Az Idő Kereke forog, jönnek-mennek a korok.Emlékeket hagynak maguk után, melyek lassan legendává halványulnak, majdmítosszá. Végül a mítoszt is rég elfelejtik, mielőtt a kor, melyből ered,visszatérne. A Kor vége közeleg, a Sötét Úr szorítása egyre erősebb a világon.A valóság fátyla elvékonyodik, és holtak járják az utcákat, a romlás pedig azEgyetlen Hatalom védelmén is áthatol.


Robert Jordan az Idő Kereke sorozatbanegy tolkieni igényességgel kidolgozott világot teremtett meg, és ehhez méltó acselekmény szövése is. A regényfolyam a „high fantasy” stílusnagyszerű darabja, megunhatatlan olvasmány, mely a műfaj legjobb hagyományaitköveti. Az amerikai Charleston-ban, 1948-ban született író fizikábóldiplomázott, megjárta Vietnamot, ahol több kitüntetést is kapott, majd aflottánál szolgált, nukleáris mérnökként. életét már gyermekkora óta a fantasyhatározta meg, rengeteget olvasott, míg végül úgy döntött, ő is írni fog. Ezenremek döntés eredménye a világszerte népszerű könyvsorozat, melyből már számítógépes játék is készült.

Az Idő Kereke forog,jönnek-mennek a korok. Emlékeket hagynak maguk után, melyek lassan legendáváhalványulnak, majd mítosszá. Végül a mítoszt is rég elfelejtik, mielőtt a kor,melyből ered, visszatérne. A Kor vége közeleg, a Sötét Úr szorítása egyreerősebb a világon. A valóság fátyla elvékonyodik, és holtak járják az utcákat,a romlás pedig az Egyetlen Hatalom védelmén is áthatol.

Perrin a Seanchan Birodalomhadseregéhez fordul segítségért, hogy kiszabadíthassa a shaidók fogságábansínylődő Faile-t, de a felesége maga is szökni készül az ÚjjászületettSárkánnyal dacoló aielektől. A fogoly Piros nővér, Galina, azonban mind akettőjüket becsapja, hogy saját maga megmenekülhessen.

Mat továbbra is Valan Luca társulatávalvánszorog északra, a szabadság felé, de nem csak a rejtőző aes sedai-ok,egykori sul’dam-ok, szökött rabszolgák és renegát seanchanok nehezítik meg azéletét. Szembe kell néznie Tuonnal, a Kilenc Hold Leányával, és el kell nyernieleendő felesége szerelmét.

Megjelenik: 2006. július 4.
Kiadja: Beholder

{mospagebreak title=Részlet} 
A nap egyre magasabbra hágott, ahogy a reggel lassandélelőttbe fordult, de Galad és három társa árnyéka még mindig messzire eléjükvetült, miközben kényelmes ügetésben haladtak előre az erdőn átvágó, egyenesúton. Sűrű tölgyesek, magyalosok váltották egymást a kusza fenyvesekkel, sötétsavanyúfákkal. Mindegyik ág vége a közelgő tavasz első rügykezdeményeitőlvöröslött. A vidék csendjét csak a lovak patadobogása törte meg.



Egyetlen ágon sem daloltak madarak, sehol semcsiviteltek mókusok. Túlságosan is nagy volt a csend az évszakhoz képest,mintha csak az egész erdő visszafojtotta volna a lélegzetét. Egykor fontoskereskedelmi útvonal haladt erre, jóval azelőtt, hogy Amadicia vagy Tarabonmegalakult volna, és az ősi kövezet néhol kibukkant a keményre taposott, sárgásagyag alól. Jóval előttük egy magányos ökrös kordé döcögött, de ettőleltekintve az erdőben rajtuk kívül mintha nem is lett volna más emberi lény. Akereskedelmi út most már jóval északabbra futott, a környék falvai és tanyáielszegényedtek, és Aelgar mesés, elveszett bányái továbbra is elveszve lapultakaz alig pár mérföldnyire délre kezdődő, tekervényes, magas hegyek közt. Ahegycsúcsok fölött gyülekező, sötét felhők esőt ígértek, és ha továbbra isilyen lassan, de kitartóan úsznak északra, délutánra már az erdő fölött isszakad. Egy vörösszárnyú sólyom keringett ide-oda az erdő pereme fölött, ahatárvidéken vadászott. Ahogy Galad is vadászni indult. Csak épp nem ahatárvidéken, hanem a szívében.

Mikor végre megpillantották azt azudvarházat, amit a seanchanok bocsátottak Eamon Valda rendelkezésére, és Galadmeghúzta a lova kantárját, egy pillanatra örült volna, ha van rajta sisak, ésugyan fölöslegesen, de megigazíthatja. Ehelyett azonban be kellett érnie azzal,hogy újfent becsatolta a kardövét, és úgy tett, mintha a csat nem lett volna ahelyén. Semmi értelme nem lett volna páncélt vennie. Ha a délelőtt eseményei aremélt fejleményekhez vezetnek, akkor úgyis le kellene vennie a mellvértjét ésa láncinget, ha pedig nem úgy alakul a dolog, ahogy szerette volna, alegerősebb páncél sem védené jobban, mint egyszerű, fehér köpenye.

Az udvarház egykor Amadicia királyának vidékikúriája volt. A hatalmas, kék tetős épületet vörösre festett erkélyekdíszítették. A fából faragott palota négy sarkán fatornyocskák emelkedtek, ésaz építmény könnyedén nyugodott a vaskos, meredek hegyként emelkedőkőalapzaton. A külső épületek, istállók és pajták, a munkások aprócska házai ésa mesteremberek kis műhelyei a főépület körül elterülő, jókora tisztás pereménkuporogtak, de ugyanolyan villogó kékre és vörösre mázolták őket, mint amazt.Férfiak és nők sürögtek-forogtak, ebből a távolból még csak apró kis alakok, alábuknál még kisebb figurák, gyermekek játszadoztak. Látszatra mintha minden rendben lett volna,holott az egész világ a feje tetejére állt. Galad társai kifényesített sisakbanés mellvértben ültek a lovukon, és kifejezéstelen arccal néztek rá. Hátasaiktürelmetlenül toporogtak, az állatok reggeli frissességét még nem törte le atáborból idáig vezető, könnyű, rövid lovaglás.

– Megérteném, ha meggondolnád magad, Damodred- morogta Trom egy idő után -, igencsak kemény vád, és keserű, mint az epe,de…

– Nincs mit meggondolnom – szakította félbeGalad. Már előző este elszánta magát. Ettől persze még hálás volt Tromnak, hogymegtörte a csöndet, és felkínálta neki a megfelelő nyitányt. Egyszerűen csakmegjelentek, mikor elindult aznap reggel, mellé léptettek, és azóta szó nélküllov agoltak vele. Eddig nem is lehetett volna mit mondani. – De timeggondoltátok, mit tesztek? Sokat kockáztattok azzal, hogy elkísértek! Nemmuszáj ennyit kockáztatnotok… Akárhogy alakul is a mai nap, lesznek, akikhibátokul róják föl, hogy velem jöttetek! Ez csak az én ügyem, és nemharagszom, ha ti csak a magatok dolgával törődtök! – Túl mereven fogalmazott,de ezen a reggelen sehogy sem találta a szavakat, és a torka is minduntalanelszorult.

A zömök férfi megrázta a fejét.

– A törvény az törvény! Akár hasznát isvehetném az új rangomnak. – Fehér köpenye mellrészén a ragyogó napkorong alatthárom csillag alakú bojt mutatta, hogy kapitány. Jeramel alatt sokan elestek,köztük három úrkapitány is. Akkor a seanchanok még az ellenségeik voltak, nem aszövetségeseik.

– Sok sötét dolgot tettem a Fényszolgálatában – mordult föl a szikár arcú Byar, és mélyen ülő szeme úgy villantföl, mintha személy szerint őt sértették volna meg -, sötéteket, mint acsillagtalan éj, és tartok tőle, hogy jó néhány sötét cselekedet vár még rám,de van, ami túlságosan is sötét ahhoz, hogy megengedjük! – Úgy nézett maga elé,mint aki a legszívesebben kiköpne.

– Úgy bizony – motyogta az ifjú Bornhald, éspáncélkesztyűs kezével megdörgölte a száját. Galad mindig ifjúként emlegettemagában, pedig legfeljebb pár évvel lehetett nála fiatalabb. Dain szeme most isvéreres volt, éjszaka megint alaposan leitta magát. – Ha rosszat cselekedett azember, akár a Fény szolgálatában is, akkor valami jót is kell cselekednie, hogykiegyenlítse!

Byar keserűen morgott. Alighanem valamiegészen mást akart mondani.

– Jól van – biccentett Galad -, de senki nemlesz attól kevesebb, ha most visszafordul! Ez egyedül csak az én ügyem!

Ennek ellenére mikor könnyed vágtába kapta alovát, és a másik három mellé ugratott, és felvette az ütemet, örült neki, hogyott lovagolnak mellette, fehér köpenyük messze leng mögöttük. Természetesenegyedül is továbbment volna, de a három másik Gyermek jelenlétében talán nem fogjákminden továbbinélkül letartóztatni vagy felakasztatni. No, nem mintha nagy esélyt adott volnaannak, hogy amúgy megéli az estét. De a kötelesség az kötelesség, akármibekerült is.

A lovak patkója hangosan csattogott azudvarházhoz felvezető kőrámpán, nem csoda hát, hogy a tágas udvaron tartózkodóférfiak mindegyike odafordult, és megbámulta őket. A Fény ötven Gyermeke, mindfényes vértezetben és kúpos sisakban, a többségük már lóháton; a maradék lovátalázatos, sötét ruhás amadiciai lovászok fogták. A belső erkélyek üresnektűntek, épp csak pár szolga sertepertélt a környéken. Úgy tettek, minthasöprögetnének, de valójában ők is az érkezőket lesték. Hat nagydarab Vallatócsoportosult Rhadam Asunawa mellé, mintha őrködnének felette. Köpenyük mellén aragyogó napkorong mögé hímzett vörös pásztorbot villogott, és nem keveredtek atöbbiekkel. A Fény Keze mindig elkülönült a Fény többi Gyermekétől, és ez ellenigazán egyetlenegy Gyermek sem tiltakozott. Az ezüst hajú Asunawa bánatosvonásaihoz képest Byar arca teltnek tűnt. A Fővallató volt az egyetlen Gyermekaz udvaron, aki nem viselt páncélt, és hófehér köpenyén csak a lángoló, vöröspásztorbot ékeskedett. Ebben is különbözött a többiektől. De Galad hiába látta,ki mindenki gyülekezik az udvaron, valójában csak egyetlenegy embert vettészre. Lehet, hogy Asunawának is része volt a dologban, ezt még nem sikerültkiderítenie, de csak a főúrkapitány vonhatta felelősségre a Fővallatót.

]]>