Amióta ember az ember, vágyat érez arra, hogy gondolatait írott formában rögzítse. Számtalan írásfajta született az idők folyamán, ám az utókor nem mindig boldogul elődei jeleinek megfejtésével. Elég, ha az egyiptomi hieroglifákra gondolunk, ott egy Rosetti-kőre volt szükség a fordításhoz. Ãm létezik egy olyan irat, melynek megfejtéséhez még nem találtak kulcsot: ez az ún.Voynich-kézirat.
A kéziratot Wilfrid Michael Voynich, amerikai antikváriumos találta 1912-ben egy Rómához közeli kisváros, Frascati jezsuita iskolájában. Az értékes lelet egy öreg ládában porosodott egy 1666. augusztus 16.-án kelt levél társaságában, melyet a „prágai Hippokratész”-nek nevezett Johannes Marcus Marci (1595-1667) írt Athanasius Kircher (1601-1680), ismert 17. századi jezsuita tudósnak. A levél tanulsága szerint a kézirat Roger Bacon (1214-1294) angol tudós műve, arról azonban nem szól a fáma, hogy a jeles orvos ezt miből következette ki. Az antikváriumos megvásárolta a kézzel írt rendkívül egyedi könyvet és nekilátott megvizsgálni.
A borító üres. Semmi nyoma annak, hogy valaha szerepelt volna rajta cím, kép, vagy az író neve. A kortól megsárgult pergamenlapok három helyen vannak átfűzve, ez tartja egyben a könyvet. Kettőszáznégy, 13×24 cm-es oldalt tartalmaz, 28 lap hiányzik belőle, ez a jobb felső sarokban található számozás útján ellenőrizhető. Maga a kézirat leginkább egy középkori füveskönyvre emlékeztet, oldalain színes ceruzával rajzolt növények, csillagászati térképek, asztrológiai szimbólumok, és különös, zöld vízben fürdőző meztelen nimfák láthatók. A képeket néhol emberi érrendszerre hasonlító, meglehetősen furcsa csőrendszer köti össze. A növényeket nem lehet azonosítani, bár némelyek hasonlatosak valódi társaikhoz, így például határozottan napraforgóra emlékeztető képekkel is találkozhatunk. Legkülönösebb azonban az írás, melyet eddig egyetlen ismert nyelvvel sem sikerült azonosítani.
A kutatás során kiderült, hogy a könyvet egy ismeretlen férfi adta el 1584-ben a régiségekért – és női aktokért – rajongó II. Rudolf (1552-1612) császárnak, akkoriban igen magas összegnek számító 600 dukátért. Rudolf császár a könyvet kikölcsönözte néhány ismerősének vizsgálatra, valószínűleg tőlük került a jezsuita tudósok birtokába, és innen vásárolta meg Wilfrid Voynich 1912-ben. Amikor 1930-ban meghalt, a kéziratot feleségére hagyta, aki 1960-ban bekövetkező haláláig birtokolta. Ekkor a kéziratot egy másik antikváriumos, Hans Kraus vette meg, aki több sikertelen eladási kísérlet után 1969-ban az amerikai Yale Egyetem könyvtárának ajándékozta.
Máig ott található MS 408 azonosító alatt.
{mospagebreak title=megfejtési kísérletek}A kéziratot két dolog teszi módfelett érdekessé: először is az ismeretlen szerző, másodszor pedig a – szó szerint – megfejthetetlen írás. Mindezidáig senkinek sem sikerült kideríteni, hogy egy azonosítatlan kódot használó titkosírásról van szó, vagy valamiféle eddig ismeretlen nyelven, sohasem látott betűkkel íródott szöveget látunk.
Az bizonyos, hogy túl kevés egy- és kétbetűs szó van benne, és a szavak közepes hossza Jacques Guy francia nyelvész szerint a latin nyelvre emlékeztet. Az ismeretlen betűket gondosan kalligrafálták, ennek ellenére nem teljesen egyértelműek, így a teljes ABC nagyságát sem lehet egyértelműen megállapítani. Túl gyakran ismétlődnek egymás után azonos jelcsoportok, ugyanazon szavak követik egymást két-három alkalommal is. A nyelv ennek ellenére kiszámítható, George Zipf 1930-as évek közepén kidolgozott statisztikai korreláción alapuló módszere szerint (Zipf-törvény) nem halandzsa, hanem érvényes, kidolgozott nyelvezet. Ezen a véleményen van Jim Reeds matematikus is, aki szintén vizsgálta ezen írás szerkezetét, és megállapította, hogy túlságosan hasonlít a valódi nyelvekre, ahhoz, hogy találomra összedobált jelhalmaz legyen.
Ismert kriptológusok, nyelvészek, matematikusok próbálkoztak a kézirat titkának megfejtésével, az azonban ellenállt minden értelmezési kísérletnek, noha sokan esküsznek rá, hogy tudják a megoldást. A leghíresebb William Romaine Newbold professzor esete, aki 1921-ben bejelentette, hogy megfejtette a kéziratot, ám a titkot már csak halála után hozták nyilvánosságra. Mint kiderült, a betűket egyfajta gyorsírásként értelmezte, és arra következtetett, hogy a szöveg Roger Bacon által feltalált távcsövet és mikroszkópot írja le…
A kéziratot többen John Dee (1527-1609) és Edward Kelley angol polihisztor-mágusoknak – avagy sarlatánoknak, a kor divatja szerint ezek kéz a kézben jártak – tulajdonítják, ami nem is olyan lehetetlen ötlet, lévén, hogy mindketten élvezték II. Rudolf vendégszeretetét 1584-ban a prágai várban. Mindketten hittek abban, hogy angyalokkal állnak kapcsolatban, így feltehetőleg a könyvet egyfajta „égi sugallatra” írhatták. Ezt a nézetet erősíti Gordon Rugg, aki a brit Klee Egyetem munkatársa. Szerinte az 1550-es évek táján feltalált és titkosításhoz használt Cardan rács segítségével nagyjából három hónap alatt elkészíthető a kézirat, így a gyors pénzszerzés reményében véghezvitt hamisítás mellett teszi le voksát. Ezzel azonban Philip Neal, londoni történész vitába száll, mivel szerinte túl profi munka, szinte mestermű a könyv kivitelezése, szerinte nem valószínű, hogy két sarlatán-alkimista-mágus ilyen tökélyre vitt hamisítvánnyal akart volna házalni, mikor II. Rudolfról köztudott, hogy ennél sokkal gyengébb utánzatokat is magas áron vásárolt meg.
Annyi bizonyos, hogy ebben az ügyben még nem mondta ki senki az utolsó szót, így a Voynich-kézirat joggal pályázik a történelem – és korunk – legtitokzatosabb könyve címre.
Kapcsolódó anyagok:
A Mitchell-Hedges-féle kristálykoponya
A kristálykoponyák rejtélye
Egy afrikai nép titka – a Szíriusz-rejtély
A régészet rejtélyei: ókori számítógép
Daniken elméletei / fantazmagóriái
Volt-e egy előző civilizáció? Avagy az elveszett múlt!
Metafizika, ezotéria, alkalmazott tudomány
]]>
