A True Blood című tévésorozatnak két jellegzetes eleme van: a szex és a vér. A történet szerint a vámpírok felfedik magukat, s az emberiség megdöbbenve szembesül azzal, hogy halott vérszívók mégis léteznek. El lehet fogadni őket vagy ellenük lehet szegülni – kinek-kinek beállítottsága szerint. Ám a vámpírok sem egységesek, van, aki beilleszkedne, s van, aki semmiért nem adná fel régi életmódját. A sorozat felkeltette a figyelmemet, ám a pilot-epizódja olyan pocsék volt, hogy ha nem vonaton nézem, és van másik filmem, akkor bizony ma nem írom ezt az ajánlót. A tizenkét részből álló True Blood – Inni és élni hagyni története egy Bon Temps nevű kisvárosban játszódik valahol Louisianában. A központban egy kocsma áll, itt dolgozik Sookie Stackhouse (Anna Paquin), egy ki, szöszi pincérnő, akinek van egy különleges képessége: olvas mások gondolataiban. Sookie a nagymamájánál lakik és van egy élhetetlen bátyja, aki a kisváros összes negyven alatti magányos nőjénél megfordult az ágyban. A vámpírok egyenlőségi mozgalmából vajmi kevés szűrődik be Bon Temps mindennapi valóságába, sőt mi több, a városka lakói még csak nem is láttak igazi vámpírt. Ezért is döbbennek meg, amikor a több mint 150 éves Bill Compton (Stephen Moyer) beköltözik az üresen álló Compton házba, s kijelenti, ő bizony ott is marad, belakja a családi fészket. Adele Steckhouse, a nagymama (Lois Smith) élemedett kora ellenére rögtön bizalommal fordul a vámpír felé, s míg a kisvároska lakosai az új lakót vagy gyűlölik vagy félnek tőle – vagy egyszerre mindkettő -, ő rögtön beszervezi a polgárháború veteránok leszármazottainak ülésére. Támogatja unokáját, aki beleszeret a vámpírba, s persze ez a szerelem kölcsönös lesz. Mindeközben Jason, Sookie testvére (Ryan Kwanten) gyilkosságba keveredik, nem is egybe, hanem kettőbe. Annyira szerencsétlen, hogy ideális bűnbak válik belőle, s az élmények hatására meglépi a legrosszabbat: bedrogozik, s vámpírvér-függő lesz. A főcím zseniális, remek hangulatot teremt, így az első percekben elég nagy várakozással figyeltem a pergő képsorokat. Aztán a pilot-epizód szétesett, s amikor a kocsmába lépő vámpírnál lelassult a film és megszólalt a romantikus zene, Sookie pedig tágra nyílt szemekkel figyelte a lassított felvételen belépő Bill Comptont, na, akkor arra gondoltam, ennyi volt ebből a sorozatból. Mégis végigszenvedtem, sőt, a visszaúton (szintén vonaton) jobb híján a második részt is megnéztem. Egy fokkal jobb volt, de csak egy fokkal. Aztán a harmadik résztől valami megváltozott. A városka főszereplő lett – mindannyian tudjuk vagy sejtjük, milyen egy kis falu vagy városka élete. Pletykák és előítéletek határozzák meg a mindennapokat. Ha itt valami szokatlan történik, mindenki rögtön tud mindent. A nyomozó nem „detektív Bellefleur”, hanem csak Andy a szomszédból. A világ közepe pedig tényleg a bár vagy a templom. Ha esetleg nem ez a kép él bennünk a kisvárosokról, akkor is: Bon Temps ilyen, s a vámpírok fenekestül felforgatják az életét. És elkövetkezik a hihetetlen, a vámpírok áldozatokká válnak. Az már nem szokatlan, hogy a vámpírok köztünk élnek, több erről szóló regénysorozat jelent meg az elmúlt években. Az sem hoz újat, hogy felfedik magukat, magyarul is olvashatók ugye többek között Anita Blake kalandjai, ahol a természetfeletti lények köztünk élnek. Az új itt az, hogy a vámpírok a fajgyűlölet és az előítéletek áldozataivá válnak. Hiába, hogy már halottak, hiába kiélesedett érzékszerveik, erejük és gyorsaságuk – semmit nem tehetnek egy feldühödött, lincselő tömeggel szemben. Vagy drogdílerekkel szemben, akik ezüsttel felszerelkezve akarják a vérüket lecsapolni. A sorozat számomra itt vált érdekessé. Szerencsére a karakterek a helyükre kerültek, és a ritmusra is rátaláltak a készítők, sőt mi több, még a humort is sikerült belecsempészni a negyedik epizódtól. A forgatókönyvírók nem félnek a főszereplők „megölésétől”, ami némiképp kiszámíthatatlanná teszi a történetet. Akárcsak az, hogy a hetedik epizód tájékán felvetődik egy másik érdekes momentum: a démonok tényleg bennünk élnek? Ennél többet nem is árulok el. Sookie és Bill története tényleg nem mindennapos. Összességében érdemes tehát megnézni a True Bloodot – legalábbis a harmadik epizódtól.]]>
A szerzőről
sheenard
Szélesi Sándor író, szerkesztő, forgatókönyvíró. Az Átjáró SF irodalmi magazin főszerkesztője volt, a Mysterious Universe sorozat egyik "szülőatyja", többszörös Zsoldos-díjas, 2007-ben az ESFS a legjobb SF írónak választotta. A kezdetek kezdetétől az SFportal szerkesztője.