A-futurológiai-kongresszus-09Ari Folman készített Robin Wright és Harvey Keitel főszereplésével egy fél-animációs filmet egy Stanislaw Lem novellából. A futurológiai kongresszus címet viselő alkotás a filmvilág lehetőségeinek végtelen jövőjébe kalauzol el minket. Először oda, ahol színészek már nem is kellenek, mert örökifjú avatarjukkal készítik a számítógépes technikusok a filmeket. Azután oda, ahol egy szippantás egy kis fiolából elég ahhoz, hogy mindenki saját animációs filmjének főszereplője legyen, olyan alakban és lehetőségekkel, ahogy a vágyaiból telik.

A film az ígéreteiből semmit nem vált be.

Az élőszereplős részek sajnos vontatottak, a mozi nehezebben indul be, mint egy boroshordókkal megrakott szekér, ami elé két sánta ökröt fogtak be. Hosszú ideig szenvelgünk a szegény, karrierjét vesztett színésznővel, szerelmes, öreg ügynökével és beteg gyermekével együtt, akin a süketség és vakság lassan lesz úrrá. Aztán jön a kegyetlen filmes nagykutya, a mindenható álomgyár, a szerződés a színésznő beszkennelésére… és egyszer csak eltelik húsz év. A-futurológiai-kongresszus-04Húsz év múlva, szerződésének lejártával a hatvannégy éves Robin Wright a filmgyár futurológiai kongresszusára érkezik, ahol egy új találmányt jelentenek be: legyél az álmaidban, aki akarsz. Itt egy ampullától mindenki rajzfilmfigurává lényegül át, olyan figurákká, amik a múlt század harmincas éveit idézik, kicsit modernizálva, betépett elmével. A szenvelgés itt indul csak be igazán, rózsaszín-narancs háttér előtt lágy ívű, totális depresszió sugárzik a vászonról. A tempótlan képeket néha oda nem passzoló betétek bontják meg – itt van esély kicsit az ébredésre, de ha valaki nem érti, mi történik, az nem biztos, hogy azért van, mert közben pár másodpercre elaludt.

Rá kéne gyújtani egy olyan cigire.

Aztán megint eltelik húsz év, jelen esetben az animációban, és amikor főszereplőnk rajzfilmes szerelembe esik, vagy legalábbis szimpátiájában szeretkezik egy égő reptér kivirágzó betonján egy macsó, ámde tömpeorrú rajzolt férfifigurával, akkor már hiányzik a Disney boldog egyszerűsége (és az azzal együtt járó dallamok). De itt még el lehetne fogadni a filmet valamennyire… Főhősnőnk ébredése azonban olyan világot mutat meg, ami teljesen hiteltelen, életképtelen, sőt rosszabb: szimplán csak butaság. A szomorú, ámde felemelőnek szánt percek, amik a végkifejlet felé sodornak minket inkább csak szomorúak. Felemelőek azért nem lehetnek, mert ilyen nincs, vagy ha lehetne, akkor sincs – ezért inkább nyögvenyelős és zavaró. http://www.youtube.com/watch?v=DrZho1jZs20 Az agyunk érzelmi központjának folyamatos ingerlése a legvégére totális kisülést eredményez (pár jó poén és remek monológ kevés a boldogsághoz), könnyzacskóink terhe felszívódik, és csak a só marad. Lehet persze a moziból kijövet gondolkozni a filmen, leginkább azon, hogy ez most olyan művészfilm-e, amit bár nem értünk, de illenék dicsérni – ám talán nem baj, ha adok egy tanácsot: mindenki tegye félre a sznobfaktorát, aztán rakjon be egy jó sci-fit a DVD lejátszóba. Jobban jár.]]>