A Star Wars világa annyi ikonikus figurával dicsekedhet, amennyivel talán csak a képregény-univerzumok tudják felvenni a versenyt, ám a SW valódi ikonjai többnyire a negatív szereplők közül kerülnek ki – példának okáért Luke Skywalker sosem fogja lenyomni Darth Vader kultuszát. Üdítő változatosságként a pozitív szereplők közül Han Solo figuráját találjuk népszerűségben a legelső helyen, bár az Egy új reményben azért eldöntetlen maradt, hogy vajon Solo lőtt-e először az ominózus kocsmajelenetben Ideje volt már egy Solo-filmnek. Han idén májusban aztán megkapta, amit megérdemelt: egy saját mozit. Star Wars filmet, de nagyurak, jedik és sith-ek nélkül – mindent legalulról szemlélve. Birodalmi rombolót csak kívülről látunk, jedit meg csak hologramként, szóval mindent csak szőrmentén. Ám ezzel együtt a hangulat a régi: a végére mégiscsak a jó harcol a rossz ellen, és ugyanúgy vannak a szereplőknek rossz választásai, ahogy azt megszokhattuk az eddigi mozifilmekben. Van akció, kocsmajelenet, óriási szörnyeteg, droidok, hó és jég és sivatag. És a zene. A történet szerint a Han-fiú ki akar lépni a koréliai alvilág mocskából, hogy pilóta lehessen (kicsit ismerős a sztori, nem?), de a kilépés nem sikerül olyan jól: cseberből vederbe jut, mert kénytelen birodalmi katonának állni. Egy ütközetben talál rá, vagyis inkább ő tukmálja rá magát egy csempészre, Tobias Beckettre, akinek a csapatával aztán új kalandra indul. Ez a kaland végül meglehetősen keménnyé válik, amikor szembekerülnek az alvilág egy rettegett vezérével, Dryden Vos-szal. Kiderül, ki a legény (avagy leány) a gáton. Solo eredettörténetében minden benne van, amit szeretünk és ismerünk: Korélia, Csubakka, Lando Calrissian, a Millennium Falcon vagy éppen húsz-tizenkét parsec alatt megtett út (ééés megmagyarázzák!). Ám mindennel együtt is kicsit olyan, mint a fröccs: némileg fel van hígítva. Talán a szereplők miatt, mert valljuk be: nekünk ős-Warsosoknak nehéz a fejünkben a fiatal Harrison Fordot ebben a címszerepben felülírni. Alden Ehrenreich próbálkozik, a kisfiús-pimasz mosoly megy is, de koránsem olyan karcos, mint azt látni vágyunk. Woody Harrelsonnak a kisujjában több van, viszi is a filmet a hátán, ameddig teheti, de egyedül kevés hozzá. A többieknek meg elhanyagolható a szerepük, még a Paul Bettany megformálta Dryden Vos is csak karcolgatja a gonoszság lényegét – lehetett volna terhelni őt is. A közepén némiképp leül a film, egy kicsivel több tűz nem ártott volna neki, és nem az akciónak, hanem a szereplőknek. A Solo-film valahol a folytatásmozik és a Rouge One között lebeg hangulatában és történetében. Talán kevéssé drámaibb, amitől a kalandfilm jelleg erősebbé válik. Hálás volt a téma, amit Ron Howard profizmusa végül is korrektül a vászonra varázsolt (a problémákkal terhelt forgatással együtt is). Az a gyanúm azonban, hogy a már most belengetett folytatás ennél jobb lesz – mert megérdemli. A Solo kezdetnek nem rossz, de a kulcsfigurákon és a Star Warsra jellemző formavilágon túl legközelebb elő kell szedni majd azokat a petárdákat, amikkel nem csak az ajtót lehet berobbantani, de az egész ház a levegőbe repül.]]>