China Miéville Armada című két kötetes regényét jelentette meg a napokban a Galaktika Fantasztikus Könyvek sorozatban a Metropolis Media. Az angol fantasztikus irodalom új nemzedéke egyik kiemelkedően tehetséges “fenegyerekének” regénye igazi unikum mind az SF, mind a fantasy szerelmeseinek, de akik egyszerűen irodalomra vágynak, azoknak sem kell csalódniuk. Meghökkentő ötleteiből és megrázó világából Juhász Viktor fordításában ad közre az SFportal egy kedvcsináló részletet.

TIZENEGYEDIK FEJEZET

Amikor Bellis előbukkant a Pinchermarnról, Silas már várta. A Nap alacsonyan ült a tengeren. A férfi egy korlátnak támaszkodott és őt kereste a tekintetével. Amikor meglátta Bellist, elmosolyodott. Aztán ettek és beszélgettek, óvatos kis szócsatákat vívtak egymással. Bellis nem is tudta volna megmondani, vajon annak örült ennyire, hogy láthatja a férfit, vagy egyszerűen a magányra unt rá; de akárhogy is, élvezte a társaságot. Silas egy javaslattal érkezett. Aznap a sólyomcsőr kvartó negyedik könyvdije volt. A hegpáncélosok vérnapot tartottak, és nagy harci bemutatót rendeztek Közösködben. Shaddler sok kiváló harcosa porondra lép, hogy bemutassa a tudását. Látta valaha Bellis, milyen az a mortu crutt, a hegvívás? Bellist győzködni kellett egy ideig. Új-Crobuzonban sem látogatott el soha Kadnebar gladiátorcirkuszaiba, sem azok valamelyik olcsóbb utánzatába. Egyrészt taszította a gondolat, hogy efféle harcokat nézzen, de igazából untatta is a dolog. Silas viszont tovább makacskodott. Amikor Bellis a férfi arcába nézett, rájött, hogy elszántságát nem szadizmus vagy a vérszomjas kukkolhatnék szítja: azt nem tudta, mi hajtja, de indoka nem volt ennyire alantas. Vagy talán másképp volt az? És Bellis azt is tudta, hogy Silas nagyon szeretné, ha elmenne vele.

Ahhoz, hogy Közösködbe jussanak, át kellett vágniuk Shaddleren, a hegpáncélosok otthonán. Légibricskájuk ráérősen siklott a hatalmas vashajó, a Terianthropus hátuljára épített karcsú tornyok között, és jobbra haladt tovább. Bellis most először járt Közösködben. Épp ideje volt már – gondolta szégyenkezve. Határozottan eltökélte, hogy meg fogja érteni ezt a várost, de elszántsága fenyegetően apadni kezdett, és ha nem tesz valamit, megint ködös depresszióba fullad. A küzdőtér a kereskedősodrás hátsó utcáinak sűrűjében volt, egy kicsit távolabb volt Közösköd zászlóshajójától, egy mutatósan összevagdosott vitorlázatú, jókora klippertől. Az aréna orral befelé forduló kisebb hajók gyűrűjében állt, a fedélzetükön lejtősen elhelyezett padokkal, amiket léghajókról csüngő fényűző gondolák sora szegélyezett. Ezek voltak a gazdagok magánpáholyai. A küzdőtér a hajók között lebegett: egyszerű deszkaszínpad volt, a szélére erősített sárgaréz gázlámpák szolgáltatták a világítást, a súlyát pedig a falapok alá kötözött hordók viselték. Semmi több: átépített hajók és pár tömlő egy darab uszadékfa fölött. Silas felvillantott egy köteg pénzt, sugdolózott egy kicsit, és már fel is szabadítottak nekik két helyet az első sorban. A férfi folyamatosan, halkan beszélt: felvázolta a körülöttük látható politikai erőket és képviselőiket. – Az ott Közösköd vezíre – magyarázta például –, azért jött, hogy visszanyerje a pénzt, amit a kvartó elején elveszített. – Az a nő ott, az a fátylas, sosem mutatja meg az arcát. A pletykák szerint az eburaházi tanács tagja. A férfi tekintete folyamatosan a tömeget pásztázta. A nézők között nem csak emberek voltak. – Hol vannak a hegpáncélosok? – kérdezte Bellis, és Silas látszólag véletlenszerűen elkezdte végigmutogatni a közönség soraiban ülő alakokat. Bellisnek komoly erőfeszítésébe került kivenni, pontosan kik is azok: teljesen átlagos embereknek látszottak, bár a bőrük egészségtelenül szürke volt, és igen zömöknek, erősnek tűntek. Az arcukat hegek éktelenítették. Aztán megszólaltak a berzerkürtök, és valami khémyiai trükkel hirtelen vérvörösre váltott a színpad megvilágítása. A tömeg lelkesen felhördült. Két üléssel arrébb Bellis meglátott egy nőt, aki testi jegyeiből ítélve hegpáncélos lehetett. Ő nem ujjongott, nem kiabált; nyugodtan ülte végig a barbár ünneplést. Bellis látta, hogy a többi hegpáncélos is hasonlóképpen viselkedik, békésen várják az ünnepi viadalt. De legalább az általános vérszomj őszinte, gondolta megvetően. Éppen elég hegpáncélos bukmékert látott ahhoz, hogy elképzelése lehessen arról, mekkora üzlet ez a küzdelem, bármit mondanak is Shaddler vénei. Bellisben fanyar öniróniával tudatosult, hogy feszülten várja, mi fog történni. Izgatott volt. Amikor az első három harcossal áteveztek az arénába, a tömeg hirtelen elhallgatott. A hegpáncélosok felléptek az emelvényre. Az ágyékkötőjüket leszámítva meztelenek voltak, és egymásnak vetett háttal, háromszögben álltak meg a színpad közepén. Mind könnyedén tartották magukat, mind izmosak voltak, szürke bőrük betegesen sápadtan csillogott a gázlámpák fényében.

Az egyikük mintha egyenesen Bellisszel szemben állt volna. A harcost nyilván elvakították a lámpák, de a nő ennek ellenére elképzelte, hogy ez a hegpáncélos csak az ő szórakoztatására küzd majd. A harcosok letérdeltek, és lemosták magukat; mindegyiküknek jutott egy jókora tál gőzölgő, zöld teára emlékeztető folyadék. Bellis leveleket és virágokat látott a tálakban. Aztán összerezzent. A férfi ak kést húztak elő a tálakból, majd egy ideig mozdulatlanul tartották a csöpögő fegyvereket.Görbe pengéjű kések voltak, a végük karomra vagy horogra emlékeztetett. Nyúzókések. Amivel mélyen lehet vágni, amivel lehántható a hús. – Ezzel fognak harcolni? – fordult Silashoz, de a tömegből feltörő hirtelen sóhaj hallatán visszakapta a tekintetét a színpadra. Pillanatnyi késéssel csatlakozott a közös döbbenethez. A hegpáncélosok a saját húsukba mélyesztették a pengéket. A Bellis előtt álló harcos tulajdon izmait rajzolta körbe alattomos vágásokkal. A vállánál akasztotta a kést a bőrébe, aztán sebészi pontossággal lefelé görbítette, és vörös vonallal rajzolta ki a deltát és a bicepszet. A vér mintha tétovázott volna egy pillanatra, aztán felgyöngyözött, kitüremkedett, kirobbant a vágásból, mint a forrásban lévő víz, hatalmas lökésekben áradt a férfiból, mintha ezerszer nagyobb nyomás lett volna az ereiben, mint Bellisében. Hátborzongató csillogással futott végig a harcos bőrén, aki szakértő mozdulatokkal forgatta a karját, és ismeretlen minta alapján vezette a vérét patakokban. Bellis ámultan meredt rá. Arra számított, hogy a férfi bemocskolja a színpadot, de ez nem történt meg, és a nőnek elakadt a lélegzete, amikor rájött, hogy ez a vér már most kezd megalvadni. A sebekből óriási, eleven löketekben áradt a vöröslő folyadék, egyre magasabbra tört, hogy kiszabadulhasson, és Bellis most már látta, hogy a seb szélét már alvadó vér fogja közre, vaskos rétegekben felgyülemlett var, és hogy a vörös szín pillanatok alatt barnára, feketére és kékre vált, hüvelyknyi kristályfogakban nyúlik ki a harcos bőréből. A férfi karján patakzó vér is megalvadt. Hihetetlen ütemben terjeszkedett, és élénken változtatta a színét. A var széles lapokba dermedt, akár a só- vagy jégdarabok. A férfi ismét a zöld folyadékba mártotta a kését, és tovább vagdosta magát, akárcsak neki háttal álló társai. A fájdalomtól eltorzult az arca. Ahol magába vágott, kilövellt a vér, és teste anatómiájának természetese csatornáit követve kanyargott, hogy végül elvont mintázatú páncélzatban kössön meg. – Az a folyadék egy véralvadást lassító gyógyfőzet. Így tudják megfelelő módon folyatni a vért, hogy felvértezzék magukat – súgta Silas Bellisnek. – Minden harcosnak megvan a maga által kialakított, egyéni mintázata. Ez is a képzésük része. A gyorsabb mozgásúak úgy vágják meg magukat, úgy irányítják a vért, hogy az ízületeik szabadon maradjanak, és letörlik a fölösleges páncélzatot. A lassabb, erősebb harcosok addig halmozzák magukra a vart, amíg olyan lomhák és nehéz páncélzatúak nem lesznek, mint a konstruktok. Bellis most nem akart beszélni. A férfi ak borzalmas, aprólékos előkészülete sokáig tartott. Egymás után vagdosták össze az arcukat, a mellkasukat, a hasukat és a combjukat, egyedi páncélmintát folyattak magukra alvadt vérből: megkeményedett lábszárvédők, kesztyűk, nyakvédők, szabálytalan szegélyű és színezésű sisakok formálódtak, egyszerre kristályosak és szervesek. Az aprólékos, gondos vagdosás látványa felkavarta Bellis gyomrát. Lenyűgözte a fájdalomból formált páncél.

Ennyi kegyetlen és csodaszép előkészület után a harc pont olyan unalmas és kellemetlen volt, mint amilyenre Bellis számított. A három hegpáncélos körözni kezdett egymás körül. Mindegyikük két handzsárral harcolt. Bizarr páncéljuk alatt úgy néztek ki, mint valami egzotikus állat teljes nászi díszben. De ez a páncél keményebb volt a gondosan kifőzött bőrnél, és védett a nehéz kardcsapások ellen is. Hosszú, verejtékes csapkodás után az egyik harcos alkarjáról levált egy jókora darab heg, és gyorsabbik ellenfele azonnal odavágott. De a hegpáncélosok vére nem csak egyféle módon védett. Amint a férfi húsa szétnyílt, a vére kifröccsent, és az ellenfél kardjára tapadt. Nem hígította alvadásgátló, és szinte azonnal megkötött, ahogy a levegőre ért; jókora formátlan csomóban tapadt a handzsár pengéjére, mint valami forrasztmány. A sebesült harcos felkiáltott, megpördült, és ezzel kitépte ellenfele kezéből a pengét. Az abszurd módon remegett a sebében. A harmadik férfi előrelépett, és elvágta a torkát. Gyorsan mozgott, és olyan szögben csapott le a pengével, hogy hiába fröcskölte be a kirobbanó vér, nem ejtette csapdába a hirtelen megalvadó vörös gleccser. Bellis döbbenten fojtotta vissza a lélegzetét, de a legyőzött férfi nem halt meg. Jól látható fájdalommal térdre rogyott, de a heg zúzmarája azonnal lezárta a sebet, és megmentette az életét. – Látja, milyen nehéz megölni őket itt az arénában? – mormolta Silas. – Aki hegpáncélossal akar végezni, bunkósbotot vagy bikacsököt használjon, ne pengét. – Gyorsan körülnézett, aztán azonnal folytatta, halkan és nyomatékosan. Hangját elnyomta a nézők zajongása. – Tanulnia kell, Bellis! Le akarja győzni Armadát, ugye? Ki akar jutni innen? Ahhoz először meg kell ismernie. Gyűjti a tudást? Az istenekre, Bellis, higgyen nekem, én is pontosan ezt teszem. Most már tudja, hogyan nem érdemes próbálkozni, ha egy hegpáncélost akar megölni, ugye? Bellis a meglepetéstől elkerekedett szemmel pillantott rá, de el kellett ismernie, hogy a férfi brutális logikája működött. Silas nem kötelezte el magát sehol, de mindent megnézett. Bellis könnyen el tudta képzelni, hogy ugyanezt tette Nemes-Cromlechben, a Gengrisben vagy Yoraketche földjén is, pénzt és információt és ötleteket és ismerősöket gyűjtött, amit aztán nyersanyagként, fegyverként vagy eszközként használhatott fel céljaihoz. Kényelmetlen, szorongó érzéssel tudatosult benne, mennyivel komolyabb nála a férfi. Megállás nélkül készült és tervezett. – Tudnia kell ezeket – mondta Silas. – És van itt még egy pár dolog. Ideje megismernie néhány embert.

Ezek után újabb hegpáncélos küzdelmek következtek, sajátos, idegen vadságuk minden kellékével: különféle hegpáncélok, eltérő stílusokban bemutatott harcok stilizált mozdulatokkal és a mortu crutt elemeinek kihangsúlyozásával. Aztán voltak más viadalok is, emberek, kaktuszok és a város összes nem vízi lakosának fajai között – a taposóharc iskolapéldái. A küzdő felek ökölbe szorított kezük alját használták, mintha az asztallapot püfölték volna – ezt az ütést hívták pörölycsapásnak. Nem a lábujjpárnákkal rúgtak, hanem a sarkukkal tapostak. Parasztlengőkkel verekedtek, rántottak, gáncsoltak, könyököltek, gyors és darabos folyamatossággal mozogtak. Bellis szótlanul nézte a törött orrok, zúzódások, kiütések percenként gyarapodó sorát. A menetek összefolytak. Próbált mindenben lehetőséget látni, megpróbálta elraktározni, ami csak a szeme elé került, ahogy tudta, hogy Silas is teszi. Apró hullámok nyaldosták a színpad széleit. Bellis azon merengett, hogy mikor lesz már vége a műsornak. Aztán ritmikus, dübörgő zajra figyelt fel. Először csak mormolás volt, folyamatos mormolás lüktetett a nézők sustorgása alatt, ütemesen, mint a szívverés. Aztán lassan erőre kapott, egyre hangosabb és makacsabb lett, az emberek körbenéztek és elmosolyodtak, és egyre növekvő izgalommal ők is hozzáadták a hangjukat. – Igen – sóhajtott fel Silas, és kemény örömmel nyújtotta meg a szót. – Végre! Ezt akartam megmutatni. Bellis először csak dobverésre emlékeztető hangot hallott. Aztán hirtelen kiáltássá változott – Ó! Ó! Ó! –, tökéletes időzítéssel skandált óhajjá, és a ritmust már ököllel is verték, hangosan dobogták a lábukkal. Csak amikor az őrület az ő hajójukra is átterjedt, akkor ébredt rá Bellis, hogy ez egy szó. – Doul! – harsogott körülötte mindenütt. – Doul! Doul! Doul! Egy név. – Mit mondanak? – sziszegte oda Silasnak. – Hívnak valakit – válaszolta a férfi , és a tekintete a tömeget pásztázta. – Látványosságot akarnak. Uther Doultól követelnek bemutatót! Kurtán, hidegen Bellisre mosolygott. – Fel fogja ismerni – jegyezte meg. – Amint meglátja, fel fogja ismerni. Aztán a név dobpergését felmorzsolta a taps és az ujjongás, az extázis hullámai egyre magasabbra csaptak, amikor a kötélzethez rögzítet egyik kis léghajó megindult, és lassan közelebb úszott a színpadhoz. A zászlaján Tarvíz címere, a vörös Hold előtt kirajzolódó gőzös látszott. Az alatta függő gondola fényezett fa volt. – A Szeretők – bólogatott Silas. – Egy pillanatra feladják a hadnagyukat. Egy újabb kis spontán bemutatóra. Tudtam, hogy képtelen lesz ellenállni. Húsz méterrel az aréna fölött egy tekercs kötél tekeredett le a léghajóból. A nézők sikoltozása minden képzeletet felülmúlt. A léghajóból egy férfi ugrott ki fegyelmezetten, ügyesen, és puszta kézzel lecsusszant a kötélen, egyenesen a vérfoltos küzdőtérre. Ott állt, mezítláb, meztelen felsőtesttel, egy szál bőrnadrágban. Lazán leengedte a karját, lassan megfordult, végignézett a közönségen (a nézők szabályosan őrjöngtek). És amikor körbefordult, Bellis is meglátta az arcát. A nő megmarkolta a korlátot, és egy pillanatra elakadt a lélegzete, mert felismerte a rövidre vágott hajú férfi t, a szürke ruhás férfi t, a Terpsichoriát elfoglaló gyilkost.

A tömegnek némi gúnyolódással sikerült rávennie egy maréknyi embert, hogy kiálljanak ellene. Doul – Myzovic kapitány szomorú vonású mészárosa – nem mozdult; nem nyújtott, nem rugózott lábujjhegyen, nem feszítgette az izmait látványosabbnál látványosabb pózokban. Egyszerűen csak állt és várt. Négy ellenfele bizonytalanul toporgott az aréna szélén. Felvillanyozta őket a közönség lelkesedése, a kiáltozás, az őrjöngés átmosta őket is. Ide-oda helyezték az egyensúlyukat, és taktikai utasításokat mormoltak egymásnak. Doul arca tökéletesen kifejezéstelen volt. Amikor az ellenfelei legyező alakban szétterültek előtte, lassan felvette a taposóharc alapállását, enyhén megemelte a karját, behajlította a térdét, és egész nyugodtnak tűnt. Az első brutális, döbbenetes pillanatokban Bellis levegőt sem vett. Az egyik kezét összeszorított szájához kapta. Aztán hitetlenkedve zihált, akárcsak a közönség többi tagja. Uther Doul mintha nem ugyanabban az időben élt volna, mint mindenki más. Mintha látogató lett volna egy sajátjánál sokkal lassabb és szánalmasabb síkon. Testtömege ellenére olyan sebesen mozgott, hogy úgy tűnt, mintha őt még a gravitáció is gyorsabban szolgálná. Egyetlen fölösleges mozdulatot sem tett. Taposásból pörölycsapásba és blokkba váltott, végtagjai egyik pózból a másikba, egyik állapotból a másikba siklottak, egyetlen folyamatos mozdulattal, szűk ívben, gondosan, szinte már gépiesen. Doul nyitott tenyérrel ütött egyet, és az egyik ellenfele elterült; oldalt lépett, és fél lábon állva kétszer gyomron rúgott egy másikat, aztán ugyanezzel a felemelt lábbal blokkolta a harmadik támadását. Megfordult, és fölösleges elegancia nélkül, brutális pontossággal lökött egyet – könynyedén legyőzte mindegyik ellenfelét. Az utolsót egy dobással szedte le, kirántotta a kezét a levegőből, szorosan a testéhez fogta, és a csapdába esett végtag után rántotta a gazdáját is. Doul mintha átgördült volna a levegőn, már esés közben előkészítette a testét, és a másik hátán lovagolva ért földet, lefogta a karját, és mozdulatlanná tette. Hosszú csend követte a mozdulatot, aztán úgy tört elő a közönségből a lelkesedés, mint hegpáncélosból a vér; hirtelen robajlott föl a taps és az ujjongás. Bellis csak bámult, minden porcikája megdermedt, és ismét visszafojtotta a lélegzetét. Az elesett harcosok felkeltek, vagy kivonszolták őket, és Uther Doul csak állt, zihálva, de ütemesen lélegzett, nagyon enyhén eltartotta a karját a testétől, az izomkötegein verejték és mások vére csillogott. – A Szeretők testőre – suttogta Silas a közönség őrjöngése közepette. – Uther Doul. Tudós, menekült és katona. A valószínűség, Lidércfő történelmének és a harc nagy szakértője. A Szeretők testőre, jobbkeze, orgyilkosa, verőlegénye és bajnoka. Ezt kellett látnia, Bellis! Ő az akadálya annak, hogy elmenjünk innen!

Amikor a látványosság véget ért, Közösköd éjszakai fényekben úszó, kanyargós ösvényein sétáltak vissza Shaddler, Tarvíz és a Chromolith felé. Egyikük sem szólt egy szót sem. Doul küzdelmének legvégén Bellis látott valamit, ami felrázta és megrémítette. Amikor a férfi megfordult, a keze még félig ökölbe szorult, a mellkasa feszesen, zihálva emelkedett és süllyedt, Bellis pedig meglátta az arcát. Minden izom megfeszült rajta, és olyan vadállati indulatba torzultak a vonásai, hogy olyat Bellis még egyetlen emberi lényen sem látott. És amikor egy pillanattal később végleg legyőzte az ellenfeleit, és visszafordult, hogy köszöntse a tömeget, megint úgy nézett ki, mint egy elmélkedő szerzetes. Bellis el tudta képzelni, hogy létezik olyan harci kódex, olyan misztikus tanítás, ami elvonatkoztatott a küzdelem erőszakosságától, és lehetővé tette, hogy valaki szent emberként harcoljon. És azt is el tudta képzelni, hogy mások esetleg ugyanezt a vadságot csapolják meg, hagyják, hadd vezesse őket harc közben az ősi, állati aljasság. De Doul kombinációja megrázta. Ez később is eszébe jutott, amikor már az ágyában feküdt, és a gyengén permetező esőt hallgatta. A férfi úgy kezdte és fejezte be a harcot, mint egy szerzetes, úgy küzdött, mint egy gép, de láthatóan úgy érezte magát közben, mint egy ragadozó. Ez a feszültség megrémítette Bellist, sokkal jobban, mint a férfi harci tudása. Azt legalább meg lehetett tanulni.

© Hungarian edition, 2008, Metropolis Media Group Kft.

]]>