A kis csapat a kandalló közelében üldögéli körbe az egyik asztalt.Előttük forralt bor gőzölög, ujjaik fázósan szorongatják a mázascserépbögréket, s gondterhelten merednek maguk elé. Beszélni nem nagyonvan kedve egyiküknek sem. Már napok óta utaznak, s Alessistől mégmindig hosszú mérföldek választják el őket. Nagyon szeretnének márodaérni, még akkor is, ha az előttük álló feladat nem is tűnik olyanegyszerűnek. Pedig indulásukkor elég egyértelműnek tűnt a főpapparancsa: Mivel Alessis fejedelme, Nessim Estanni a rossznyelvekszerint sötét praktikákat űz, s okkult tanulmányai mellett elhanyagoljaa város vezetésének gondjait, a közbiztonság romlik, a kereskedelemegyre bizonytalanabb, s így persze a helybéli hittestvérek élete isegyre nehezebbé lesz. Utána kellene járni, mi az igazság ahíresztelésekben, s ha lehet, tenni kellene valamit a helyzet megoldásaérdekében. – Na persze! Milyen egyszerűen is hangozhat ez egy főpapiszékben ülve. De nincs mit tenni – a parancs az parancs, s ők legjobbtudásuk szerint végre fogják hajtani. Csak odaérnének már végre. A fogadóhelyiség halk duruzsolással éli megszokott életét. Két, némijóindulattal csinosnak mondható felszolgálólány rohangál fel s aláitalokkal megrakott tálcákkal, ügyesen kerülgetve az asztalokat, s aközöttük tétován támolygó, a poharak fenekével már meghittebbbarátságba keveredett vendégeket. Az egyik társaságban kockát vetneknagy hangoskodás közepette, s bár a játékosok nem láthatók a körbenácsorgó kibicek hadától, azért érezni lehet, hogy ma este nagy tétekbenfolyik a játszma. Másutt kevély kereskedő tisztíttatott le egy asztalt,s most számadást készít elmerülten, tekercsek s számolópalák tömegéthalmozva fel a patyolatfehér terítőre. Az egyik csendesebb sarokbanvidám tekintetű fickó sugdos egy lány fülébe, ki kacéran kacag felegy-egy szellemes bók után, a férfi vállának dőlve nevettében. Azajtóval szemközt kocsisok isznak szótlanul valami olcsó lőrét, sarcukon már ott ül a fanyar bor minden savanyúsága. A söntés mellettegy öreg csuhás alszik asztalára borulva, az üres kupát ujjai már csakernyedten szorongatják. Oldalán degeszre tömött tarisznya lóg, amit éppegy ázott bundájú kutya szagolgat vágyakozva. A szomszéd, még üresasztalhoz fakó képű, őszes üstökű vándor lép. Vizes köpönyegérőlmogorván rázza le az esőcseppeket, majd borért szalajt, s csak azutánveti le magát az egyik székre. Ajkát lebiggyesztve néz körbe, szemeicsak a párocskán pihennek meg egy pillanatra – szája szegletében múltbarévedő, édes-bús mosoly villan –, majd fejcsóválva a kandalló tüzébebámul. Aztán csak hallgat hosszan, réveteg tekintettel figyelve a tűzdiadalát. Hamarosan fűszeres illattal gőzölgő bögrét hoznak neki, amit aztánjóleső nyugalommal szorongat ráncos kezében. Lassan szürcsöli a forróitalt, s arcáról tovatűnnek a borúfelhők, mintha az odakünn feltámadószél söpörné el őket egy vad fuvallatával. A következő pillanatban mármosolyogva bámulja a lángok szertelen táncát, szemei rőt fénnyeltükrözik a kandalló parazsát – s ekkor halk, bársonyos hangján belekezdegy régi történetbe: – Alessis. Kis porfészek a Duaron tenger partján; lakosai éppolyjelentéktelenek és szürkék, mint maga a város, melynek falai közt élikkicsinyes életüket. Ott esett meg annak idején egy furcsa eset, melyetmég ma is gyakran mesélnek a kandallók mellett épp úgy, mint a környezővidékek pásztortüzeinél, a falvak templomai mellett vagy vásárnapokon acsepűrágók bódéinál. A kis társaság levertsége egyszeriben tovatűnik. Tudják, az öreg vándortörténete most nekik szól, s talán érdemes lesz figyelniük. A régimesékben sok igazság rejtezik olykor, s ki nyitott füllel hallgatjaőket, olykor bizony kincset érő tudásra bukkanhat. – Egy szépséges lány és egy különös férfi szerelméről regélek mostnektek úgy, ahogy azt annak idején jóatyámtól hallottam, kinek mégnagyapám mesélte el a történetet. Kérlek figyeljetek hát szavamra, sérezzétek át ti is a fiatalok örömeit és bánatát, amit szavakkalátadni, meglátjátok, nem is olyan egyszerű feladat. Hallgassátok hátmeg Lisa és Elandro igaz történetét, úgy, ahogy az valóban megesett. Meleg, csillagfényes éjszaka volt. A tenger felől szellő fújdogált,messzire űzte a városka dohos sikátorbűzét, s lágyan lengette meg acsenevész akáciák sápatag leveleit. A kicsiny, gondozatlan parkokdudvái közül előbukkantak a bíborrózsa duzzadó bimbói, hogy a vöröshold fényében megfürödve végre szirmot bonthassanak, s mézédesillatukkal magukhoz csalogassák az apró rovarok és az ifjú szerelmesekvágyakkal teli szenvedélyes seregeit. A csillagok fényesen ragyogtak asötét égbolt takaróján, s ezernyi szemként vizslatták az esti Alessisutcáinak szokásos, lanyha forgalmát. A városban élő emberek mindig is a „lassan járj, tovább érsz”bölcsesség igazát vallották, s még e szép estén is inkább a nyugodt,csendes borozgatásokat részesítették előnyben az északiak duhajmulatozásaival, vagy a déliek bolond bazári zsibongásával szemben. Azemberek lócákat és asztalokat vittek ki az utcákra, s kényelmesiszogatás közepette beszélték meg szomszédaikkal a nap apró-cseprőfontosságú eseményeit, nem feledkezve meg persze a legfrissebbpletykákról sem. A gyermekek szertelen hancúrozás helyett jobbára csaka házak falát támasztották, s tátott szájjal figyelték a felnőttekfecsegését. Az öregek inkább a bölcs hallgatáshoz értettek jól, mígegyes vénasszonyok akár hosszú órákon át tudták ecsetelni a nap közbenbegyűjtött “fontos” híreket, s éjközépre már kinek a savanykás bortól,kinek pedig a számtalan különös szóbeszéd izgalmától vált csillogóssá atekintete. Lisa családja körében bóbiskolt ezen az estén is, ahogyan egy ifjúhölgynek viselkedni illő. Tizenöt hosszú, unalmas évet végignézett máritt ez a szépséges, barna szempár, s így aztán ebben az évben semszámított semmi újra az unalom e város képében megtestesültszörnyetegétől. Mivel a házuk előtti sikátor a tengerig futott,legalább a sötéten csillogó vizet bámulhatta, és bár testilegAlessisben ücsörgött, szelleme mesebeli, messze tájakon szárnyalt, smindegyre valami új, ismeretlen érzés iránt vágyakozott. Néha irigypillantásokat lövellt a sarkon elsiető ifjú párok felé, s ilyenkorszívébe mind erősebb sebeket tépett a magány. – Menni valahová! Magasem tudta, miképp és miért ezen az estén engedett végül a titkosszózatnak, de hirtelen azon vette észre magát, hogy már a sötét utcákatrója, és léptei akarva, vagy akaratlan, de a szerelmesek rózsakertjeifelé vezetik. Kissé meg is ijedt, hiszen lányként nemcsak hogy nem voltildomos az éjszaki Alessis sikátorait járni, de számtalan veszélyt ishordozott magában e meggondolatlan tette. Megtámadhatják, elvehetik apénzét, vagy ami még ennél is rettenetesebb… Amerre elhaladt, a helyiekkíváncsi tekintete követte, s nem kételkedett benne, hogy ma estitévelygéséről már holnap színes történeteket fog visszahallani valamelynőrokon kéjes élvezettel előadott tolmácsolásában. Ám Lisa nem törődöttsem a veszéllyel, sem a kínos következményekkel, és szívébenmegbátorodva mégis továbbment ezen az éjjelen. Úgy tűnt, az égiek ispártfogásukba vették, mert gond nélkül elérte a városnak amabeépítetlen részét, melybe még az emirátus idejében telepítettrózsakerteket az Il Szurmánok egyike. Az egykor mesebeli szépségűparkok faragott márványszobrai ledöntve, megcsonkítva hevertekszerteszét, a kanyargós, kavicsokkal felszórt ösvényeket szúrós,tövises gaz verte fel, s a valamikor kristálytiszta vizű szökőkutakbanmár csak dögletes bűzű algatenyészetek virultak a környékbeli békáklegnagyobb örömére. Csúnya, és kicsit borzongató hely volt, mégismagához vonzotta a meghitt, csendes együttlétre vágyó szerelmespárokata városból. Ők főleg azért kedvelték, mert a városiak fürkésztekintetétől messze esett, s aki nem akarta, hogy másnap mindenki aszájára vegye, itt könnyedén elrejtezhetett a mindent látó vénasszonyokelől. Másfelől a hajdani uralkodók rózsái megfelelő gondozás híjánelvadultak ugyan, de mégis kivirítottak minden évben, s csodás színeik,mézes illatuk csak tovább fokozta a párok együtt eltöltött óráinakmeghitt szépségét. Persze nem pusztán a fiatalok kedvelték a helyet,hiszen nem csak ők vágytak kikerülni a fürkész tekintetekkereszttüzéből; de szerencsére a helybéli csempészek és címeresgonosztevők mindig is megfértek a magányra váró párokkal, s haelintézték titkos ügyleteiket, ugyanoly halkan és feltűnés nélkültávoztak, mint ahogy érkezésükkor lopóztak be a bokrok közé. Nemzavartak senkit – miért is tették volna, mikor akadt itt rejtekhelyelég? Lisa szívében sem kélt semmi félelem a kertek láttán: bátran,kíváncsiságtól hajtva lépett be csenevész fák közé. Óvatosan haladtelőre, igyekezett a már előre kitaposott ösvényeken maradni. Még így isjó pár gizgaz kapaszkodott szoknyája aljába, s könnyű lábbelijét is át-meg átszúrta egy-két alattomosabb gyomnövény tüskéje. Ám ő töretlenülhaladt mind beljebb és beljebb a kusza rengetegbe, mint akitláthatatlan kéz vezet, vagy mint aki hívó szózatot követ rendületlenül.S talán így is történt, mert alig fertályórát bolyongott a sápadtlevelű akáciák és rózsabokrok között, mikor egy aprócska tisztásralelt, melynek közepén kis rózsalugas álldogált magányosan. Az egykorszínpompás virágokkal benőtt faállványzat már igencsak megkopott azeltelt évek során. Vastag indák repesztették meg szép faragványait,tövisekkel teleszórt, alattomos ágbogak rejtették bejáratát, s festettcserepeit vagy valami hirtelen fergeteg, vagy az elburjánzó növényzetfriss hajtásai mozdították el helyükről. A vörös hold fénye rőtszínárnyalattal festette meg a kis lugas gizgazos sziluettjét. Bentről, abékák távoli kuruttyolásától és az ezernyi bogár veszett cirpegésétőlalig hallhatóan, ritmikus beszéd hangjai szűrődtek ki, valami távoli,idegen ország dallamos nyelvén. Lisa szíve nagyot dobbant, s egypillanatra a rémület jeges karmokkal szorította össze szívét, de mégsemfutott el. Talán földbe gyökerezett a lába a félelemtől, talánkíváncsisága győzedelmeskedett a rettegés felett, de a szépségeshajadon maradt, sőt idővel bátorságot merítve a szerelem színét idézőégi lámpás fényéből, óvatos léptekkel meg indult a kis lugas felé.Halkan lopakodva ért a bejáratához. Járható útra nem lelt a sűrűágbogak közt; megállt hát, s félrebiccentett fejjel hallgatózott hosszúperceken át. Bár a szavak értelmét még csak nem is sejthette, de abársonyos és meleg hang, a csodálatos dallam olyannyira elbűvölte őt,hogy már csak akkor eszmélt fel riadtan, mikor az végül elhallgatott.Sarkon fordult, és azonmód rohant is volna vissza az akáciák oltalmába,ám szoknyájának szegélyébe tövisek kapaszkodtak alattomban, svisszarántották. A földre zuhant, térdét alaposan beütötte egy kődarabba – pontosabbanegy meggyötört angyal szobrának letört szárnydarabjába, bár ezt elfedteelőle az éji homály. A hirtelen lábába hasító fájdalom miatt nem tudtaelfojtani a halk sikkantást, mely végül árulójává lett. Könnyes szemmelpróbált szabadulni a tüskés ágak csapdájából, mindhiába. – “Engedje meg, kisasszony, hogy segítsek!” – szólalt meg a hangmellette. Felnézett, s könnyei fátyolán át egy fiatal férfi vörösholdfényben fürdő alakját pillantotta meg. Az ismeretlen magas volt,vékony és jóképű. Határozott, nemes metszésű arca szigorúan tekintettle rá, de szája szegletében játékos mosoly villant, s szemei sem tudtákpalástolni, hogy inkább derül a helyzeten, mint bosszankodik. Látva alány tétovázását, újra megszólalt. – “Ó! Milyen bárdolatlan vagyok… Hisz még be sem mutatkoztam.Engedelmével, kisasszony: a nevem Elandro Khassyel, a messzi Ifinvárosának szülötte, foglalkozását tekintve világcsavargó és notóriusnaplopó. Amennyiben nem óhajtja az egész éjszakát a piszkos földönfekve tölteni, kérem fogadja el egy úriember segítő karját!” – s márnyújtotta is kezét a lány felé, hogy felsegítse őt kényelmetlenhelyzetéből. Lisa belekapaszkodott a finom ujjakba, s a következőpillanatban már szemlesütve ácsorogott a férfi előtt, aki közben atöviseket igyekezett kiszabadítani a vékony szoknya szövetéből.Hosszasan bajlódott velük, ám közben sem ő, sem a leány nem szólt egyszót sem, bár szemük sarkából mindegyre csak egymást méregették. VégülElandro felegyenesedett. – “Eltévedt talánő Keres valakit? Mi okból kóborol éjnek idején emekomor helyenő …Hát nem felelő A kedvesével jöttek ide? …Nem? Egyedül?De miért?” Lisa, ekkora szedte össze bátorságát, s szégyentől égő arccal a férfira tekintett. – “Egyedül vagyok” – mondta kissé remegő hangon, majd hozzátette – “És nem tudom miért jöttem erre.” A férfi, úgy tűnt, teljesen elképedt a hallottaktól. – “Nem tudja? No, ez érdekes. De azzal nyilván tisztában van, hogy egyÖnhöz hasonló csinos teremtésnek veszélyes ilyenkor errefelékószálnia…?” – “Azt hiszem, igen.” – “Hiszi? Legyen olyan kedves, és engedje meg, hogy hazakísérjem. Még a végén valami baja esik, s azt nem venném a szívemre.” – “Nem is tudom. Hiszen nem is ismerem magát” – felelte a lány tűnődve, de közben le nem vette volna szemét a jóképű férfiról. – “Nem ismerő Hiszen Ön az, aki imádságom megzavarva, éjnek idején rámtör, s még csak be sem mutatkozik. A nevét sem tudom, látja, mégsemtétovázok, hogy egy eltévedt leányt, főképp, ha ily szépséges, mint Ön,kisasszony, elkísérjek-e biztonságot jelentő otthonába.” – “Lisa.” – “Parancsol?” – “A nevem Lisa. És kérem önt, legyen oly szíves, és kísérjen el hazáig…” – “A legnagyobb örömmel, kisasszony. Akarom mondani Lisa, már amennyiben megengedi, hogy így szólítsam.” – “Ó, igen” – rebegte a lány halkan. – “Akkor talán indulhatunk is. De várjunk csak! Engedelmével…” – s aférfi ezzel leszakította a rózsalugas egyik bimbózó virágát, majd azt alány hajába tűzte. – “De miért?” – kérdezte erre Lisa kissé ijedten. – “Látja, ezt meg én nem tudom” – felelte a férfi cinkosan nevetve, majd az erdő felé intett. – “Akkor mehetünk?” – “Igen. Azt hiszem, arra kellene menni” – válaszolta a lány, s a férfi oldalán megindult vissza a fák közé. Lépteiket nem szaporázták, még akkor sem, mikor már a város kövezettutcáit járták, s így bőven jutott idő arra, hogy hosszasanelbeszélgessenek. A lányt, aki egész életét Alessis falai közt töltötteel, minden érdekelte. Kezdetben ugyan bátortalanul, de később mindmohóbban faggatta a férfit: merre járt, miket látott, kikkelismerkedett meg utazásai során, s Elandro készséggel válaszolt mindenkérdésére. Észre sem vették, a kezük mikor fonódott egymáséba, s minthúzódtak a másikhoz egyre közelébb. A férfi természetes mozdulattalterítette a lány fázós vállaira köpönyegét, majd mikor annak remegése –tán nem is az éji hidegtől – mégsem hagyott alább, átkarolva kísértetovább, hogy testével is melegítse. Csak a kapualjban elcsattanó első,kapkodó csók hatott riasztólag a lányra, de Lisa hamar elűztekétségeit, s a következő pillanatban már szenvedélyes vággyal engedteát ajkait a férfinak. Lassan, vonakodva búcsúztak el; egyikük mindigvisszarántva a másikat, s százszor ígértették meg egymással, hogymásnap újra találkoznak. Végül mégis sikerült elválniuk – de csak rövididőre, hisz szavuknak álltak, s már másnap éjjel ismét együtt járták arózsakert gizgazos ösvényeit. Újra és újra találkoztak; a lány mindigéjjel szökött el a férfihoz, de nekik jó volt így, sőt: úgy tűnt,minden tökéletes ezen a világon. Mígnem egyszer a lány el nem kezdtefaggatni Elandrót arról, hogy mit rejt a kis lugas . Ám a férfi nemválaszolt, másra terelte a szót. Nem telt el azonban egy fertályóra, akíváncsiságtól gyötört Lisa újra feltette a kérdést. – “Kedves, mily titkok tudója a kis lugas, melyeket még nekem sem szabad ismernem?” – “Ne kérd, hogy felfedjem. Ami ott van, csak rám tartozik, s amúgy sem hiszem, hogy neked tetszene.” – “De! Biztosan! Hát már nem szeretsz? Miért vannak titkaid előttem?” – “Szeretlek, Madaram, de amit rejtek előled, azzal csak téged védelek. Higgy nekem, s ne faggass hát!” – “Kérlek, hadd lássam! Én vállalom a veszélyt…” – válaszolta a lánydacos vidámsággal, s hálatelt pillantást vetett a férfira, mikor látta,hogy az enged. Kéz a kézben sétáltak vissza a kicsiny tisztásra, ahol arózsalugas állt. A szúrós tövisek a férfi egyetlen szavárafélrehúzódtak, keskeny átjáró nyílt az ágbogak között. – “Erre” – szóltaz, majd előrement, s a lány követte őt. – Ó, bár ne tette volna! –Felsikoltott, olyan szörnyű látvány tárult elé. Vér. Vértől voltiszamos a lugas rejteke. Közepén sötét oltár állott, s rajta kitépettszívek hevertek szerteszét. Élt, mozgott a kicsiny szentély, a kacsoksziszegve tekeregtek, s töviseiket fenyegetően rázták az ágak. – “Mi ez?” – sikoltotta a lány, bár a félelemtől alig jött ki hang a torkán. – “Ez? Ez én vagyok, Kedvesem” – felelte a pap, s nyakában felfényletta háromfejű szimbólum. – “A változás vagyok, az eskü és az árulás, kiépít, s lerombol. Pusztításra születtem, s mi veszni fog, abból új életfakad. Azért jöttem, hogy felépítsem a templomom, s áldozzak mindannak,mi én vagyok. Kellesz nekem. El kell pusztítsalak, s mindazt, mitirántad érzek, hogy valami újat, még szebbet hozhassak létre. Mondanám,sajnálom a dolgot, de ez nem lenne igaz. Ez a változás törvénye. Mondd,Lisa, kedves – te hiszel a változásbanő’ A lány nem válaszolt. Hallgatott– még akkor is, mikor friss vére az oltár kövére csordult. Így ért hát véget Lisa és Elandro titkos szerelme, s bár jogos akérdés, vajon kölcsönös volt-e a gyönyörű érzelem, nekem nem tisztemezt megválaszolni. De az tudható, hogy a templom mind a mai napig épüla hajdani kis lugas helyén, s az oltárkövön tán még mindig frissencsillog egy ártatlan lány kiontott vére, kinek igaz szerelmét áldoztákfel a káosz háromfejű szörnyistenének. Az öreg vándor elhallgat, a lángokat bámulja elgondolkodón. A kistársaság feszülten figyeli még percekig, hátha mond valamit, devárakozásuk hiábavalónak bizonyul. Aztán egyikük, tán kissé csalódva atragikus végű mesében, megszólítja az idős mesemondót. Megkérdezi tőle,miképp hiheti el ezt a mesét, ha nem járt arra annak idején senki, akiszemtanúként igazolhatná az elhangzottakat. Az öreg ránéz, s szomorúarcán bánatos mosoly dereng fel. Mellényébe nyúlva keresgél egydarabig, majd előrenyújtja a kezét. Szétnyíló tenyerében egy megszáradtbíborrózsa elfeketedett bimbója hever.]]>