Az SFportal.hu foglalkozott már a hazai könyvkiadás és könyvterjesztés visszásságaival. Most egy Népszabadságban szeptember 14-én megjelent cikket emelünk ki e témában, amelyet Dési Péter (Minerva) jegyez. A cikk Nővérkék és törpikék címen látott napvilágot. Fórumunkban hozzászólhattok a témához. Őszinte figyelemmel olvastam az általam igazán tisztelt és kedvelt Zentai Péter Lászlónak, a Mekeke (Magyar Könyvkiadók és Könyvterjesztők Egyesülése) igazgatójának az írását (Biznisz vagy közérdek, július 29.) az Index hírportál és médiatestvérei ellen. Több okát is értem annak, hogy mi okból rántott kardot (pennát), hiszen az egyesülés fontos és oszlopos tagjai a kis és közepes kiadók által „Három nővér”-nek becézett nagykereskedők (Libri, Líra és Lant, Pécsi Direkt), akiket bár védeni nem kell, de megerősíteni illik. Másrészt a kötött könyvárakkal kapcsolatban dúló elkeseredett vita kimenetele nyilván nem lényegtelen a kezdeményez?nek. Azért hadd tamáskodjak kicsit: a könyvárak időleges rögzítését célzó törvénytervezet manapság sem a kultusztárcát, sem a kiadókat, de még az olvasókat sem nagyon érdekli. Viszont ha bárki is arra lenne kíváncsi, hogy miről beszél manapság több száz könyvm?hely tulajdonosa, elárulnám: az 50 százalékot elért, illetve túlhaladt árrésről, a kicsik és közepesek ellehetetlenüléséről, a szakmai és piaci érdekvédelem totális hiányáról, a „térden aluli” művek áradatáról, az olvasói igénytelenség mesterséges fokozásáról. Az idei ünnepi könyvhét kábé ugyanúgy sikerült, mint az utóbbi tíz-tizenöt. A t?kekoncentráltak még jobban koncentráltak, így t?keerősebbek, a kicsik még kisebbek lettek. A nagyoké a pénz, a kicsiké a büszkeség. A közepesek maradtak, amilyenek voltak. Mindezt nem a „savanya a sz?l?” mondatja velem, hanem az alapigazságtalanság. Ugyanis színvonalban a kicsik legalább akkora értéket képviselnek, mint a mamutok. Ezzel szemben a bevételük – a kiadásaikhoz képest – elenyész?, az eredményük pedig alig-alig van a nulla fölött. Ha egyáltalán… Egyes információk szerint a „Három nővér” forgalma meghaladja a teljes (egyes források szerint évi 70 milliárdos) könyvpiac 70 százalékát, amin belül igen jelentős részt foglal el a kisebbek által kiagyalt, megharcolt, finanszírozott és kiadott könyvmennyiség. Senki nem vitatja, hogy gyönyör?ek a „nővérkék” által tulajdonolt vagy (horrorisztikus összegekért) bérelt árushelyek. Egyetértek Zentai igazgató úrral abban, hogy ezekre akár boldog állampolgáraként büszkék is lehetünk. Dehogy gondolja azt bárki is, hogy a sok száz négyzetméteres könyvplázák tennék tönkre a kis könyvesboltokat Zalaegerszegtől Mátészalkáig! Nagyjából megsaccolhatók az előbbiek költségei – no meg a forrásai is. S már ki is derül, hogy ki uralja a bizniszt, és ki képviseli a közérdeket Gutenbergék könyvgalaxisában. Sok minden ok és baj mellett az egyik legnagyobb, hogy nincs komoly érdekképviseletünk, nincsenek lobbistáink, nincs kohézió. Ezzel szemben van félelem. A kiadók félnek a piac- és kenyérvesztéstől, hiszen többségük családi vagy annál éppen csak kicsivel nagyobb vállalkozás. A nagykeresked?k emberei is félnek. Közülük az egyikkel megpróbáltam szakmai dolgokról szót váltani, azt mondta, ha kinyitná a száját, holnap már az utcán lenne. Nem üzleti titkokról faggattam, csak az érdekelt, mi okból hurcolják ide-oda a visszárut, amikor a könyv köztudottan sérülékeny portéka. Ezzel együtt sem tartom indokoltnak, hogy egyetemes és titkos közutálat övezze a nagyokat. A legtöbb kollégám egyetért abban, hogy tőlük rendszeres és pontos fogyásjelentést kapunk, a kibocsátott számlák alapján általában határidőre érkezik a pénz. Ezzel szemben jó néhány kis- és középnagy keresked? boltostul felszívódott az elmúlt években, vitte magával könyveinket tartozásukkal együtt. Ez a legrosszabb indulattal sem mondható el a „Három nővér” egyikéről sem. Fogalmam nincs, milyen ellentétek feszülnek köztük és a Zentai-cikkben említett Bookline között, nem is érdekel. Viszont tény, hogy mindegyik nagy cég legtöbb munkatársa készséges, előzékeny és udvarias a kisebb kiadókkal, keresked?kkel szemben. Ettől persze még nem lesz kisebb az árrés, olcsóbb a nyomda, alacsonyabb a tb-járulék és magasabb a honorárium. Említettem a markáns érdekképviselet hiányát. Néhány tucatnyian azt forgatjuk elborulni látszó könyves agyunkban, hogy a Mekeke mellett – minden tiszteletet megadva – létrehozunk egy alternatív kiadói szövetséget, hiszen például Angliában külön szövetségük van a kiadóknak, külön a keresked?knek. S mi lenne az új szövetség programja? Ha már törvénytervezeten agyalnánk, mindenekelőtt talán azt tuszkolnánk a mindenkori kultusztárca elé, hogy a kereskedelmi árrés limitált legyen, a piaci szereplők mindegyike által elfogadható határon. (Csak példaként említem: sok országban ez 25-28 százalék.) Keresnénk – és nagy valószínőséggel meg is találnánk – azokat az árushelyeket, amelyek jelenleg kihasználatlanok, azokat a felvevőpontokat („könyvespontokat”), amelyeket most még félállami direktívák uralnak. Ezek száma több száz, ha nem több ezer. Gondolkodunk azon, hogy a szakmai szövetség égisze alatt vagy mellett csatasorba állítunk egy üzleti szövetséget, megcélozva a tőlünk nyugatabbra remekül működő kiadói vertikum (tervezés-gyártás/gyártatás-kereskedelem) modelljét. Nos, egyelőre 12 pontban gyűjtöttük össze tennivalóinkat, azzal, hogy a többi elképzelést az ?szre tervezett konferenciánk után hozzuk nyilvánosságra. A könyvesek a világ legszkeptikusabb emberei. Egyik kollégám szerint a kis kiadók olyanok, mint a kis balkáni államok: görcsösen ragaszkodnak az önálló szféra minden négyzetcentiméteréhez, és jobbra-balra vagdalkoznak érte. „Sajnos újra és újra azt kell tapasztalnom, hogy a magyar vállalkozók bármilyen érdekvédelmi szövetségben a saját érdeküket kívánják érvényesíteni. A közös érdeket nem tudják, és nem akarják értelmezni” – világosított fel a minap egy ragyogó elmével megáldott kolléganőm. Aztán ott van az a probléma, hogy a kisebb vidéki boltoknak (akiket egy másik kollégám szerint egybe kellene terelni) néha fogalmuk sincs, hogy megjelent valamilyen könyv, mert nincs aki gondoskodjon a megfelelő információáramlásról. Ez bizony a mi hibánk, nem l?csölhetünk mindent a Mekekére vagy a mamutokra! Senki és semmi nem tiltotta eddig sem, hogy híreinket a magunk eszközeivel a nagyvilágra zúdítsuk. Aztán néha d?l a hülyeség is a kicsikből: politikai eltévelyedésüktől függ?en a „nővérek” egyikét-másikát sutyiban támogató dollár-, sékel-, rubelmilliárdosokról vizionálnak. Ám egyben valamennyien egyetértünk: a nagyok azért erősek, mert piaci erejük van. Ezt tudomásul kell venni. A szövetségek, szakmai szervezetek jók lehetnek egyeztetésre, közös gondolkodásra, de hatékonyak akkor lesznek, ha piaci szereplőkként pozíciót szereznek. Jeles kollégám kifejezetten piaci alapú elszántsággal közölte a minap: „a jelenléthez erő kell, sőt az erővel szemben is csak ez lehet a tárgyalási alap. Piaci erő nélkül csupán diktátumokra számíthatunk.”

Dési Péter Minerva Kiadó

]]>