Star Wars: The Clone Wars (A klónok háborúja) – kritika

Hol is kezdjem, hol is kezdjem? Star Wars rajongó vagyok, ráadásul az a fajta, aki mind a hat filmet egyszerre szereti, Jar Jart éppúgy komálom, mint az ewokokat, sőt, néhány dologban jobban bírom a Baljós-Klónok-Sith-ek triót – hogy karakteres példánál maradjak, inkább Jango Fett, mint Boba Fett. Eme mérhetetlen Star Wars rajongás miatt a The Clone Wars már a legelején megragadott. Ott voltam a moziban a pilotként is szolgáló mozifilmen, majd végigkövettem mind a hat évadot. Néha húztam a számat, tényleg voltak benne oltári nagy marhaságok, rossz hangsúllyal megkomponált epizódok, túlzásba vitt blőd humor, és hasonlók. De ahhoz képest, hogy egy húsz perces, eredetileg 10-14 éveseknek tervezett animációs sorozatról volt szó, a The Clone Wars igazán jól sikerült. Mondhatni, hat évad alatt felnőtt. Kiteljesedtek a karakterek, megváltoztak életutak, átformálódtak gondolatok. Ahsoka Tano, Boba Fett, az Erő misztikuma, a Jedi Rend bukása – a The Clone Wars kibővítette a messzi-messzi Galaxist, néhol visszafogottan, néhol zseniálisan, néha úgy, hogy többé már nem lehet ugyanúgy tekinteni a Star Wars Sagara.

A baljós árnyak mögött egy új remény

A szimplán csak The Clone Wars címre keresztelt mozifilm olyan lett, amilyen. Régen tetszett, ez most sem változott, de innét visszanézve fapados. Dave Filoni és csapata még nem tudta, mit akarnak elérni a sorozattal. Az se könnyíthette meg a dolgukat, hogy a sorozat első két és fél évadának epizódjait – még ha rendelkezetek is összefüggő történetekkel – kronológiailag össze-vissza adták. Jó példa erre, hogy az időrendben legkorábban játszódó epizód, a Cat and Mouse a második évad tizenhatodik része. Ez a történet előzménye a mozifilmnek, és az 1×16 The Hidden Enemy-nek. És ez csak a leadási sorrend, hol van még a technikai rész (ami nem rossz, de a sorozat végéhez viszonyítva nagyon kezdetleges), az arányok mellélövése, a célközönség belövésére tett olykor bátor, olykor bátortalan kísérletek. Az első évadra nagyon jellemző a kísérletezgetés. A Bombad Jedi Jar Jar centrikus epizód, ami azt hiszem, mindent elárul róla. Hiába a felnőttes téma, a kajla gunga úgy csapja agyon a rész komolyságát, ahogy azt a szegény űrhajót a történetben. De megvalósításában még ennél is rosszabb a Downfall of a Droid, ahol bár a sztori érdekes lehetne, a technikai puritánság (ez volt a legelsőként elkészült The Clone Wars epizód) tönkreteszi az egészet. Remek ellenpélda viszont a Jedi Crash, a Defenders of Peace és a Trespass, ezek még így a hatodik évad után is kiemelkedően jó és felnőttes sztorik lettek, s bátran odaállhatnának a mozifilmek mellé. De igazán az évad végén bemutatott Ryloth-trilógia az, ami megmutatja, merre akarták elvinni a sorozatot a készítők. A második évad már kiforrottabb. Kevesebb Jar Jar és harci droid poén (ezek már az első szezonban elkezdtek kikopni), több komolyság, jobban eltalált arányok, egyre szebbek az animációk és végre összefüggőbbek az epizódok – mindennek ellenére én a második évadot tartom a The Clone Wars leggyengébbjének, mert az újító szándék mintha hirtelen talonba került volna. Kevesebb új bolygó, új lény, új szereplő, stb. Viszont annál több a kikacsintás: Star Wars köntösben megkapjuk a zombitémát, a testrablókat, a hét szamurájt hét mesterlövésszel, Godzillót, de még az Aliens is kapott némi főhajtást. Mégis akadnak kiemelkedő szegmensek: a második geonosisi invázió változatosságával és látványával üt. Egy politikai kémjátszmával nyit, hogy aztán az Attack of the Clonesban látott csatán is túltevő geonosisi ütközetet prezentáljon. Utána jönnek a zombigeok az alien királynővel, aztán a Testrablók támadása. Ostobán hangzik így leírva, de az öt epizódon átívelő történet működik, élvezetes. Kiemelném a The Desertert is, amely bár nem az első kifejezetten a klónokkal foglalkozó epizód, mégis ez mászik bele igazán mélyen a gondolatvilágukba, két, homlokegyenest másképpen gondolkodó klón szembeállításával. Ráadásul ebben az évadban kap először szerepet Boba Fett, s ez nem várt fordulatot eredményez. A harmadik évad a változás évadja. Két szerepet töltött be. Az első félidőben betömte az első két szezon összevisszaságából fakadó lyukakat. Így megismerjük az 1×05 Rookiesban megjelent klón-csapat előtörténetét (a Dominó-osztag technikailag az a csapat, akiket az egész The Clone Warsban nyomon követhetünk). Megtudjuk, mi vezetett Yoda kalandjához az 1×01 Ambush-ban, miért menekítette ki Cad Bane az első évad végén Jabba unokaöccsét, de még George Lucas és családja is kap egy érdekes epizódot.

The Clone Wars v2.0

A második feladata az új szemlélet bevezetése. Az 1×10 Heroes on Both Sidesszal egy teljesen új, ezerszer jobb The Clone Wars jelent meg a televíziók képernyőjén. Az első két évad volt a tanulóidőszak, a harmadik első fele annak a korszaknak a lezárása, és innentől elindul a nagybetűs Star Wars-móka. A legszembetűnőbb változás értelemszerűen a látványon érhető tetten. Először csak a főszereplő trió, Obi-Wan, Anakin és Ahsoka kapott új külsőt, de idővel majdnem mindenki átesett egy nagygenerálon. A világok részről-részre élettel telibbek lettek – a sorozat végén Coruscant utcáin már több száz karakter mozog, éli a maga ki mikro-életét. Mint a Star Wars-mozifilmekben: szúrj ki valakit a háttérben és megnézheted, ahogy fényképezkedik, vagy tüsszent, vagy vitázik valakivel, esetleg éppen fellökik. De az is jól jellemzi az animátorok munkáját, amikor szétrobban egy üveg, és a fényben látni az üvegszemcsék szállását. Összefoglalva: a The Clone Wars végére a látványa olyan szintre emelkedett, hogy a Pixar szakijai azóta azt tanulmányozzák. [caption id="attachment_17426" align="aligncenter" width="660"] Ahsoka Tano régi és új külsője. Mit nem tesz egy kis smink.[/caption] Ám nem csak külcsínben, hanem belbecsben is alaposan megváltozott a sorozat. Immár kronológiai sorrendben adták az epizódokat (ezt csak az ötödik évad elején rúgták fel, de a Blu-ray-re helyre tették a dolgot), és kettő-négy részes sztorikkal kezdtek operálni. Ezek a történetek pedig többségükben érettek és komolyak, nincs rossz időben elsütött droidpoén, még Jar Jart is sikerült komolyabbra venni (azért csodákat ne várjunk, de kevésbé idegesítő, mint az első évadban). Persze vannak mókásnak szánt részek, ezek általában vagy Binks képviselőre vagy R2-ra és C-3PO-ra épülnek, de évadonként egy ilyen történetszálat kapunk (vagy az egyikből vagy a másikból), és minőségük azért magasan jobb, mint az említett Bombad Jedinak – persze, hogy kinek mennyire jönnek be, az már ízlés kérdése. Visszatérve a komolyabb vizekre, a The Clone Wars a harmadik évad második felétől már áruló Jedi lovagokkal, az Erő misztikumával, rabszolgasággal, a háború valódibb borzalmaival, kémügyekkel és cselszövésekkel foglalkozik. Nagyobb teret kap az EU, például a Mandalore-ok és a dathomiri éjnővérek központi szerepet játszanak a sorozatban (bár azért alaposan átírták őket könyvbéli megjelenésükhöz képest, de a lényegük megmaradt). Vagy például megjelennek a filmbeli vadászgépek mellett a Z-95-ösök és az Y-Szárnyúak, amiket sok X-Wing-játékban úgy írtak le, hogy a klón háborúk veteránjai, csak éppen a Revenge of the Sith-ben nem tűntek fel. Szóval, aki emiatt bosszankodott, az már ennek is örülhet.

„Kezdődik a műsor”

A The Clone Wars legnagyobb erénye mindenképpen a készítők bátorságában keresendő. George Lucashoz hasonlóan ők sem azt adták, amit mindenki várt, amire mindenki számított, hanem bátran elkezdtek kísérletezni. Lucas csak néha szólt közbe, és ötletei mindig remekül sültek el, még ha az elején jó nagy marhaságnak is tűntek. Ez a bátorság pedig szintén két dolgon érhető tetten. Az első a karakterek. Zseniálisan használták őket. Bár Lucas (legalábbis kezdetben) ragaszkodott ahhoz, hogy Obi-Wan és Anakin legyen a központi szereplő, szerintem később maga is rájött, hogy Filoniék elképzelése jobb: kapjanak nagyobb teret a Star Wars-filmek háttérszereplői, az EU-ból érkezett szereplők és persze, a sorozat saját karakterei. Ahsoka Tano története messze a legjobb az egész sorozatban. Aki utálta a mozifilmben a felvágott nyelvű csitrit, szerintem az sem tudta nem sajnálni a végére azt, ami vele történt, olyan fejlődésen ment át. Vagy vegyük Asajj Ventress-t. A The Clone Wars mozifilmben nem tűnt többnek, mint egy fénykardozós, kopasz csajszi, akit minden részben le lehet majd verni. Tény, az első két és fél évadban ennél több szerepet nem kapott. Na de azután! Mondjuk úgy, hogy ha valaki közvetlen a mozifilm után nézi meg az ötödik évad fináléjában szereplő To Catch a Jedi című epizódot, az ottani Anakin-Ahsoka-Asajj felállástól tuti padlót fog. A filmben látottak alapján senki sem gondolna arra, hogy végül ide fut ki az egész. És persze akkor még nem beszéltem olyan háttérszereplőkről, mint Tarkin, Chewbacca, Acbar, a Jedi Tanács tagjai, stb. Egyik sem kap túl sok többlettartalmat, de a sorozat után mégis többet tudunk már mondani Ackbarról azon kívül, hogy a Lázadók admirálisa és jól hangzik, ha azt mondja „it’s a trap!” És néha bizony az egész karakter megítélése megváltozik, amire a legjobb példa egy ördögképű Sith tanítvány. A következőkben spoileresebbre fogom az irományt, szóval, aki nem akarja lelőni a poénokat, az ugorjon két bekezdést. Darth Maul szerepeltetésének ötlete a The Clone Warsban szerintem először fogta össze a Baljós-Klón-Sith és a Remény-Birodalom-Jedi rajongókat, amikor is kijelentették: ez egy k*rva nagy baromság. Darth Mault Obi-Wan kettévágta a The Phantom Menace-ben, azután még egy feneketlen aknába is belepottyant, tehát mi a túrót keres az élők sorában? A válasz: túlélte a kis balesetét. A dolog kész csoda, de a valóságban is megesett már – persze, az is csoda volt. De ha a valóságban lehet rá millióból egy példa, akkor a Star Warsban miért ne? Pláne azután, hogy „az Erő Sötét Oldala olyan képességek birtokába juttat, amely egyesek szerint természetellenesek” – Darth Sidious. Márpedig ez tényleg elég természetellenes, de ezzel rábólinthatunk, hogy lehetséges, ha valószínűtlen is (arról meg diszkréten feledkezzünk meg, hogy nem a Naboon került elő – ezt egy képregényben magyarázták meg, hát… fröccsel elmegy kategória). Szóval, túltehetjük magunkat Sith Nagyurunk visszatérésén, ha kellően nyitottak vagyunk. Ám amikor Darth Maul először megjelent megőrülve, lefogyva, mocskosan, kiberpókként, én eme szavakkal illettem egy fórumon az epizódot: „… ha most itt rögtön véleményt kéne mondanom, akkor azt mondanám, hogy ez iszonyú volt.” A véleményem aztán megváltozott, most már azt mondom: hatalmas ötlet volt visszahozni a történetbe Darth Mault. Nem csak kiteljesedett a szűkszavú, a pislogást csak hírből ismerő Sith-tanítvány karaktere, de a vele kapcsolatos sztori végül összefogta a The Clone Wars számos egyéb történetszálát, és varrta el mindet. Egyetlen szépséghiba akad csupán: Maul sorsa nyitva maradt, bízzuk benne, hogy később annak végére is csomót tesznek, és nem egy képregényben (személyes reményeim szerint egy jövendőbeli The Clone Wars TV-filmben – jó lenne, ha lennének ilyenek, ha már a Marvel-rajzfilmsorozatok kaphattak). [caption id="attachment_17427" align="aligncenter" width="660"] A klon háborúk egy pillanata: Venator csillagrombolók, Acclamator csapatszállítók, BTL-B Y-szárnyúak, Delta-7B Jedi vadászok és Z-95 fejvadászok egy rajban.[/caption] A bátor kísérletezgetés a karakterek kezeléséhez hasonlóan a témák terén érhető még igazán tetten. A címével ellentétben a sorozat nem mindig foglalkozik magával a háborúval, bár amikor igen, akkor nagyon keményen belevág. Jó példa erre a negyedik évad umbarai történetszál. Eme négy epizódban a klónok az Umbara bolygót próbálják bevenni egy elég szokatlan stratégiát és elveket valló Jedi tábornok társaságában. A történet igen komoly, sötét, tartom valószínűnek, hogy még a legortodoxabb Remény-Birodalom-Jedi rajongóknak is bejönne. Az esetek nagy hányadában mégsem a háború a téma, a The Clone Wars olyan dolgokkal is foglalkozik, amik csak lazán kapcsolódnak a galaktikus konfliktushoz. Az ötödik évadban ismerkedhetünk meg az ifjú Jedik kiképzésének módszerével, ami megvalósításában rendkívül sok hasonlóságot mutat az Ender’s Game (Végjáték) című könyvvel. Noha a Jedik módszerei finomabbak, mint Graff ezredesé, nem kevés párhuzam vonható közöttük. Ugyanez az évad alapozza meg a Lázadókat, ámbár itt még csak a Szeparatisták ellen folyik lázadás, a Jedik közreműködésével. Érdemben előkerül a 66-os parancs problematikája, a klónok teremtésének rejtélye, a két Sith-szabály felrúgása, és jó sok politikai machináció, meg kitérünk a rabszolgaságra. Utóbbi négyrészes történet például a 2008-ban megjelent Star Wars: The Clone Wars: Slaves of the Republic című képregény adoptálása. S ez még távolról sem az egész, nagyon sok dologba merülünk el a hat évad alatt. Köztük igen erőteljes fantasy elemekben, ami többnyire az Erőt érinti. A Star Wars űropera jellege miatt mindig is inkább volt space-fantasy mint sci-fi, a The Clone Wars pedig ügyesen egyensúlyozik a két stílus között. Az Erő miszticizmusa a sorozatban igen nagy teret kapott, sokrétű megközelítésben. Az éjnővérek boszorkánysága, Sidious praktikái, a Mortis világa vagy a sorozatot záró Yoda kaland mind-mind az Erő mibenlétével foglalkozik, tágítja, átformálja arról alkotott képünket. A sorozatzárás például rengeteg olyan kérdést megválaszol, amivel már az A New Hope óta foglalkozunk, anélkül, hogy agyonvágná a misztikumot. Biztos sokaknak nem jön be a dolog, például Talzin anya praktikái elég idegennek tűnik a Star Wars világától, de szerintem pont ezek bizonyítják, mit is értett Darth Vader ez alatt: „egy bolygó elpusztítása eltörpül amellett, amire a mindenható Erő képes.” Összességében elmondható tehát, hogy a The Clone Wars a döcögős, próbálgatós kezdés után egy nagyon jó animációs sorozattá nőtte ki magát, ami távolról sem csak 10-14 éveseknek való (ahogy azt a lenti – spoileres! – videó is prezentálja a maga poénos módján). Akinek nem jött be a mozifilm és/vagy az első két évad, annak azt javallom, hogy próbálkozzon be a harmadik évad felétől. Az említett 3x10 Heroes on Both Sides-tól kezdve már egy vadonatúj sorozatot láthat, amit minden Star Wars rajongónak bátran ajánlok. Mert a The Clone Wars kibővíti a Star Wars világát, merészen nyúl az ismert karakterekhez, bátran használja a saját szereplőit. Merít mind a hat filmből, az EU-ból, a filmekhez fel nem használt tervekből, és ami a legfontosabb: merít a készítők határtalan fantáziájából. Nem hibátlan, vannak hajmeresztő dolgok, akadnak részek, amin érezhetőek, hogy húsz perc nem volt elég az alkotóknak. De összességében remek szórakozás. ]]>