irokor2009_2_szavak500„A címlapról egy ismert magyar csoki jut eszembe, talán a színösszeállítása miatt. Mintha a kis robotpásztor őrizgetné az ő Bocikáját, és közben – hogy az időt múlassa valamivel – olvasgat. Hiába, a műveltség nagyon fontos. De félre a rosszindulattal, a lap tipográfiája és színmegoldása nagyon tetszik. Szép és gusztusos, jó volna kézbe fogni. Bár ez nem megy, letölteni azt lehet. Hát akkor fogom a virtuális újságot és belelapozok. Sajnos a csoki íze fanyar, fanyarabb, mint amit a szabvány megenged! Mindent és mindenkit sorra veszek, nehogy sértődés legyen…” Vásárhelyi Lajos meglátásai a Szavak megfelelő sorrendben című antológia írásairól. Balog József: Poros mesék Hosszú és kacifántos az előkészítés. Rengeteg fölösleges elem lett összehordva. Ezen azt értem, hogy mivel a leírt szöveg nem az élet, abban mindennek célirányosnak kell lennie. Csak olyan dolgok és elemek kerülhetnek elő, amik a történet zárt világában szükségesek. Ám itt sok olyan is van, amiről az író azt gondolta, hogy majd hangulatfestésként elmegy. Nem sikerült, helyette laza, pongyola lett tőle a szöveg. Kifejezőbb és kevesebb képet, jelzőt kellett volna alkalmazni. Hosszú a történet, mégsem történik semmi. Vagyis ami történik, az nem éri meg. Olyan, mint egy szerelmi aktus, amiben hosszú az előjáték, majd szinte mindjárt könnyesen búcsúznak a felek; csak amiért nekiveselkedtek, az valahogy kimaradt. A mesékhez – amikben gyermekek szerepelnek – ajánlanék egy jó vezérkönyvet. Sok hasznos dolgot lehet benne találni: Mérei F. – V. Binét Á.: Gyermeklélektan. Könnyű és izgalmas olvasmány, ráadásul hasznos. Utána lehet mesélni! Farkas Balázs: Harminchét A szerző elárulja, hogy igen-igen beleásta magát a témába. Ez dicséretes, de valahogy a szándéka nem jött át nekem. Elvétve magam is megnézek egy-egy karate filmet, és sajnos meg kell állapítanom, hogy komolyan vettem az írását, már amennyire ezeket a filmeket és szövegeket komolyan lehet venni. (Tudom, jobb filmeket kellene néznem)! Tehát nem éreztem paródiának, a szerző minden igyekezete ellenére, ami szerintem nem is volt olyan nagy igyekezet. Talán ha elrugaszkodottabb neveket ad a pózoknak (Pl.: Szörföző Giliszta) vagy emberfelettibben cselekszenek a személyek. ő belülről nézve paródiának érezte, amit létre hozott, én itt kint nem tudtam érzékelni ezt a felhangot, inkább valóságnak véltem. Olvasás közben egy igen régi vicc jutott eszembe. Orvostanhallgatók vizsgáznak, és az a kérdés, ki hány szexuális pózt ismer. Rövidre fogva a viccet, az egyik férfi azt mondja, hogy ő 236-ot. Mindenki megdöbben. Aztán kérdezik a pirulós kolleginát, hogy ő hányat. Nagy nehezen kinyögi, hogy ő csak azt az egyet, mikor a férfi ráfekszik a nőre! Felkiált az előbbi kolléga: 237! Hát valahogy ennek kellett volna megjelenni ebben az írásban is! ÍRÁSTECHNIKA – Az alapozás „És akkor Józsi felfeküdt az asztalra, és a ragyogó fényben kezébe vette a szikét és vágott. Miután a rés elég széles lett, az egyik kezével benyúlt, és amit ott talált, azt óvatosan az oldalánál lévő tálcára tette. Ezt addig folytatta, míg már semmit nem talált. Teljesen kiüresedett. A tálcán szépen sorjában feküdtek egymás mellett a szervek, amik Józsi lényegét meghatározták. Mindenki tapsolt, és közösen megnézték, mi minden van a tálcán. Aztán valaki felszólalt, Józsi igazat adott neki, és egy határozott mozdulattal, még kitette a többi szerv közé az apró mellékvesét is. Teljes volt a siker. Majd miután mindenki mindent megszemlélt, leoltották a lámpát.” Ez az, amit ajánlgatsz a szerzőknek. Élveboncolás, lehetőleg saját kezűleg. De mivel igen kevés a mazochista szerző, ez a módszer nem vezet üdvösséghez. Talán inkább írjon mindenki úgy ahogy, és amit a szíve diktál – meg talán mástól örömest olvasna –, és azért van az írókör, hogy ha kész az írás, akkor fektessük „Józsit” a lámpák alá, és mi szedjük ízekre. De beszéljük is meg vele, hogy mi miért történik. „Most kedves, egy erős szúrást fog érezni, de utána teljesen elzsibbad.” És mikor már zsibbadt, akkor azt is tisztázzuk, hogy miért, azaz szerintünk miért volna úgy jobb. Aztán vagy hallgat ránk vagy nem, ez már az ő szabadságához tartozik. Lehet saját felelősségre is hazamenni a korházból, és az írókörből is. De azért vagyunk így együtt, hogy műhelymunkát folytassunk, és az nem tartozik másokra. Főleg nem való egy újságba, cikként. Nagyon személyes és nem tud az olvasó mit kezdeni vele. De a jó szándékot értem, csak meddő és itt felesleges igyekezetnek tartom. Az öregek otthonába, igen ritkán köszönünk be hangos „szia”-val. Jobbágy Tibor: Ébredés Érdekes próbálkozás, de kísérlet maradt. Pedig becsületesen meg lett csinálva. Sajnos ez egy olyan lehetőség, ami mindig megkísérti a szerzőket, de meg is haladja erőinket. Nagyon dörzsölt irodalmárnak kell ahhoz lenni, hogy ez sikerüljön. Pedig a science-fiction alapkelléktárához tartozik/tartozna a lehetőség, de valamiért nem működik. Talán azért, mert a csodát megfogni, ábrázolni igen nehéz. Hiszen ez egy csoda, amiről az írás szól. Jézus amikor meggyógyítja a vakot, ott sem az a csoda, hogy valaki lát – először életében –, hanem az, hogy rögtön érti is, amit lát. Hiszen (csodán kívül) az embernek erre évei mennek rá. VILÁGLEÍRÁS – Yagaard Használati utasítás, házi használatra. Szigorúan házi használatra, ami nem tartozik az olvasóra. Olyan mintha valaki azt taglalná, hogy milyen a papír, és miféle a számítógép, amin a szerző dolgozik, és mit evett reggelire. Rám, olvasóra, csak a kész, rendbe tett írás tartozik. És sajna ilyen világokat a végtelenségig lehet kitalálni és szaporítani. De igazából semmi értelme. Főleg úgy, hogy csak a „máskorvolt” és „nemittvan” meg az „ezsokkalnagyobb”-ban különböznek a mi világunktól. Ha már szabadra engedjük a fantáziánkat ne vérgőzös „hímsoviniszta” kissé aberált világokat hozzunk létre, hanem valami mást. Más lényekkel (nem csak sárkány) más mitológiával, (nem az unalomig elkoptatott habarcsokat kell újra gyurkálni), és más költészettel… ami rettenetesen hiányzik. Ezek az itt megjelenő világok olyanok, mint valami félreértett Wagner-opera. Rengeteg izom, nagy hang, mindent lebíró hőbörgés, és gyilkolászás éjjel-nappal. Ha csendben lovagolunk az éjszakai ég alatt, az is csak azért történik, hogy elérjünk valahova, és ott jól „kigyilkolászhassuk” magunkat. Ja, a nők meg azért vannak, hogy kívánatosak legyenek, ha harc van, meg lehessen őket erőszakolni, ha béke van, táncoljanak és legyenek negédek, megkaphatók. Ettől persze van eltérés: az erőszakos amazon. De ő nem nő, hanem egy nőstény, aki mindenáron férfi akar lenni, mert valami valamikor nem jött össze neki. Az egyik világot itt mossa tenger, a másikat ott, a hegyek hol magasak, hol alacsonyak. De hát ennél még álmainkban is sokkal másabbakat álmodunk. Hagyjuk már végre nyugodni szegény Conant, meg a többi barbárt! Valami többet kellene, mint kiskamaszos izomábránd, meg csihi-puhi. Valamit, de valami mást, és költészetet, mert ha ez hiányzik, az egész csak a hús művészete – pornográfia, erotika nélkül, meg pornográfia, pirulós erotikával. Mivel a szerző nem tudja, vagy nem meri megírni, amit egyébként felvállalt. Bocsika, elkapott az ős harci hevület, hüvelyébe teszem kardom, legyen béke! Sümegi Attila: A fecske és a varjú Itt aztán megint ki kell vonnom az előbb eltett kardomat, mert minden felemlegetett baj csőstől jön. Van egy félveterán hősünk, aki már nagyon unja a hősieskedést, de máshoz nem ért. Van egy leányzó, akit ha rendesen megfürdetnének, tüneményes szépség lenne, de most csak egy megadóan a helyét kereső nőstény. Szerintem ő maga sem tudja eldönteni, hogyan is viszonyuljon a férfi hőshöz. És ez az írónak sem sikerült. Annyira kívülről lett ábrázolva, hogy én csak a poros lábát és a gyaloglástól megvastagodott talpát ismerem. És csak egészen a lelkem mélyén gondolkodok el azon, hogyan is viszonyulnék én ahhoz az ellenséghez, aki kiment engem egy dögkútból, jó pár bűzős hulla közül, ahova a hozzá hasonlók löktek be. De ezen csak én gondolkodok el. A hölgy és az író nem. A hős már annak is örül, hogy egy jó albérletet talált, közel a forgalomhoz, és esetleg összejöhet nagyszájú, lelki sérült barátaival, és ismét lehet inni. Bele keveredni új-régi hülyeségekbe. Aztán amikor kiderül, hogy csak ostobán tud dönteni, „pusztuljon a szomszéd kutyája” alapon megöli a lányt. „Ha már hülye voltam, másnak se sikerüljön”. Pedig igazából önmagát kellene tökön szúrnia, mert megérdemelné, annyira palimadár. Így a végére nem katarzis lesz, hanem gyilkolászunk egy hirtelent, mivel előtte nem volt időnk gondolkodni. Mert hát egy rendes fantasy hős még a szabadság ideje alatt sem gondolkodik mifelénk. Szilágyi János: A millenniumi férfi Jó a hangulata, a kör megteremtése. Minden maga oka és okozata. Az órát kicsit didaktikusnak érzem, de elmegy. Kellemesen céltalan és fanyar hangulata van. Ez menti, mert annyira nem szól semmiről, hogy ha az olvasó nem kapná ezt a hangulatot, nagyon kiábrándult lenne. Ez igazolja az írás létét. Meg talán az, hogy közel van hozzánk a hős időben, és elvégezzük az író helyett azokat a dolgokat, amiket egyébként ábrázolással szoktunk megoldani. „Olvasó, szolgád ki magad!”. AJÁNLÓ – Nyulak, sellők, viszonyok Még az is lehet, hogy a „mi tyúkunk tojta” de akkor sem való ebbe az újságba. Nem lehet mindent, és mindenhol az olvasóra önteni. Vagy ha mégis, ezeket az írásokat valahova az lap végébe kellett volna csoportosítani. Talán úgy, és ott…. De egy ilyen újságnak nem ez a feladata. Szerkesztési végig-gondolatlanságok tapasztalhatók. ÍRÓKÖR – Publikációk 2009 „…vagy ha mégis, ezeket az írásokat valahova a lap végébe kellett volna csoportosítani. ” Persze jó azt együtt látni, hogy milyen „tökös csávók” vagyunk, viszont nem tartozik az olvasóra. Mindenki zseni, de ezt nem kell a többiekkel állandóan tudatosítani. Idegesek lesznek. Takács György: Tanulmányi kirándulás Hát izé… gondolom valakinek volt valami fogalma arról, hogy ezt miért is kellett megírni. Mert én nem jöttem rá. Ha már abberált a gyerek, szolgáljuk ki? Nekem még a rajz sem segített. Talán elolvasásra, Csáth Géza. Kis Emma. Egyébként Csáth-ot olvasni minden időben érdemes. Akkor legalább elgondolkodunk azon, amit írni akarunk. Moskát Anita: A lepkegyűjtő Abból mindég baj lehet, ha nem szedjük rendesen a gyógyszerünket, de abból is, ha nem gondoljuk végig, mit akarunk mondani. Sajnos a hangulat ilyen-olyan megteremtése, még nem a megírt novella. Beköltözök a tébolyba és átérzem, kintről pedig szemlélem, és a kettősséget ábrázolom. Mint a jó színész: átéli a színpadon, hogy meggyilkolja a másikat, de közben tudja, hogy ez játék. Mindkét „szerep” intenzív, mert ha nem, akkor oda az ábrázolás hitelessége. Ahogy Karinthy mondta „két macska voltam, és játszottam magammal”. Hát ezt kellett volna, akkor talán hiteles lett volna az írás. Így csak bájos, barnára mázolt szenvelgés. Sajnos az álmokból a hangulat illan el leggyorsabban az ébredés után. Összefoglalva: nagyon fanyarkás lett ez a csokoládé. De ez a kisebbik baj, hiszen mindenkinek lehetnek rossz napjai, és láthatja borongósnak, vagy kifejezetten borúsnak a világot. Ám ekkora tömeg borongósság már modorosságnak hat. Hiszen egyedül csak a paródiának szánt novellának van valami vidámkás hangulata… A nagyobbik baj azonban az „Írókör – Szavak, megfelelő sorrendben” műhelymunka összességével, vagy válogatásával van. Úgy vélem, az írókör azért van, hogy összetegyük a kis buksinkat és okos tanácsokat adjunk egymásnak; hogy amit elkövetünk, azt hogyan lehetne jobban csinálni. És mit kell tenni, hogy még kicsiszoltabb legyen. És akkor neki lehet állni javítani. Tehát nem hagyni, hogy a szűz, még alig felnőtt ötletek kikerüljenek a műhelyünkből. Mert mit szólnának az emberek, ha a vásárra vitt korsó csorba, formátlan volna, és hiányozna róla a máz, meg esetleg a minta. A fazekas meg azzal védekezne, hogy „ennyi volt, ennyire tellett”. Nagyon messzire kergetnék a vásárból, és megnézhetné, mikor tudná még egyszer kitenni portékáját. Tehát pont a műhelymunka hiányát látom, pedig a kiadvány hallgatólagosan erre hivatkozik. Hát akkor, nosza. Még egy olyan antológiát is el tudok képzelni, ahol a vezető, vagy aki hangadó a csoportban, megad egy témát és azt mindenki kidolgozza, megírja, aztán megbeszélik. Hiszen J.S. Bach-nak is adtak mások témát, és milyen isteni variációkat írt rá. A zenehallgató meg ámul: hogyan létezik, hogy ez a lehetőség is benne volt abba a nyúlfarknyi jelentéktelennek látszó témában… Sajnos nekem, mint olvasónak van olyan érzésem, hogy sem nem lett jó a válogatás, sem nem lett végig gondolva. Az meg nem lehet, hogy csak ennyi anyagunk volt, és már nagyon viszketett. Ha igen, akkor hűtsük és várjunk. Senki nem halt még bele, ha nem tudott vakarózni, esetleg csak kellemetlen volt neki. Viszont ha nagyon belefelejtkezett, kisebesedett utána a bőre. Reménykedjünk, hogy a következő válogatás már sokkal jobb lesz, és ott már lesznek novellák „megfelelő sorrendben”. Sajnos erről a mostaniról megint egy nagyon régi vicc jut eszembe. Fiatal pár, készülnek a nászra és mindketten levetkőznek, amikor a férfi megszólal: Drágám, ezt tudom nyújtani. Az ifjú feleség válasza: Te jó isten, ezt még nyújtani lehet? De van a másik variáció is: Hát, ha nyújtani lehet!… A következő kiadványhoz az első variációt kívánom. Mivel a tipográfia kimondottan szép, ha majd a belbecs is felzárkózik hozzá, akkor emlékezetes lesz az új nász.]]>