondhatok nemet.
– Az egyik Lord Kennickért jött, ha nem tudnád – felelte ő.
– Kicsodáért? – kérdeztem tréfából.
– Néha az az érzésem, megbántad, hogy Makinból Kennick urát csináltál – mondta Miana.
– Szerintem ő is bánja már. Alig egy hónapot töltött ott az elmúlt két évben. Az összes jobb bútorát áthurcolta a Bárócsarnokból az itteni szállására.
Némán néztük, ahogy az őrség felsorakozik a szűk udvaron. Fegyelmezettségük minden alakulatot megszégyenített. Még nagyapám lovasparti lovassága is csőcseléknek tűnt az Arany Őrség mellett. Valaha megcsodáltam Nyílbeli Orrin úti testőrségét, de ezek a katonák itt senkihez sem voltak foghatók. Egy se volt a százak között, aki ne csillogott volna a napon, páncéljuk aranyozásán egy makulányi folt se látszott. Az utolsó császárnak tele volt a zsebe, és a személyi testőrségnek majd két évszázaddal a halála után is futotta még belőle felszerelésre.
– Le kéne mennem hozzájuk. – Úgy tettem, mintha fel akarnék állni, de eszem ágában sem volt. Kényelmesen ültem. Nem vonzott a háromheti kemény lovaglás kilátása.
– Illene. – Miana egy erős paprikát rágcsált. Az utóbbi hónapokban a legszélsőségesebb étkeket kívánta meg. Újabban szülőföldje, a Lovaspart perzselő ízeire vágyott. Egy kaland volt szájon csókolni őt. – De előbb meg kell kapnod az ajándékomat.
Felvontam a szemöldökömet, és megkocogtattam a hasát.
– Máris kész, tálalható?
Félrecsapta a kezemet, és intett egy szolgának, aki a csarnok árnyai közt várakozott. Miana néha még ma is annak a gyereknek rémlett, aki a körülzárt, pusztulásra ítélt Odúba érkezett. Egy hónap híján tizenöt évesen is eltörpült a legapróbb cselédlány mellett, bár a terhesség hozzáadott néhány hajlatot, megduzzasztotta a mellét, kiszínezte az orcáját.
Hamlar selyemkendővel letakart valamit hozott oda, hosszú volt és vékony, de kardnak nem elég nagy. Enyhe meghajlás kíséretében átnyújtotta. Húsz évig szolgálta a nagybátyámat, de soha egy savanyú pillantást nem vetett rám, amiért fölszámoltam a régi állását. Lerántottam a kendőt.
– Egy bot? Drágám, igazán nem kellett volna. – Számat összepréselve néztem. Csinos bot volt, kétségtelenül. A fáját nem ismertem fel.
Hamlar lefektette a két trónus közé, és elment.
– Pálca – mondta Miana. – Lignum vitae, kemény, és van olyan nehéz, hogy elsüllyedjen a vízben.
– Hm, egy bot, amely vízbe tudna fojtani…
Miana újra intett, és Hamlar a könyvtáram egy hatalmas fóliánsával tért vissza, kinyitva, elefántcsont könyvjelzővel a releváns résznél.
– Itt az áll: Orlanth ura örökletes jogot nyert rá, hogy hivatala pálcáját a Kongresszusban is hordozhassa. – Miana odaillesztette ujját a passzushoz.
Felvettem, és megújult kíváncsisággal nézegettem a pálcát. Szinte vasrúdnak érződött a kezemben. A Felföld, Nyíl, Belpan, Conaught, Normardia és Orlanth királyaként, plusz Kennick hűbéruraként ezek szerint uralkodói engedélyem van arra, hogy botot hordjak ott, ahol mindenki másnak fegyvertelennek kell lennie. És manóképű, rózsás arcú kis királynémnak hála, a botom vasfa pálca, amellyel páncéltökfödőben is ki lehet loccsantani valakinek az agyvelejét.
– Köszönöm – mondtam. Sose voltam az a fajta, aki mutogatja az érzelmeit, de úgy gondoltam, ismerjük egymást annyira, hogy Miana sejtse: örömet szerzett nekem.
Próbaképpen nagyot suhintottam a pálcával, és máris indíttatva éreztem magam, hogy elhagyjam a trónust. – Benézek Coddinhoz lefelé menet.
Coddin ápolónői már vártak. Lakrészének ajtaja nyitva állt, a zsaluk kitárva, a pézsmafüstölők meggyújtva. A sebből áradó bűz még így is megtöltötte a levegőt. Nemsokára két éve lesz, hogy a hasába fúródott az a nyíl, de a seb még mindig gennyedzett, nem akart begyógyulni az orvosok kötései alatt.
– Jorg. – Az ágyából intett, amelyet az ablakhoz toltak és megemeltek, hogy nézhesse az őrség érkezését.
– Coddin. – Megint a régi, tehetetlen bűntudat fojtogatott.
– Elbúcsúztál tőle?
– Mianától? Persze. Vagyis…
– Világra fogja hozni a gyerekedet, Jorg. Magányosan. Amíg te oda leszel.
– Aligha magányosan. Annyi a szobalánya meg az udvarhölgye, mint a nyű. A nevüket se tudom, a felét meg se ismerném. Naponta jön egy új.
– Neked is részed van ebben a dologban, Jorg. Ha majd sor kerül rá, tudni fogja, hogy nem vagy mellette, és csak annál nehezebb lesz neki. A legkevesebb az, hogy tisztességesen elbúcsúzol tőle.
Csak Coddin merészelt így rendre utasítani.
– Izé… köszönetet mondtam neki. – Előkaptam az új botomat. – Ajándék.
– Ha itt végzel, menj vissza hozzá. És mondd ki, amit illik.
Biccentettem, ami azt jelentette, hogy megfontolom. Beérte ennyivel.
– Sohasem unom el ezeknek a fiúknak a lovastudományát – mondta, azután megint lepillantott az odalenn csillogó-villogó sorokra.
– Gyakorlat teszi a mestert. Bár inkább a hadi mesterséget kellene gyakorolniuk. Befarolni a lóval holmi mákszemnyi sarokba szép mutatvány, de…
– Hát akkor élvezd a mutatványt! – Megrázta a fejét, leplezni próbálva az arcára kiülő grimaszt, azután rám nézett. – Miben állhatok szolgálatodra, királyom?
– A szokásos – mondtam. – Adj tanácsot.
– Nincs neked szükséged arra. Én sose láttam Vyene-t, a közelében sem jártam. Semmit se mondhatok, ami segítségedre lehetne a Szent Városban. Az éles eszed meg a könyves tudományod hasznodra lesz majd. A legutóbbi Kongresszust is túlélted, nem igaz?
Az emlék kesernyés mosolyt csalt az arcomra.
– Lehet, hogy van egy kis sütnivalóm, öreg, de most a te bölcsességedre van szükségem. Tudom, hogy darabonként az egész könyvtáram átvándorolt a szobádon. Az utazók történeteket és híreket hoznak neked a világ mind a négy tájáról. Szóval milyen hasznot húzhatnék Vyene-ből? Kire tegyem a hét voksomat?
Közelebb léptem hozzá a csupasz kőlapokon. Coddin már csak katona marad: mit neki szőnyeg vagy sásgyékény, még magatehetetlen betegként is.
– Nem akarod te hallani az én bölcsességemet, Jorg. Ha egyáltalán annak nevezhetjük. – Coddin megint az ablak felé fordult, és a napfény felfedte a korát, az arcára vésődött fájdalomráncokat.
– Reméltem, hogy időközben megváltoztattad az álláspontodat – mondtam. Van nehéz út, és van, ami a legnehezebb.
A sebe most még jobban bűzlött, hogy a közelében álltam. Romlás harapdálja a bokánkat, alighogy megszületünk. A rothadás bűze csak azt jelzi, merre visz a lábunk, akármilyen irányba mutasson is.
– Szavazz atyádra. Békélj meg vele.
A jó orvosságnak gyakran rossz az íze, de van olyan keserű pirula, amit lehetetlen lenyelni. Vártam, hogy ne hallatsszék harag a hangomban.
– Már azt is alig bírom, hogy ne vonuljak be Ancrathba hadaimmal, és ne taroljam le. Ha a nyílt háborút is ilyen nehezemre esik elkerülnöm… hogyan lehetne béke?
– Ti ketten egyformák vagytok. Atyád talán hidegebb, zordabb, kevesebb benne az ambíció, de te is annak a fának az almája vagy, ugyanazok a bűnök kovácsoltak benneteket.
Csak Coddin mondhatta ki fővesztés kockázata nélkül, hogy atyám fia vagyok. Csak olyan ember merte kimondani ezt az igazságot, aki már meghalt a szolgálatomban, sorvadva-rothadva hevert mint alkalmazottam, letéve immár hivatalát.
– Nincs szükségem rá – jelentettem ki.
– Nem azt mondta az a te szellemed, az az Építő, hogy ha két Ancrath összefog, véget vethet a rejtett kezek uralmának? Gondolkodj, Jorg! Sageous állította szembe veled a nagybátyádat. Sageous akart a föld alá tenni téged és az öcsédet. És amikor ez nem sikerült, éket vert apa és fia közé. Mi vethetne véget a Sageous-félék, a Néma Nővér, Skilfar meg a hasonszőrűek uralmának? A béke! Egy trónra emelt császár. Az egyetlen parancsosztó hang. Két Ancrath! Azt hiszed, atyád tétlenkedett mind ez idő alatt, az évek során, amíg felnőttél, s azt megelőzően? Lehet, hogy nem olyan ambiciózus, mint te, de van tekintélye. Olidan király sok udvarnál befolyásos. Nem állítom, hogy volnának barátai, de hűséget, tiszteletet, félelmet egyaránt tud ébreszteni. Olidan sok titkot ismer.
– Titkokat én is ismerek. – Egy egész csomót, amit bár ne ismernék.
– A Százak nem követik a fiút, amíg az apa áll előttük.
– Akkor el kell pusztítanom.
– Atyád is próbálkozott effélével, s csak még erősebb lettél általa.
– De a végén megingott. – Lenéztem a kezemre, felidézve, hogyan kaptam el a mellemtől, miközben csöpögött róla a vér. Az én vérem, atyám kése. – Megingott. Én nem fogok.
Ha az álomboszorkány vert éket közénk, akkor jó munkát végzett. Képtelen lettem volna megbocsátani atyámnak. Szerintem ő is képtelen lett volna elfogadni a megbocsátásomat.
– Lehet, hogy a rejtett kezek azt hiszik, két Ancrath véget vethet az uralmuknak. Én viszont azt hiszem, egy is elég ehhez. Elég volt Corionhoz. Elég volt Sageoushoz. Mindnyájukhoz elég lesz, ha az utamba akarnak állni. Különben is tudod jól, mennyire becsülöm a próféciákat.
Coddin sóhajtott.
– Harran már vár. Megkaptad a tanácsomat. Vidd magaddal. Nem fog nehezedre esni.
Seregkapitányaim, felföldi nemesurak, kérvényező lordok a hét királyság minden zugából, tányérnyalók tucatjai – ezek vártak az öregtorony ajtaja előtt, a fogadóteremben. Az az idő, amikor csak úgy elslisszolhattam volna… hát, az elslisszolt. Felemelt kézzel üdvözöltem a tömeget.
– Nemesurak, házam harcosai, megyek a Kongresszusra. Biztosítlak benneteket, érdekeiteket éppúgy szem előtt tartom majd, mint a magaméit, és a tőlem megszokott tapintattal és diplomáciai érzékkel fogom képviselni őket.
Ezen jót röhögtek. Sok férfit kivéreztettem, hogy a birodalomnak ezt a sarkát megszerezzem, ezért úgy éreztem, nyújtanom kell egy kis műsort az udvaromnak, ha nem kerül semmibe. Érdekeik amúgy is egybeestek az enyémekkel, tehát nem hazudtam nekik.
Tekintetem Marten kapitányt kereste a tömegben, ezt a magas, viharvert férfit, akiben semmi sem maradt már a hajdani parasztból. Kapitányinál magasabb rangot nem adományoztam, de Marten ötezernél is több katonát vezényelt a nevemben.
– Vigyázz rá, Marten. Vigyázz mindkettőjükre. – A vállára tettem a kezem. Többet nem is kellett mondanom.
Kiléptem az udvarra, oldalamon két asztali lovagommal, Sir Kenttel és Sir Riccarddal. A tavaszi szellő nem fújhatta el elég hamar a lovak verejtékének aromáját, és a több mint háromszáz darabból álló ménes mindent elkövetett, hogy az udvaron térdig érjen a trágya. Nagy tömegű lovasságot messzebbről célszerű megszemlélni.
Makin léptetett át a sorok közt.
– Isten éltessen, Jorg király!
– Majd meglátjuk – mondtam. Egy kicsit túl kényelmesnek érződött ez az egész. Boldog családok apró királynémmal odafönn. Születésnapi köszöntők, arany kíséret idelenn. A könnyű élet, a béke hamarább megfojtja az embert, mint a kötél.
Makin felvonta a szemöldökét, de nem szólt semmit, csak mosolygott rendületlenül.
– Tanácsadóid útra készen, felség! – Kent újabban folyton felségezett, úgy láttam, jólesik neki.
– Bölcs főket kellene vinned, nem fegyverforgatókat – mondta Makin.
– Hát te kit hozol, Lord Makin? – Úgy döntöttem ugyanis, hogy megengedem, ő válassza ki azt az egyetlen tanácsadót, akit a voksánál fogva magával vihet a Kongresszusra.
Rábökött egy ösztövér, savanyú képű vénemberre, aki az udvaron álldogált, vörös köpenyét meg-megcibálta a szél.
– Osser Gantot. A néhai Kennick báró főkamarása. Ha majd megkérdezik tőlem, mibe kerül a szavazatom, Osser tudni fogja, mi éri meg Kennicknek, és mi nem.
Ezen mosolyognom kellett. Akárhogy is titkolta, a jó öreg Makin méltósággal igyekezett alakítani a Százak egyikének új szerepét. Hogy atyámról vagy Nyíl hercegéről vesz-e példát az uralkodáshoz, az még nem volt világos.
– Kennick javarészt mocsár, és a Ken-mocsaraknak faanyagra van szüksége. Cölöpökre, hogy a sáros parasztviskóitok el ne süllyedjenek egy szép éjszakán. A fát pedig tőlem kapjátok. Jó lesz, ha az embered ezt az eszébe vési.
Makin csak köhintett párat, mintha a mocsár gőzei máris beszivárogtak volna a tüdejébe.
– Szóval kiket hozol magaddal tanácsadónak?
Nem volt nehéz döntés. Coddin akkor indult utolsó útjára, amikor az Odú ostroma után lehozták a hegyről. Többé nem fog útra kelni. Ősz fő bőven akadt az udvarnál, de olyan, amelyet a tartalmáért becsültem volna, egy sem.
– Kettő máris itt áll előtted. – Sir Kent és Sir Riccard felé biccentettem. – Rike és Grumlow pedig kinn várakozik, Keppennel meg Gorgothtal.
– Krisztusom, Jorg! Rike-ot nem hozhatod! A császári udvarba megyünk! És Gorgoth! Még csak nem is kedvel téged.
Kirántottam a kardom, s a könnyed, csillogó mozdulat ívét arany sisakok százai követték. Magasra emeltem a pengét, és hol erre, hol arra fordítottam, hogy visszatükrözze a nap fényét.
– Voltam én már Kongresszuson, Makin. Tudom, milyen játszmát játszanak ott. De idén új játszmát játszunk. Az enyémet. És olyan figurákat viszek oda, akikre szükségem lesz.
2
Több száz lovas nagy port üt. A magunk kavarta felhőben hagytuk oda a Matterackokat, az Arany Őrség kilométer hosszan nyúlt el a kanyargós hegyi úton. Csillogásuk nem élte túl a vonulást: egyöntetű szürke csapat ért le a síkra.
Makin és én egymás mellett lovagoltunk a tekervényes csapán, amelyen egykor a kapumhoz tartó Nyíl hercegével találkoztunk. Makin most öregebbnek látszott, a haja már itt-ott őszült, és aggodalmas ráncok vésődtek a homlokára. Azelőtt, az utat járva, Makin mindig boldognak tűnt. Amióta vagyonra meg hírre meg várakra tettünk szert, egyfolytában aggodalmaskodott.
– Hiányozni fog? – kérdezte. Már egy órája csak a paták kopogása hallatszott a köves talajon, erre derült égből: „Hiányozni fog?”
– Nem tudom. – Megkedveltem az én kis királynémat. Ha akarta, fel tudott izgatni, de hát a legtöbb nő fel tudott: énnekem nem nehéz tetszeni. De nem lángoltam érte, nem volt minden pillanatban szükségem rá, nem akartam folyton a közelemben tudni. A „megkedveltem” azonban akkor is kevés. Szerettem, tiszteltem fürge eszéért, rejtett könyörtelenségéért. De nem voltam szerelmes belé, nem éreztem iránta azt az irracionális, bolond szerelmet, amely néha megrohanja a férfit, elsodorja, és ismeretlen partokon veti ki.
– Nem tudod? – kérdezte.
– Majd kiderül, nem?
Makin csak a fejét rázta.
– Te se vagy éppen az eszményi szerelem megtestesítője, Lord Makin – mondtam neki. A hat év alatt, amióta az Odúba jöttünk, sosem tartott nőt maga mellett, s ha volt is szeretője vagy akár kedvenc kurvája, mi, többiek nem értesültünk róla.
Vállat vont.
– Én elvesztem az úton, Jorg. Sötét esztendők voltak azok. Nem lehetek illő társa egy olyan nőnek, akire esetleg vágynék.
– Micsoda? Mert én igen? – Feléje fordultam a nyeregben, és végigmértem.
– Te fiatal voltál. Gyerek. A bűn nem ragad rajta egy gyerek bőrén úgy, ahogyan egy férfién megtapad.
Most én vonogattam a vállam. Makin tényleg boldogabbnak látszott, amikor gyilkolt és fosztogatott, mint amikor visszaemlékezett minderre boltozatos termeiben. Lehet persze, hogy csak egy kis aggodalmaskodnivalóra volt szüksége, hogy abbahagyhassa az aggodalmaskodást.
– Jó asszony ő, Jorg. És nemsokára apát csinál belőled. Erre nem gondoltál?
– Nem – mondtam. – Valahogy kiment a fejemből.
Igazság szerint minden éber órán a gondolataim közt forgott, sőt még álmomban is. De valahogy képtelen voltam megragadni, úgyhogy tényleg kiszállt belőlem. Tisztában voltam vele, hogy hamarosan megjelenik egy visító csecsemő, de hogy ez mit jelent majd nekem – hogy milyen is apának lenni –, ezt nem tudtam felfogni. Coddin azt mondta, majd megjön az érzés magától. Megsúgja az ösztönöm – a vérünkben van. És lehet, hogy tényleg rám tör majd, mint a tüsszögés, ha bors kerül a levegőbe, de addig elképzelni se tudom.
– Lehet, hogy jó apa leszel – mondta Makin.
– Nem. – Akár megértem majd valahogy ezt az egész folyamatot, akár nem, apának rossz leszek. Cserbenhagytam az öcsémet, és bizonyára cserbenhagyom majd a fiamat is. Az átok, amit Ancrathi Olidan rám testált, és amit alkalmasint ő is az apjától kapott, az én gyermekemet is meg fogja fertőzni.
Makin összepréselte a száját, de volt benne annyi tisztesség, vagy talán bölcsesség, hogy ne vitatkozzon tovább.
A Renar-felföldön alig lapít valami, amin szántani-vetni lehetne, de az ancrathi határ közelében a táj egy kis időre abbahagyja a bucskázást, és juttat némi helyet a gazdálkodásnak, meg egy városfélének is. Hodd Townnak, a fővárosomnak. Már láttam is a koszfoltját a horizonton.
– Itt ütünk tábort – mondtam.
Makin megfordult a nyergében, hogy szóljon Sir Riccardnak, az pedig magasra emelte lándzsáján a lobogómat.
– Még beérhetnénk Hodd Townba – jegyezte meg Makin. – Egy órával napnyugta után ott lehetnénk.
– Kényelmetlen ágyak, vigyorgó hivatalnokok, bolhák. – Leugrottam Brath nyergéből. – Inkább alszom sátorban.
Gorgoth leült. Hagyta, hogy az őrség tegyen-vegyen körülötte, kipányvázza a lovakat, megszervezze az abrakoltatást, pavilonokat húzzon fel, hatszemélyeseket, tetejükön két lobogó szalaggal, a császári arannyal és feketével. Keppen és Grumlow ledobta a nyeregtáskáját a leucrota mellé, és kockázni kezdett.
– Legalább lovagoljunk át a városon holnap, Jorg. – Makin megkötötte a tarisznyát a lova fején, és visszafordult hozzám. – Az emberek szeretik nézni az őrség vonulását. Ennyit adhatnál nekik, nem?
Vállat vontam.
– Érjék be azzal, hogy a Felföldön tartok udvart. Azt hiszed, elfelejtették, hogy Nyílban a palotám is nagyobb, mint Hodd Town egész városa?
Makin nem vette le rólam a szemét.
– Néha mintha te is elfelejtenéd, Jorg.
Elfordultam, és leguggoltam a kockázók mellé. A combom sajgása tudatta velem: túl sok időt töltöttem a trónon, az ágyban meg a lakomázóteremben. Makinnak igaza volt: utazgatnom kellene hét királyságomban, ha másért nem, hogy úton legyek, és észben tartsam az élményeket.
– A francba! – Keppen kiköpött. Grumlow mind az öt kockája hatot mutatott. Keppen elkezdte kiüríteni az erszényét, aztán köpött még egyet, és odahajította az egészet Grumlow lába elé. Megráztam a fejem. Tiszta pocsékolás ilyen rossz esélyre feltenni egy erszényre való pénzt.
– Ne játszd el az összes szerencsédet, Grumlow testvér. Még szükséged lehet rá. – Felálltam, halkan szentségelve közben a lábam miatt.
Nem akartam abban a palotában élni, amit Orrin herceg építtetett Katherine-nek. Néhány hetet töltöttem ott, amíg Nyíl megmaradt nemesei felesküdtek rám. Az épület Orrint juttatta eszembe, mértéktartó volt, mégis fenséges, magas boltívek, fehér kőoszlopok, mintha csak Macedon romjairól koppintották volna, ahol Sándor naggyá nőtt. Tébláboltunk termeiben a testvérekkel, akik a testőrségemet adták, meg a kapitányaimmal, akik Nyíl új szerzeményeinek meghódoltatását tervezték. Kihaltnak érződött az a palota, hiába, hogy több száz főnyi személyzete volt, számomra egytől egyig idegenek. A végén már örültem, hogy kilovagolhatok onnan, elfoglalni Normardiát, pedig az lett azon a tavaszon a legvéresebb hadjáratom.
Ha az odúbeli élet egynapi, nyeregben való zötykölődéshez is elpuhított, akkor igazán bölcsen tettem, hogy annak a palotának a kényelméről lemondtam. Inkább a hegyek, mint a síkság, inkább a hófödte csúcsok közt üvöltő szél, mint a Csendes-tenger felől áramló dögletes levegő, amely a Vízbefúlt-szigetek bűzét hordozza. Azonkívül engem Ancrathhoz és Renarhoz köt a vér. Nem mondhatni, hogy sűrűn vágynék a családi meghittség melegére, de zavaros időkben jobb, ha olyan alattvalók veszik körül az embert, akik megszokásból, nem pedig friss keletű félelemtől hajtva követik.
Sötétedéskor csendesen eleredt az eső. Összehúztam magamon a köpönyeget, és odamentem az egyik tábortűzhöz.
– Sátrat a királynak! – kiáltotta Sir Riccard, karon ragadva egy elhaladó őrt.
– Egy kis nedvességbe nem fogok belehalni – mondtam neki. Riccard jó kardforgató, és bátor is, csak túlságosan imádja a rangját meg a hangját.
Sokkal jobban szerettem tábortűznél, harcosok nyüzsgése közepette üldögélni, mint a tekergő-csattogó sátorlapot bámulni és azon képzelegni, vajon mi ólálkodik mögötte. Néztem, ahogy az őrség kiépíti a tábort, és élveztem, ahogy a húsoskondérok szaga az orromat csiklandozta.
Egy háromszáznál is több katonából álló csapattól – egész kis hadsereg ez – a szokásos úti teendők már komoly fegyelmet kívánnak. Latrinaárkokat kell ásni, őrséget kell állítani a védvonalba, lovakat kell legeltetni, itatni. Nincs lazaság, ami nekünk, úti testvéreknek gyerekkoromban megfelelt. Az arányok mindent megváltoztatnak.
Az őrség egyik kapitánya széket hozott, amolyan hadjáratra való bútordarabot, amit szépen össze lehet hajtogatni laposra, és a sarkait rézborítás védi az ütődéstől-kopástól. Amikor Harran kapitány odajött, már ezen üldögéltem, ölemben egy csajka krumplis raguval, ami nyilván az Odúból, saját raktáramból származott. Az Arany Őrség elvárta, hogy élelmezzék, ahol csak megáll – nem más ez, mint közönséges rablás, amit a birodalom végnapjai szentesítettek.
– Egy pap akar beszélni veled – mondta Harran. Hallgattam, míg utána nem pottyantotta a csöndbe, hogy „Jorg király”. Az Arany Őrség kapitányai egy kissé megvetik a Százakat, sőt nevetnek a titulusaikon csicsásra fényezett sisakjaik mögött.
– Egy pap? Vagy talán Hodd Town püspöke? – Az Arany Őrség Rómát se becsüli sokra: évszázadok öröksége ez, amelyet császárok és pápák dühödt civakodásai központoznak. A császárpártiak Vyene-t tekintik szent városnak, Rómát kutyába se veszik.
– Igen, egy püspök – bólintott Harran.
– Könnyű felismerni őket a hülye sityakjukról – mondtam. – Sir Kent, légy kedves idekísérni jámbor körünkbe Gomst atyát. Nem szeretném, ha baja esne, míg az őrségen átverekszi magát.
Hátradőltem a székben, és meghúztam a korsót, amit a kezembe nyomtak: keserű sör valamelyik ost-reichi főzdéből. Rike a tüzet nézte, és egy csontot rágcsált az étele maradékából. Legtöbben úgy nézik a tüzet, mintha fénylő táncának misztériumában válaszokra lelhetnének. Rike inkább csak fintorgott. Odajött Gorgoth, és könyökölt magának annyi helyet, hogy a fény megvilágítsa. Akárcsak bennem, őbenne is volt valami felismerés, amikor a lángokba bámult. A Gógtól kölcsönzött mágia kiégett belőlem aznap, amikor elhajtottuk a nyílbelieket az Odú alól – sohasem volt igazán az enyém. De azt hiszem, Gorgoth legalábbis megmártotta a kezét abban, amiben Góg végigúszott. Nem volt tűzesküdött, mint Góg, de valamennyi nyargalt belőle az ereiben.
Grumlow vette észre a közeledő Gomst püspököt: rámutatott az étkezősátor előtt sorban álló őrök feje fölött imbolygó mitrára. Néztük, ahogy előbukkant; teljes díszben, pásztorbotjára támaszkodva csoszogott, bár semmivel sem volt öregebb Keppennél, aki reggeli előtt is fölszalad egy hegyre, ha a szükség úgy hozza.
– Gomst atya – mondtam. Így hívtam, amióta az eszemet tudtam, és eszem ágában sem volt változtatni rajta, amikor föveget cserélt.
– Jorg király. – Meghajtotta a fejét. Zuhogni kezdett az eső.
– Mi szél hozza ide Hodd Town püspökét egy ilyen nyirkos estén, amikor a katedrálisában fölhalmozott fogadalmi gyertyák előtt is melegedhetne? – Érzékeny pontra tapintottam, mert a katedrális még csak félig volt felhúzva, de szokásommá vált piszkálni a vén Gomstyt, mintha ma is abban a kalickában ücsörögne az élőholtak útján. Nagybátyám túl sokat markolt, amikor elrendelte a katedrálisépítést: balvégzetű tervét abban az évben eszelte ki, amikor anyám kipréselt engem a világra. Lehet, hogy az is rossz döntés volt. Mindenesetre a pénz kifogyott. Egy katedrális nem olcsó projekt, még Hodd Townban sem.
– Beszélnem kell veled, királyom. És inkább itt, mint a városban. – Gomst megtépázva állt díszruhájában, pásztorbotja kunkorairól csöpögött a víz.
– Hozzatok már egy széket ennek az embernek! – kiáltottam. – Isten szolgája nem tocsoghat a sárban. – Lehalkítottam a hangom. – Mesélj, Gomst atya.
Időbe telt, mire Gomst elhelyezkedett, és megigazgatta köntösét, amelynek szegélye ragadt az iszaptól. Azt vártam volna, egy vagy két pap kíséretében jön, és ministránsfiú hordozza az uszályát, de nem, püspököm egymagában ült előttem, feketén az esőtől, és ugyancsak meglátszott rajta a kora.
– Volt idő, amikor megemelkedtek a tengerek, Jorg király. – Elfehéredett bütykökkel szorongatta a pásztorbotot, és az ölében pihenő másik kezére meredt. Gomst sohasem mesélt történeteket. Dorgált vagy hízelgett, attól függően, ki fia-borja volt a hallgatósága.
– A tengerek mindennap megemelkednek, Gomst atya – mondtam. – A hold húzza fel a vízmélyeket, ahogy az asszonyok vérzését is elindítja. – Tudtam, hogy a Vízözönről beszél, de szerettem cukkolni.
– Sok-sok éven át alacsonyabban álltak a tengerek, és a Vízbefúlt-szigetek Brettan egybefüggő földtömegét alkották, Hollánia pedig egész birodalmat táplált, mielőtt a Csendes-tenger egytől egyig ellopta őket. Megemelkedtek a vizek, és beléjük fúlt ezernyi város.
– Úgy gondolod, megint kitátották szájukat az óceánok? – Vigyorogva kinyújtottam a tenyerem, hadd hulljon bele az eső. – Zuhogni fog negyven nap, negyven éjjel?
– Látomásod volt? – Érdes hang, megperzselődött tüdőből. Vörös Kent guggolt le Gomst atya széke mellé. Amióta túlélte azt az infernót az Odúnál, Sir Kent bigottan vallásos lett.
– Akkor, úgy látszik, jól döntöttem, hogy a hegyekben tartok udvart – mondtam. – Még a végén a Felföld lesz a világ leggazdagabb szigeti királysága.
Sir Riccard jót röhögött ezen. Ritkán eresztettem el viccet, ami ne vert volna visszhangot benne. Makin kesernyésen elvigyorodott. Ezt többre tartottam.
– Most másféle emelkedésről van szó, sötétebb dagályról – mondta Gomst. Úgy látszott, elszánta magát a prófétálásra. – Sorra jönnek a hírek minden kolostorból, Nyílból, Belpanból, Normardiából, a hideg északról és a Kikötőkirályságokból. Hitünk legjámborabb apácái is erről álmodnak. Remeték hagyják oda barlangjukat, hogy elmondják, mit hoz nekik az éj, ikonok véreznek, tanúságot téve az igazságról. Készülődik a Holt Király. Fekete hajók várnak lehorgonyozva. Kiürülnek a sírok.
– Máskor is harcoltunk már halottakkal, és győztünk. – Hirtelen hidegebbre váltott az eső.
– A Holt Király az utolsó brettani lordot is leverte, most már övé a Szigetek. Hajóhada arra vár, hogy vitorlát bontson. A legszentebbek fekete áradat közeledtét jövendölik. – Gomst végre felpillantott, és a szemembe nézett.
– Te is láttad mindezt, Gomst? – kérdeztem.
– Én nem vagyok szent.
Ez meggyőzött, legalábbis arról, hogy hisz ezekben a dolgokban, és fél. Ismertem Gomstot, tudtam, hogy szélhámos, bakszakállú vén kéjenc, aki csakis a maga javát nézi, és imádja a fellengzős, de üres szónoklatokat. Az ő őszintesége többet ért, mint bárkié.
– Velem jössz a Kongresszusra. A Százak elé tárod a hírt.
Elkerekedett a szeme, dadogó ajkáról esővíz fröcsögött.
– N… nincs nekem ott k… keresnivalóm.
– Tanácsadóm leszel – feleltem. – Sir Riccard átadja neked a helyét.
Felálltam, kiráztam a hajamból a vizet.
– Franc ebbe az esőbe! Harran! Mutasd a sátramat. Sir Kent, Riccard, kísérjétek vissza a püspököt a templomába. Nem szeretném, ha valami szellem vagy vérszívó macerálná útközben.
Harran kapitány, aki a szomszéd tűznél várakozott, odavezetett a pavilonomhoz, amely nagyobb volt az őrökénél, állatbőrök borították a padlóját, és fekete meg arany párnákkal volt teleszórva. Makin jött mögöttem köhécselve, az esőt rázva magáról, testőrömként, noha neki is állítottak egy pavilont, mint Kennick bárójának. Ledobtam a köpönyegemet; nagyot toccsant a földön, és dőlt belőle a víz.
– Szép álmokkal küld ágyba bennünket Gomst – mondtam körülnézve. Balra egy élelmiszeres láda, a másik oldalon hordozható árnyékszék. Füsttelen olajat égető ezüstlámpák mutatták az utat díszesen faragott baldachinos ágyamhoz: darabjait tucatnyi őr hurcolhatta magával.
– Én nem hiszek az álmoknak. – Makin letette a köpenyét, és megrázta magát, mint egy kutya. – Sem a püspöknek.
Az ágyam mellett sakk-készlet volt kirakva egy kis asztalon, a négyzetek fekete és fehér márványból, a figurák ezüstből, rubindíszes az egyik fél, smaragdos a másik.
– Az őrségnek előkelőbb a sátra, mint nekem a szobám az Odúban – mondtam.
Makin biccentett.
– Nem hiszek az álmoknak – ismételte meg.
– A Hodd Town-i nők nem hordanak kéket. – Nekiláttam, hogy lecsatoljam a mellvértemet. Inasgyerek is csinálhatta volna, de a szolga olyan kórság, ami előbb-utóbb megnyomorítja az embert.
– Újabban divatszakértő lettél? – Makin is a páncéljával vacakolt, miközben tovább csöpögött az állatbőrökre.
– Az ón ára a négyszeresére emelkedett, mióta elfoglaltam nagybátyám trónját.
Makin vigyorgott.
– Van itt még valaki? Beszélsz, beszélsz, de mintha nem hozzám beszélnél.
– Az embered, minek is hívják, Osser Gant? Ő értené. – Lehánytam magamról a páncélomat, és ott hagytam, ahová éppen esett. Tekintetem folyton visszavándorolt a sakktáblára. Akkor is kiraktak egyet, amikor az előző Kongresszusra utaztam. Minden este. Mintha nem is volna méltó a trónra, aki nem tud sakkozni.
– Hagyjuk a rébuszokat. Beszélj érthetően, Jorg. Én egy fafej vagyok.
– Kereskedelem, Lord Makin. – Próbaképpen előretoltam egy parasztot. Rubinszemű paraszt, a fekete királynő szolgája. – Már nem kereskedünk a Szigetekkel, nem jön az ón, az indigó, a brettani halászháló, sem a kézre álló csatabárdjuk, az apró, de szívós birkájuk. Nem kereskedünk, mégis fekete hajókat látni a conaughti partokról, a Csendes-tengert járják, azonban sohasem kötnek ki.
– Háborúk voltak. A brettani lordok folyton marakodnak egymással. – Makin vállat vont.
– Chella is beszélt a Holt Királyról. Én sem hiszek az álmoknak, de hiszek egy olyan ellenség szavának, aki úgy véli, a hatalmában tart. A mocsári holtak jó ideje lekötik atyám hadait a határon. Már évekkel ezelőtt leszámoltunk volna egymással, atyám meg én, ha nem az foglalta volna el, hogy tíz körömmel kapaszkodjék abba, amije van.
Makin végre bólintott.
– Kennick is megszenvedi ezt. Minden egyes fegyveresem azon van, hogy visszaszorítsa a holtakat a mocsárba. Na de hogy egy egész hadsereg? Meg király?
– Chella is királynője volt annak a hadnak, amelyet a Cantanlonában verbuvált.
– Na de hajók? Meg invázió?
– Több dolgok vannak földön és egen, Makin, mintsem bölcselmed álmodni képes. – Letelepedtem az ágyra, és megfordítottam a sakktáblát, hogy a fehér királynő és serege feléje nézzen. – Lépjél.
Makin hatszor nyert, mire elfújattam vele a lámpákat. Az sem vigasztalt, hogy ő a hat győzelmével a padlón feküdt, én meg az egy szem diadalommal a pihe-puha ágyban. Úgy merültem álomba, hogy figurák ugráltak a szemem előtt, fekete négyzetek, fehérek, megcsillanó rubinok, smaragdok.
Éjjel vihar kerekedett, dühödten rohamozta a vásznat. A sátrak nagy hetvenkedők, szertelen történeteket mesélnek arról, hogy milyen időjárástól védik meg az embert. Valóságos vízözön kopogott a tetején, amely az egész királyságot is elönthette volna, és olyan szél cibálta, amely sziklákat szaggathatna ki a hegyoldalakból. Vízhatlan takaró alatt, egy sövény alján összegömbölyödve, talán föl sem ébredek rá, de az az éktelen dobolás a pavilon tetején felriasztott: vakon meredtem a sötétbe.
Néha jó hallani az esőt, ha nem ázunk el, jó tudni, hogy üvölt a szél, de mi a leheletét sem érezzük. Vártam, egyre csak vártam abban a kortalan, meghitt sötétben, végül megcsapott a fehér pézsma illata, karjai a mellemre kulcsolódtak, és lehúzott az álomba. Ma valahogy sürgetőnek rémlett az aktus.
„Katherine néni.” Alighanem ezeket a szavakat formálta a szám, miközben elaludtam.
Eleinte csak rémálmokat küldött rám Katherine, mintha a lelkiismeretemnek tekintené magát, és a bűneimmel akarna gyötörni. A csecsemő Degran újra és újra meghalt a kezeim közt, és én ordítva ébredtem, csurgott rólam a verejték, és komoly veszélyben forgott az, aki megosztotta velem az ágyamat. Teljes éjszakákon át égtem Sareth gyászának lassú tüzén, minden szemszögből megvilágította számomra húga tudománya, amelyet Nyíl hercegének feleségeként sajátított el. Miana nem bírta tovább a hálókamrámban, a keleti toronyba állíttatott be ágyat magának.
Álomesküdött, gondoltam. Álomboszorkány. Sageous ivadéka. De ettől még ugyanúgy kívántam. Ráfestettem a képét képzeletem sötét viharának vásznára. Sohasem jelent meg előttem, ezért az első látványát idéztem fel, azt az időbe zárt emléket, amikor Magasvár valamelyik folyosóján összefutottunk.
Katherine sorra mutogatta szeretteit – akiket megöltem. Bajnokát, Sir Galent, aki scorroni ifjúsága idején mellette állt, szolgálóját, Hannát, amikor még nem volt olyan savanyú teremtés, és vigaszt nyújtott a gyermek hercegnőnek a szeretettelen udvarban. Katherine rákényszerített, hogy szeressem azokat, akiket ő szeretett, addig szorongatott az álom furcsa logikájával, míg fontosnak, valóságosnak nem tűntek, éppoly valóságosnak, mint a tövisek előtti emlékeim. És tette mindezt a gellethi nap ragyogásában, az Építők Napjának hússzaggató fényénél, amely mindig mögöttem volt, rávetve árnyékomat, mint valami fekete ujjat, mindannyiuk életére.
Hagytam, hogy lehúzzon a karja, át az éjfél vonalán. Sohasem küzdöttem ellene, bár úgy éreztem, megtehetném, sőt azt hiszem, ő is ezt akarta. Meg akarta mutatni mindama rosszat, amit műveltem, igen, azt akarta, hogy éppúgy érezzem át, ahogy ő, igen, de azt hiszem, még ennél is jobban akarta, hogy küszködjek vele, álljak ellen a varázslatának, hunyjam le álmodó szememet, és próbáljak elmenekülni. De nem tettem. Azt mondtam magamnak, az én döntésem, hogy szembenézek azzal, amitől félek. Hátha a kínzásai kiégetik belőlem az érzelmeket. De igazság szerint élveztem, hogy rám fonódnak a karjai, hogy ilyen közel érzem magamhoz, hogy szinte megérinthetném, habár érinthetetlen.
Halvány fények a csillagtalan éjszakában. Újabban az álmok, amelyekhez lehúzott, zavarosabbak, szétesőbbek lettek, mintha ő maga is álmodna közben. Már láthattam, vagy megérinthettem, de soha a kettőt együtt. Magasvárban vagy a nyílbeli palotában kóboroltunk, ruhája úszott utána, némaságra voltunk ítélve, falak romlottak, szakadtak le mögöttünk, amerre csak jártunk.
De ma éjjel hideg és tiszta volt az álom. Kőtörmelék ropogott a cipőm alatt, eső zuhogott rám. Hegyoldalon kapaszkodtam fölfelé, beledőlve a viharba. Ujjaim vakon tapogatták a sziklát, előttem fal meredezett. Ismerős volt minden érzet, mégsem volt felettük uralmam, mintha bábu volnék, és valaki más fogná a zsinegeket.
„Mi akar ez lenni, Katherine?”
Sohasem szólt hozzám. Én nem küzdöttem ellene – ő pedig nem beszélt. Az álmok, amiket rám bocsátott, eleinte a haragról és a bosszúról szóltak. Mostanában is volt ilyen élük, de úgy éreztem, kísérletezik, tökéletesíti a képességét – ahogy a kardforgató fejleszti a technikáját, egyre újabb csapásfajtákat adva hozzá a repertoárjához. Sageous készségei voltak ezek, és én arra gondoltam, most, hogy néném újra atyám fedele alatt él, talán átvette a pogány szerepét, de hogy a befolyása hálóját szövögeti-e, és finom noszogatással Olidan Ancrath pártjára akarja állítani a Százakat, vagy netán a magáéra, azt nem tudtam.
A vihar hirtelen abbamaradt, a szél elhalt, bár a hátam mögül még hallottam a sóhajtozását. Valami barlangféle. Egy barlang szűk nyílásán furakodtam be. Lekuporodtam, és lekaptam a vállamról a zsákomat. Biztos kézzel találtam rá a kovára és a taplóra. Pár pillanat, és már égett is a zsák egyik zsebéből előhalászott lámpás. Büszke lettem volna a teljesítményemre, de a kezek, amelyek végbevitték, amelyek a kovát markolták, és lángot csiholtak, nem az enyémek voltak. Sápadtak voltak a lámpás fényénél, mintha sokáig víz alatt lettek volna, és hosszú ujjúak. Az én ujjaim is hosszúak, de ezek inkább fehér pókok voltak, úgy araszoltak a lámpás árnyékában.
Továbbmentem, illetve az, akinek a bőrébe bújtam, továbbment, és engem is vitt magával. A lámpa fénye előrevetült, de nem sok mindent világított meg. Látásom oda szegeződött, ahová a szempár tulajdonosa irányította – a padlatra, a természetes sziklára, amelyet lábak ezrei koptattak simára. Néha jobbra-balra pillantva kővízeséseket láttam, meg kísérteties tárnákat, ahol sztalagmitok nyúltak sztalaktitok felé. És már tudtam is, hol vagyok. Az Odú kelet felőli kitörési kapuja. A sápadt férfi a vihar sötétjében megmászta a Futtatót, és a falán levő nyíláson behatolt a kapuba.
Magabiztosan mozgott. Noha sok oldaljárat és forduló ágazott el sötét, ismeretlen irányokba, igazából nem volt nehéz tájékozódni, az utat számtalan elődje taposta ki. Az álom pontosnak tűnt, emlékeimből merítette valóságát. Borzongás futott végig rajtam, bár a sápadt férfin nem. Ha Katherine pontosságra törekszik, akkor hamarosan egy fekete kéz markolja meg a betolakodót, kinyúl az árnyékok közül, és ellenállhatatlan erővel, irgalmasan berántja egy troll tátott pofájába. Reméltem, hogy nem érzem majd, amint azok a fekete fogak a húsomba vájnak, pedig elég valószínűnek ígérkezett. A bűzük máris az orromat csiklandozta, a férfi gallérja kidörzsölte a nyakamat.
A férfi ment tovább, és nem nyúlt feléje kéz. Ha vissza tudtam volna fojtani a lélegzetemet, most biztosan megkönnyebbülten fújtam volna ki. Az álom egy időre elhitette velem, hogy ott vagyok, de nem; az Odú föld alatti járatait és sok más titkos útvonalát Gorgoth trolljai őrizték.
Most mesterséges alagutak során haladtunk, amelyeket emberek vágtak a sziklába, hogy összekössék az Odút a természetes barlangokkal. Nem messze az Odú legalsó pincéjétől a férfi megtorpant. Előttünk sötét tömeg nyelte magába a lámpás fényét. A férfi mozdulatlanul állt: volt valami nem e világi abban, ahogy meg se rezdült. Aztán gyors léptekkel továbbindult, markában egy kés hűvös nyelével, bár a pengét nem láttam. Egy troll hevert az egyenetlen kőpadlón, hosszú végtagjai majdnem faltól falig értek. Arcát vállának fekete dudora alá húzta. Halottnak látszott, de közelebbi szemrevételezésre kiderült, hogy a háta lassan emelkedik-süllyed.
A férfi minden sietség nélkül megkerülte az alvó trollt, kétrét görnyedve a lelógó plafon alatt, és átlépve a fekete lábakon.
„Vacak egy álom ez, Katherine.” Nem volt szükségem a férfi szájára, hogy kimondjam ezeket a szavakat. „A trollok háborúzásra teremnek. Beléjük van írva. Ennek az embernek a szaga már egy tucatnyit fel kellett volna, hogy ébresszen. Már rég csorognia kéne a nyáluknak.”
Kísérőm megtalálta az Odú borospincéjére nyíló faajtót. Jókora tolvajkulcsokat vett elő, efféle régi, erős zárakhoz valókat. Egy kis olajat cseppentett a zsanérokra, hogy ne nyikorogjanak, aztán belökte, és habozás nélkül belépett. Ekkor végre megpillantottam a kését: orgyilkosszerszám, hosszú és keskeny penge, faragott fehér csontnyéllel.
Kibújt az álbejáraton, amit egy hatalmas fahordó képezett. Vele szemben egy ugyanekkora, de igazi boroshordó, egyik testőröm dőlt neki a hátával, sisakja mellette a földön, lába kinyújtva, feje lehorgadt álmában. Odaguggoltam melléje. Éreztem, hogy tomporom a sarkamhoz ér és a combizmaim megfeszülnek, amint az őr durva szálú, piszkosszőke hajába markolva hátrahúztam a fejét. Ráismertem. A neve is ott motoszkált az agyamban. Rodrick, az a kis fickó, nálam is fiatalabb, aki a toronyban bújt el, amikor Nyíl a várat ostromolta. Hideg pengém a torkának feszült, de ő meg se rezzent. Kedvem lett volna elmetszeni a nyakát, amiért ilyen semmirekellő fráter. De még így is megdöbbentett, amikor a kezem ehelyett lejjebb csúszott, és a szívébe döfte a kést. Na, erre felébredt! Szemrehányó pillantást vetett rám, szája hangtalanul megrándult, s azzal meghalt. Vártam.
A fiú már mozdulatlanná dermedt, de én még vártam. Aztán kihúztam belőle a kést. Kevés vér folyt a sebből. Megtörölgettem a pengét a zekéjén.
A sápadt férfinak fekete volt a ruhaujja. Ennyit láttam belőle, mielőtt a tekintete megtalálta a lépcsőt, és odament. A lámpást Rodrick mellett hagyta, árnyéka mutatta neki az utat.
Úgy lépkedett az Odú folyosóin és termeiben, mintha csak otthon volna. A vár sötétbe borult, csak itt-ott világított meg lámpás egy sarkot vagy ajtónyílást. Zsaluk zörögtek, ablakpárkányok mellett elcsorgó esővíz gyűlt tócsákba a kőpadlókon. Úgy látszik, embereim az ágyukban kuporogva akarták átvészelni a vihart, mert egy lelket se lehetett látni, se lámpásgondozó cselédet, se éjjeliedény-ürítőt, se egy pesztrát vagy katonalotyót, amint kioson az őrség kaszárnyájából… sőt egy őrt sem, ha már itt tartunk.
Végül, amikor az orgyilkos odaért a keleti torony belső ajtajához, mégis találtunk egy őrt, aki nem hagyta el a helyét. Sir Graeham, asztali lovagom, állva aludt, páncél, alabárd és fal tartotta meg a talpán. A sápadt kezek a nyakvédő és a vállvért közé illesztették a hosszú kést. Az orgyilkos úgy emelte tenyere tövét a nyél végéhez, hogy egy erős ütéssel átlyukassza a bőrruhát és a sodronyinget is, és alattuk eltalálja a nyaki verőeret. Kivárt, talán arra gondolva, amire én: hogy a lovag nagy csörömpöléssel fog elvágódni. Olyan közel álltunk hozzá, hogy minden egyes lélegzetvétellel éreztem Sir Graeham mosdatlan bűzét. Akkor felüvöltött a szél, és én beledöftem a pengét. Nyele jól megcsípte a kezet, ami nem az enyém volt, de a másik vége még jobban megcsípte Sir Graehamet, aki rángatózva eldőlt. Súlyától kicsusszant belőle a kés.
Az orgyilkos újból megtisztította a pengét. Ezúttal a lovag vörös köpenyén, világosabb vörös csíkot hagyva rajta. Finnyás ember.
Megkereste Graeham övén a kulcsot, és kinyitotta a sok kéz érintésétől fényes, megvasalt tölgyfa ajtót. Régi volt az ajtó is, de a boltozata még régebbi. Nagybátyám tekercsei olyan időkről regéltek, amikor az Odút még csak ez a keleti torony alkotta, egy szál őrtorony a hegyoldalon, egy katonai tábor közepén. És még csak nem is azok építették, akik az Or-ház törzsei ellen harcoltak, és erődöt létesítettek a Felföldön. Van azon a boltozaton egy felirat, de az idő még a betűit is feledésbe borította. Ma már senki sem tudja kihüvelyezni az értelmét.
Az orgyilkos belépett a boltozat és a zárókőbe vésett rúnák alatt. Fájdalom sajdult belém, tövisek lelték meg a testemet, akaszkodtak a bőrömbe-vérembe úgy, hogy nem ígértek könnyű szabadulást: szakállas nyíl, amit ki kell metszeni, vagy véreb, amit meg kell ölni ahhoz, hogy az izmokat és inakat az állkapcsában át lehessen vágni, és a fogait a csontból ki lehessen feszegetni. Fájt, de kitéptem magam a testből, amely hordozott. Ment tovább, megállás nélkül, én meg támolyogtam utána, fel a lépcsőn. Fekete köpenye hátára kereszt volt varrva fehér selyemből. A szent kereszt.
Nekirontottam, de csak átsiklottam rajta, mintha én volnék szellem, pedig igazság szerint beleborzongtam a kontaktusba. Egy lámpás fénye felvillantotta az arcát egy pillanatra, amint megfordultam, mielőtt még áthatolt volna rajtam, és otthagyott volna a lépcsőn. Semmi szín nem volt ebben az emberben, arca ugyanolyan sápadt, vízihulla küllemű, mint a keze, haja a fejbőréhez tapadt, szemének írisze ugyanaz az elefántcsont árnyalat, mint a fehérje. Zekéje elején hímzett fehér selyemkereszt, akár a hátán. Szóval pápai orgyilkos. Csak a Vatikán küld ki orgyilkosokat a világba úgy, hogy rajtuk van a feladó. Mi, többiek nem szívesen verjük nagydobra, ha efféle alakokat alkalmazunk. Egy pápai orgyilkos viszont csupán a pápai tévedhetetlenség meghosszabbítása – hogy is lehetne szégyenletes az, ha az Úr akaratát hajtjuk végre? Miért álcáznák magukat az ilyenek?
A lépcső egyik falifülkéjében Emmer testvér hevert, mint valami tetszhalott. Az orgyilkos melléje térdelt, és tett róla, hogy állapota véglegessé váljon. Emmer az országutat járva sohasem mutatott érdeklődést a fehérnép iránt, ezért is gondoltam jó választásnak, hogy királynémra ügyeljen. Néztem a pápa emberét, amint ment tovább a lépcsőn, míg egy forduló el nem rejtette szem elől. Emmer lecsurgó vére egyik fokot a másik után festette bíborvörösre.
Eddig még sohasem küzdöttem Katherine ellen, sohasem próbáltam menekülni a káprázatai közül, azonban ez nem jelentette azt, hogy együtt is kellene működnöm vele. Valahogy kiszabadultam az orgyilkosból, és semmi okom nem volt rá, hogy tovább nézzem, mit fog csinálni. Nyilván meggyilkolja a királynémat. Miana a lépcső tetejéről nyíló hálókamrában alszik, feltéve ha Katherine tartja magát a vár tervrajzához, amit az én emlékeimből bányászott elő. Kövessem, mint valami félkegyelmű, majd nézzem végig, hogyan metszi el Miana torkát? Nézzem, hogyan fetreng a vérében, hogyan hal meg benne a gyermekem?
Álltam a sötétben, épp csak egy kevéske fény szüremlett oda a fenti és lenti lépcsőhajlat mögül.
„Komolyan? Azt hiszed, tudsz nekem mutatni olyat, ami fájna?” A levegőnek beszéltem. „Hiszen jártál az emlékeim között.” Mindig hagytam, hogy szabadon kószáljon, ha megérkezett a rémálmaival. Arra gondoltam, talán gyötrelmesebb lesz memóriám hosszú folyosóin végigmerészkedni őneki, mint amilyen gyötrelmes nekem az ő büntetése. Hiába volt a kezében minden ajtóm kulcsa, tudtam, vannak helyek, ahová nem mer belépni. Ki lépne be, aki épeszű?
„Csináljuk csak végig ezt a kis játékot, hercegnő. Lássuk, mennyire érzed majd borzasztónak az eredményt.”
Feliramodtam a lépcsőn, könnyű lábbal, minden erőfeszítés nélkül, mintha csakis az orgyilkos testébe bújva érintkezhetnék igazán ezzel az álommal. Pillanatok alatt beértem, elhúztam mellette, és már fenn is voltam a lépcső tetején.
Marten várakozott ott, az ajtó előtt kuporogva, kardja és pajzsa a padlón, szeme vad, véreres. Verejték tapasztotta homlokához fekete haját, csurgott le megfeszült ínú nyakán. Egyik markában tőrt szorongatott, és a másik tenyerét döfködte vele. Zihálva lélegzett, bíborvörös vér pergett a keze öbléből.
„Küzdj ellene”, mondtam neki. Bárhogy döntöttem is az imént, lebilincselt, csábított a küszködése, hogy ébren maradjon, és megvédje Mianát.
Előbukkant az orgyilkos, de csak én láttam, Marten nem. Megállt, hang nélkül beleszimatolt a levegőbe, és félrebillentett fejjel igyekezett elkapni Marten fájdalmának halk zihálását. Rávetettem magam, hogy a csontjaira rakódjak, hogy belekapaszkodjak valamibe, ami fogható. Pillanatnyi vakító gyötrelem, és máris az ő szemén néztem. Vért ízleltem. Ő is megszenvedte egyesülésünket, s habár nem kiáltott fel, éleset szisszent. Talán Marten is felfigyel erre.
A pápa embere a köntösébe nyúlt, visszadugta a hosszú, csontnyelű kést, és két rövid, nehéz, kereszt formájú hajítótőrt húzott elő. Nagyon gyorsan mozgott, épp csak bevetődött Marten szemvonalába, már dobta is az első tőrt, alig észlelhető csuklócsavarintással, de halálos erővel.
Marten abban a pillanatban ugrott, de egy szívdobbanásnyi időre lelassította az alvással való hadakozás súlya. Az orgyilkos tőre valahol a nyaka és a hasa között vágódott be – hallottam, ahogy a láncszemek elpattannak. Nagyot bődülve elzúdult mellettünk, az orgyilkos állon rúgta, és Marten nekizuhant a fal hajlatának. Bucskázva, csörömpölve gurult le a lépcsőn. Tétováztunk, nem tudván, utánamenjünk-e, hogy ellenőrizzük, maradt-e ép csont a testében. A forró nedvesség a térdhajlatunkban eltántorította ettől az orgyilkost. Martennak valahogy sikerült megvágnia zuhantában. A pápa embere az ajtó felé sántikált, sziszegve, ahogy a fájdalom továbbsugárzott onnan, ahol Marten megvágott bennünket. Megállt, belső zsebéből selyemkendőt vett elő, szorosan rákötötte a sebre, és felbicegett a lépcső tetejére.
A kulcs Martennel együtt gurult le a lépcsőn, így hát a pápa embere ismét előszedte a készletét. Most tovább tartott a munka, mert a királyné ajtajának trükkös zárja volt, talán éppolyan régi, mint maga a torony. Mire türelmes ügyködésünknek engedett, a kőlapokon már tócsába gyűlt az orgyilkos vére: vörös volt, mint bárkié, akármilyen sápadt volt is a bőre.
Álltunk az ajtóban, és én éreztem, hogy gyengül – a vérveszteségtől, de talán valami mástól is, mintha megrántotta volna egy izmát, amelyen nem osztoztunk, mindenesetre tudtam, hogy fokozatosan kimeríti. Sokba kerülhetett neki a mindenre kiterjedő álom.
Az ajtó hang nélkül nyílt ki. Leakasztott egy lámpást egy kampóról, ahol Marten kuporgott az imént, és belépett. Lassan rám is hatni kezdett képzelgésének ereje, ahogy egyre izgatottabb lett. Láttam az agyában felmerülő képeket. És egyszeriben, álom ide, álom oda, azt akartam, hogy ne sikerüljön neki. Nem akartam, hogy felvágja Miana hasát. Nem akartam látni, ahogy kitépi belőle meg sem született gyermekem véres masszáját. Félelem tört rám, nyers és ösztönös, és tudtam, csak az én félelmem ez, Katherine-nek semmi köze hozzá. Arra gondoltam, annak a visszhangja lehet, amire Coddin figyelmeztetett. Hogy érzek majd valamit a fiam vagy a lányom iránt, amikor először meglátom, kezemben tartom. Ha ez igaz, akkor máris fölrémlett, milyen veszélyes kötelék lesz ez.
Az ágy mellett, az öltözőasztalon megcsillant az ezüstlánc, amit Miana kapott tőlem a névnapjára. A takaró alatt halomforma látszott az árnyékok közt: anya és gyermeke, álomba merülve.
„Ébredj.” Mintha meg is történhetne azzal, hogy kimondom. „Ébredj.” De hiába az én akaratom, még csak nem is moccant a férfi ajka.
Hideg bizonyosság szorított torkon. Ez itt valóság. Most történik. Én az ágyamban alszom egy sátorban, Miana meg az övében, messze tőlem, és a sápadt halál közelít feléje.
„Katherine!” A nevét kiáltottam a fejemben. „Ne csináld ezt!”
A férfi az ágy felé lépett, felemelt kezében a második tőrrel. Talán csak a takaró alatti halom mérete akadályozta meg abban, hogy azonnal elhajítsa a pengét. Miana nem egy nagydarab nő, még gyerekkel a hasában sem. Mintha feküdne mellette valaki. Meg is gyanúsítottam volna, ha Marten nem áll őrt az ajtó előtt.
Még egy lépés, sérült lába már zsibbadt, és hidegnek érződött, szája hangtalan varázsigét mormolt, mintha a mágiája is a bizonytalan mozgását tükrözné, mintha támaszra volna szüksége. A karom – a karja – hirtelen hátrarándult, hogy elhajítsa a tőrt. Abban a pillanatban meglebbent a takaró, fojtott „csusurrt” hallottam, és egy ököl vágott oldalba, olyan erővel, hogy kétszer is megpördültem, mielőtt nekiestem a falnak. Lecsúsztam a padlóra, a lábam előremeredt. Lenéztem. Két sápadt kéz szorongatta az oldalamat, ujjaim közül spriccelt a vér, és húsfoszlányok lógtak rajtuk.
A takaró felemelkedett, és Miana szembenézett velem, a Núbai számszeríjának fekete tömege fölött kuporogva, tágra nyílt, ádáz szemmel.
Jobbom rálelt a hosszú kés csontnyelére. Vért köpve tápászkodtam fel, forgott velem a világ. Láttam, hogy a számszeríjban nem maradt több lövedék. Az orgyilkosba zárva minden porcikámmal azon voltam, hogy megbénítsam a lábát, ledobassam vele a fegyvert. Azt hiszem, most ő is megérezte ezt. Lassan mozgott, de mindvégig Miana és az ajtó között. Pillantása Miana hasára tévedt, amely a hálóing alatt domborodott.
„Állj!” Vadul kapaszkodtam a karjába, de csak csoszogott tovább.
Miana inkább látszott dühösnek, mint ijedtnek. Gyilkos tűz égett a szemében.
A kezem előrelódult a késsel, alacsonyan, a Miana kezében meglendülő számszeríj alá célozva. Nem tudtam megállítani.
A csillogó penge bele fog hatolni a méhébe, felmetszi, és Miana vérözönben fog meghalni. A gyermekünkkel együtt.
Az orgyilkos döfött, de keze, arasznyira a királyné testétől, hirtelen félrerándult, minden erőt kiszelt belőle a csapás, amely áthasította a vállamat. Miközben megpördültem és összerogytam, a vasalt orrú számszeríj az arcomba vágódott. Marten állt mögöttem, mint valami talpig véres ördög, vicsorgó szája is bíborvörös volt. Fejem nagyot csattant a szőnyegen, és minden sötétbe borult előttem. Csak messziről hallottam a hangokat.
„Királyném!”
„Nem sebesültem meg, Marten.”
„Sajnálom… kudarcot vallottam… nem tudtam megállítani.”
„Nem sebesültem meg, Marten… Álmomban felébresztett egy nő.” 3 – Milyen szótlan vagy ma reggel, Jorg. A kenyeremet ropogtattam: az Odúból való, legalább egynapos, kicsit már szikkadt. – Még mindig a sakk miatt bánkódsz? – Megcsapott a szegfűszeg illata, ahogy közelebb jött. – Mondtam, hogy hatéves korom óta játszom. Nagy reccsenéssel kettétörtem egy cipót, csak úgy záporozott belőle a morzsa. – Hívd ide Riccardot, jó? Makin felállt, és felhajtotta a jávája maradékát: hideg, ocsmány főzet, de az őrség imádja. Kérdés nélkül kiment. Makin tud olvasni az ember arckifejezéséből. Egy perc múlva belépett mögötte Riccard, összesározva az állatbőröket, reggelije morzsái a bajuszán csüngtek. – Felség? – Meghajolt. Makin figyelmeztethette. – Hazavágtatsz az Odúba. Ott töltesz egy órát. Beszélsz Coddin főkamarással és a királynéval. Aztán a lehető leggyorsabban visszajössz, és jelentést teszel. Ha a jelentésedben szerepelni fog egy fehér bőrű férfi, magaddal hozod azt a fekete ládát a kincstárból, amelyiknek ezüst sas van a fedelén, meg tíz embert, hogy vigyázzanak rá. Majd Coddin megszervezi. Makin felvonta a szemöldökét, de nem kérdezett semmit. Odahúztam a sakktáblát, és elvettem egy almát az asztalról. A leve ráfröccsent a fekete és fehér négyzetekre, amikor beleharaptam. A figurák ki voltak rakva. Ráillesztettem az ujjamat a fehér királynő tetejére, és lassú kört írtam le vele, hogy körbeforduljon a talpa. Vagy hamis álom volt, Katherine jobb gyötrelmeket talált ki, mint eddig, és Mianának kutya baja, vagy igaz álom volt, és Mianának kutya baja. – Játsszunk még egyet, Jorg? – kérdezte Makin. Odakintről a táborbontás neszei hallatszottak. – Nem. – A királynő felborult, ledöntve két parasztot. – Elég volt a játszadozásból.]]>
