Ódor ákos: Maszkok keringője 7.

1886}

3.

Miután Vernarral elváltak útjaik,Sidhel a szobájába indult; közben nem hagyták nyugodni a fejében kavargógondolatok. Bizonyos szempontból egyértelmű volt Raver lépése, ugyanakkornéhány szempontból kevésbé tűnt logikusnak a testvérek összehívása körülifelhajtás. Átértékelt magában néhány dolgot a hallottak közül, s kénytelen voltlevonni azt a következtetést, hogy a néhai úr ravasz ember lehetett. No perszeki nem válik azzá az ascoriani arisztokrácia forgatagábanő Sidhel azt semtartotta kizártnak, hogy az öreg Syntan még holtában is tartogatmeglepetéseket.

Nem is sejtette, mennyireráhibázott.

Befordult a szobájához vezetőfolyosókanyarulatban, s észrevette, hogy ajtaja nyitva áll. Azonnal emlékeibeékelődött az orgyilkos kísérlet személye ellen, s óvatos léptekkel közelítettemeg a nyitott ajtót. Kételkedett benne ugyan, hogy nappal, a válogatott Syntanőrök hadán bárki is átszivároghatna, de ha a gyilkos a ház lakói köztrejtőzködött, könnyedén bejuthatott a halid szobájába.

A falhoz húzódva simította végigkezeivel a hideg követ, a szőnyeg tökéletesen elnyelte lépteit, így észrevétlenpillanthatott be a szobába. Némi megkönnyebbüléssel nyugtázta, hogy Lyenn az,aki odabent tartózkodik. A nő most hátán összefűzött fehér blúzt, földig omlóvörös szoknyát viselt, csatokkal ékes hajkoronájából rakoncátlan fürtökomlottak alá, ahogy Sidhel ágyra borított holmiját igazgatta. A halidmegköszörülte torkát, mire a nő összerezzenve ugrott fel, s fordult az ajtóirányába, bekötözött kezével szívéhez kapva. Sidhel rosszalló fejrázássallépett beljebb a szobába, hogy megfeddje a kipirult arcú Lyennt, ám ahogy orrátmegcsapta a gyöngyvirág feledhetetlen illata, egy csapásra torkába szorultminden rossz szó, mellyel a lányt kívánta illetni.

– Azt hittem örülni fogsz, hogyha segítek kipakolni! – mondta zavartan a lány, s ha lett is volna komolyindulat Sidhelben, bizonyára elnyelték volna a bocsánatért esedezővarázslatosan zöld szemek.
– Legközelebb kérdezz meg! –kérte Sidhel, majd a lány mellé lépve segített neki elrendezni a néhányruhából, furcsa tégelyekből, élelemből álló felszerelését. Mikor végeztek,Sidhel leült az ágyra, majd az elszabadult fürtjeit igazgató lány iscsatlakozott mellé, hogy a reggel óta tartó rohanásban kifújja végre magát.Tekintetét a tűnődő Sidhelre szegezte.
– Hány tagú a család? – kérdeztea férfi, miközben újfent a szoba festményének részleteibe feledkezett. Továbbrasem találta szépnek.
– Az elhunytakkal együtt kilenc –mondta a lány, bár nem volt benne biztos, hogy a férfi figyel rá. Mikor Sidhelkérdőn felé pillantott, csak akkor vált benne bizonyossággá.
– Te tudsz a másik halálesetrőlis? – lepődött meg a halid némi gyanakvással hangjában. Lyenn zavartanbiccentette félre fejét.
– Az úrnő első számú cselédjevagyok – bökte ki, mintha ezzel megmagyarázna mindent, majd mivel Sidheltovábbra is kivárt, folytatta: – Csaknem minden titkát megosztja velem.

Sidhel kopasz fején végigsimítvadőlt hanyatt az ágyon egy nagyobb sóhaj kíséretében. Legbelül érezte, hogyemberfeletti megpróbáltatások várnak testére, s elméjére. Gondolataiminduntalan az indítékok és a számok körül forogtak. Kilenc családtag rengeteg.Kilenc büszke marn, akik legszívesebben kutyába sem vennék őt, ha nem szorítanányakukat a kényszer. Az enyhet egyedül Lyenn jelentette, maga sem tudta miért,de magához hasonlónak érezte a lányt, s nyugalommal töltötte el, hogy nem kellegyedül lennie. No persze ott volt a régi ismerős, a kapitány is, ám Sidheltudta, soha nem tud újra úgy viseltetni személyével kapcsolatban, mint arégmúltban.

Mielőtt túl messzire merészkedettvolna emlékeiben, újabb felfedezésébe – szárnyaló yirmek hadát ábrázolóplafonfestmény – feledkezve kérte meg Lyennt, hogy meséljen neki kicsit acsaládtagokról. Úgy vélte, így talán felkészültebben várhatja a velük valótalálkozást. Lyenn eleget tett kérésének: beszélt Raver és Sybille négygyermekéről, beszélt a fiai elvesztésébe bele roppanó Arthar bácsiról, s ahogymesélt, Sidhelben tovább erősödött a bizonytalanság, hogy helyesen cselekedettmikor mégis igent mondott a kapitány felkérésére. Zúgó fejjel ült föl az ágyon,s már sejtette, mi lesz a következő lépés, amit megtesz, ám fellapozvaképzeletbeli naplóját, beváltotta önmagának tett ígéretét.

– Meglep, hogy a Ver-Alyannokmegtisztelték jelenlétükkel az estélyt – mondta Sidhel, s akaratlanul is arókák jellegzetes bűze költözött orrlyukaiba. – Úgy hallottam, nem túlzottankedveli egymást a két család.

Lyenn ölébe ejtett kezeivelbabrálva bólogatott.

– Sokan azt mondják, aVer-Alayannok irigységéből fakad az ellentét. Zavarja őket, hogy nem ők kaptákaz ascorian mecénásai címet, s ezért inkább hátat fordítottak a császárnak, sarcátlan viselkedésükkel vonták magukra a város, s a tartományok figyelmét.
– De ha jól tudom, aKikötővárosban nem történhet úgy dolog, hogy ők ne tudnának róla – s ahogy eztSidhel kimondta, az esti gyilkosság képei rémlettek föl előtte. A megismeréshezkérdéseken át vezet az út – mondta egykor a törzse Nammája – ezért fiam, életed során sokszor kell feltennedkérdéseket önmagadnak, hogy megismerhesd lélekfád gyökereinek rejtett csomóit.Ezáltal juthatsz magasabb szintre a testben lakó szellem vándorlásaiban.
– Gandiszuk a Syntanokévalvetekszik – rántotta vissza a jelenbe Lyenn a halidot – Legalább oly régrevezethető vissza származásuk, mint a Syntanoké, s olyan tettek fűződneknevükhöz, mint a Kikötőváros építése, vagy a Silmari háborúban szervezetthadjáratok, hisz a légiók pénzelése nem csak császári kézben rejlik.
– Ezt nem tudtam – vallotta beSidhel.
– Rengeteg érdek fűződik ahhoz,hogy ne csak a császár birtokolja a hadsereget. Főleg az efilek kardoskodnakemellett, ám mágiához is konyító egységeiket egyelőre be sem engedik alégiókba. A gyenge kezű császár képtelen lenne tartani magát az efilekakaratával szemben, ha nem állnának a háta mögött olyan erős családok, mint aSyntanok, vagy épp a Ver-Alayannok.
– Nekem úgy tűnt, a Ver-Alayannokszívesen mozognak efil körökben, s ezt nem is titkolják.
– Hianára gondolsz – mosolyodottel Lyenn, s Sidhel hálás volt a lány arcán felbukkanó vidám gödröcskéknek. Azilyen apró örömök képesek voltak feledtetni az igazán nagy terheket. – Ahogyazt már említettem, a feltételezések szerint a Ver-Alayannok ezzel aházasodással akarnak kiszakítani egy szeletet az efilek uralta területekből, smagunk közt szólva nem is esélytelenül. Míg az efileket lefoglalja azármánykodás, addig a Ver-Alayannok nyíltan csapják arcul ellenfelükkel, ami nemcsak a figyelem felkeltést szolgálja, de jó pár támogatót is szerez ügyüknek.

Sidhel fejében erősödött azsongás, s halántékát dörzsölve hunyta be szemeit. Hűvös ujjú, puha női kezekérintették tenyereit, majd lassan átvették a hatalmas kezek szerepét, s lassúlüktetéssel kezdték enyhíteni a fejben neszező zsongást. Lyenn vékony pántúszandáljából kibújva térdelt fel az ágyra, úgy masszírozta a férfi fejét. Puhaérintésével végigsimított a fejbőrön végigfutó, kaotikus mintákba fonódóhegeken, Sidhel pedig hagyta magát átadni a testébe költöző erőtlenségnek.

– Elhantolták már a nagyúrporhüvelyét? – tette fel a kérdést, s Lyenn akaratlanul is megtorpant. Mindenreszámított, csak erre nem.
– Nem – bökte ki zavartan, kezeilecsúsztak a halid széles vállaira.
– Látnom kell a testet! – mondta,s röpke csókkal illette a lány finom kézfejeit köszönetképpen, majd fölállt azágyról, hogy szembefordulhasson vele. Lyenn maga alá húzott lábain üldögélve,nyakán végigsimítva, értetlen képpel nézett a leplezett izgatottságtól ébertekintetű halidra.
– Mégis miért? – tette fel akérdést.
– Több oka is van – mondta Sidhel– Az én kultúrámban úgy tartják, hogy a holtak éppoly beszédesek, mint az élők,csak érteni kell a nyelvükön.

Lyenn visszabújt szandáljába, ésszoknyáját kisimítva, továbbra is értetlenül állt a férfi előtt.

– Azt hiszem, Raver Yle-Syntannaknagyon sok mondanivalója akad még – mondta Sidhel, s arcán ravasz mosolyderengett fel.

 

4.

Lyenn rávette Sidhelt, hogyváljon meg ünnepi ruhájától, hogy kimosathassa, s megfoltoztathassa azt, svégül az öv kivételével – melynek redői közt még mindig ott pihent a letörthegyű hajítótőr – ruhadarabjait a lány gondjaira bízta. Nem küldte ki a lánytszobájából, míg átöltözött, fölöslegesnek tartotta arra a néhány pillanatra, ámLyenn tisztelettudón hátat fordított Sidhelnek, jól lehet, a szekrény ajtajáraszerelt tükörből a férfi meztelenségének minden mozdulatát kiélvezte. Sidhelcsak akkor jött rá, mikor a lány kipirult arccal távozott levetett ruháival aszobából, s behajtva maga mögött az ajtót, megpillantotta magát a tükörben. Egymosolynál többet nem szánt a felismerésnek, majd kiürített zsákjának tartalmátátvizsgálva magához vett néhány hasznos holmit, melyek talán segítségérelehetnek a jövőben, s éppen távozni akart szobájából, mikor a résnyire nyíltajtón kopogtattak. Sidhel odalépett, kinyitotta, s meghökkenve lépett félre aszobájába lépő alak elől.

Vendége tekintélyt parancsoló,kiismerhetetlennek tűnő, ám rendkívül kívánatos nő volt. Dús fekete sörényébenigazgyöngyök csillogtak, mélyen dekoltált fekete, egybe szabott ruhája, anyakában csillogó ékszerek a végzet asszonyává varázsolták az érett nőt, ámSidhel meg mert volna rá esküdni, hogy ezen kellékek nélkül is végzetes lehet avele való találkozás. A finoman metszett női arc Sybille úrnőre emlékeztette ahalidot, s elég bizonyítékként szolgált, hogy nyilvánvalóvá tegye: az úrnőlegidősebb gyermeke, Artissa Yle-Syntan kereste fel őt.

A halid még mindig a meglepettségokozta bénultságba dermedve állt a szoba közepén, miközben a nő gonoszmosollyal, kéjtől csöpögő ábrázattal járta körbe a férfit, s simította végighátát, mellkasát, hogy végül előtte megállapodva, sötét szemeivelösszekapcsolja tekintetét a halidéval. Jó pár pillanatig álltak mégszótlanságban, majd Sidhel próbálkozott megtörni a főleg számára kellemetlencsendet.

– A Fehér Bika hozott hajlékombanassz… – idézte volna a marn köszöntő formulát, ám a nő jobbjának mutatóujjávala férfi ajkaira fagyasztotta a szót. Ennyit a felkészülésről, gondolta magábanSidhel.
– Valóban ígéretes hím vagy –suttogta egészen közel hajolva a férfi arcához s a halidot megcsaptaleheletének finom illata –, igazi falkavezér – lépett újfent a férfi mögé, akimindvégig nyakán érezhette a nő sóhajainak forró páráját. – Imádom, mikor ahozzád hasonló ragadozók megtörnek az akaratom alatt, s csahos kutyusként lesikminden kívánságom, hogy újból megízlelhessék a nektárt, melyet szájukbacsepegtettem – ért körbe ismét Artissa a férfi körül.
– Attól tartok… – próbálkozottismét Sidhel ám az ajkára tapadó ujj ismét beléfojtotta a szót.
– Hallgass! – csattant a nőszava, majd ismét szelíd hízelgéssel került a férfi mögé – Nem kell tőlemtartanod ragadozó. Egyelőre nem. Most csupán a kíváncsiság vezérelt, ám kitudja – torpant meg Sidhel háta mögött, s oly közel húzódott a férfihoz, hogyforró, nedves ajkai a férfi fülcimpájához értek. A fekete harcos libabőrös lett–, hamarosan talán megéhezem.
– Úrnőm! – kérte Sidhel. Egyrekínosabbá vált számara a szituáció.
– Hallgass! – kuncogott a nő majdismét a férfi elé lépett, hogy az láthassa ellentmondást nem tűrő ábrázatát. –Mindig megkapom, amit akarok. Ha kell, erőszakkal veszem el. Eddig minden hímtérdre rogyott akaratom előtt.

Sidhel nem kételkedett ebben.Végül megemberelte magát s hitetlenkedve vonta fel szemöldökét, amivel mostkivételesen ő akasztotta benn a nőben a szavakat. Artissa végül felnevetett.

– Ugyan ragadozóm! – nyitottaszét a férfi mellkasán annak hófehér ujjasát, hogy tapintásával bizonyodhassonmeg az ében bőrön nyugvó Parázspecsét hitelességéről – Te is megtörsz majd amódszereimtől, vagy ha nem, hát kénytelen leszek nőül menni hozzád –mosolyodott el talányosan Artissa, ám valahogy Sidhel nem osztotta vele örömét.A halid úgy érezte, valóban nem tudna dacolni a végzet asszonyával, hisz ő isragadozó volt, s ráadásul saját területén vadászott. Elhatározta, hogy hateheti, messzire elkerüli az oroszlán barlangját. A nő végül ellépett mellőleés helyet foglalt az ágyon.

– Most pedig térjünk át arra,amiért valójában érkeztem. Anyám említette, hogy feltehetően szánsz nekünk isegypár kérdést apám halálával kapcsolatban. Nos, szeretek elébe menni adolgoknak – paskolta meg maga mellett az ágyat, ám Sidhel biztos távolságban,az íróasztalnál foglalt csak helyet. Artissa hamiskás mosollyal ingatta fejét.
– Úgy tűnik eddig, hogy Artharbácsin kívül senkit nem viselt meg igazán az úr halála – mondta Sidhel azasztalra könyökölve, állva a nő igéző tekintetét.
– Kígyók közt hamar megtanul azember színlelni, nehogy esetlenségét kihasználva valaki az emberbe marjon –válaszolt a kijelentésre a nő.
– Ennyi a magyarázat?
– Apánk az utóbbi években nem sokfigyelmet szentelt a család többi tagjának, igazából fel sem fog tűnni hiánya.
– Mégis mivel foglalkozott akkoraz úr? – tette fel újabb kérdését Sidhel.
– Nem tudom. Napokra bezárkózottdolgozószobájába, s ha néha napján elkaptuk, azt kérdezve, mégis mit csinál,csak annyi volt rá a válasz: változok. Ez a változás sajnos odáig fajult, hogymi is elfordultunk tőle, ahogy egykor a testvérei – vonta meg a vállát a nő.

Sidhelben tovább érett azelhatározás Raver meglátogatása kapcsán.

– Ezek szerint a testvéreivel semvolt túl jó viszonyban – szögezte le a halid – Van sejtésed, mégis mi hozhattaújra e falak közé őket?
– Fogalmam sincs – állt föl a nőaz ágyról, s a tükör előtt kezdte igazgatni ékszereit. Abból figyelte tovább aférfit.
– Egy csöppet sem zavar, hogyapád egyik testvérét is meggyilkolták? – kérdezte hitetlenkedve a halid,sejtve, hogy a nő hazugságokkal fedi el igaz arcát. Egy röpke pillanatigkíváncsi lett volna arra az arcra, ám hamar tovatűnt a gondolat.
– Talán úgy véled, hogy családibosszútól, nagy leszámolástól kellene tartanom? – Artissa felnevetett – Ugyanmár! A férfiak azok, kik magját vetik a családnak, nem a nők. Ha netán mégisveszélyben forogna az életem, akad, ki megvédjen – fordult talányosan a feketebőrű férfi felé.

Sidhel is fölállt azíróasztaltól.

– Talán igazad van úrnőm, taláncsak rémeket látok, ám a helyedben én mégis óvatosabban válogatnám meg, kiveltalálkozom, s főképp kinek mit mondok.
– Fenyegetsz? – rázta meg nevetvefejét a nő, miközben a nyitott ajtó felé indult.
– Ragadozó vagyok – Sidhel nem istagadta a nő néhány perccel ezelőtti állítását.

Artissa visszafordult az ajtóból.

– Jobban teszed, ha te is tartodmagad a tanácsaidhoz, mert a végén túl nagy haragot idézel a fejedre. Mégtalálkozunk – azzal eltűnt a folyosón.

Sidhel idegesen, a szokásosnálerősebben csukta be az ajtót. Hihetetlenül bosszantotta, hogy akarata mostkevésnek bizonyult a nőével szemben. Ha nem nyeri meg ezeket a párbajokat, sohanem kap akkora tiszteletet, hogy igazi információkhoz jusson, de főként agyilkossal szemben marad alul, ki röhögve figyelheti a homályból esetlenpróbálkozásait. Loccsantott arcára a réztálca vizéből, s fújt néhányat, hogymegnyugodjon, majd figyelmét ismét eredeti küldetésének, Raver felkeresésénekszentelte.

Már majdnem útra kelt, mikorismét kopogtattak.

 

 

Folytatása egy hét múlva…

Kapcsolódóanyagok:

Azelső részlet

Azelőző részlet

Fórum:Maszkokkeringője
Interjú: ÓdorÁkos

ARegény és Yagaard idegen szavai, kifejezései: Yagaard Enciklopédia

 

]]>