Siedhel életében jelentéktelennek hitt változást hoz, mikor elfogadja néhaiura, Adrian ajánlatát, azok után, hogy szembesül a család fölé boruló felhőksűrűségével. Nem is sejti, hogy döntésével saját sorsát végérvényesen pecsételimeg olyan hatalmak árnyékában, kik semmibe veszik az élet és a halál íratlantörvényeit is. A fantom pedig tovább gubbaszt árnyköpenye alatt valaholAscorian égbe törő gúlaépületeinek hűvösében, szomjazva a pillanatot, mikorurai ismét ölni küldik…   

1886}

5.

A Yirmváros lakta seregnyi maragután igazi gigászoknak tűntek a Marn Fal kopottas köveinek tövében állítottbódé gárdistái. Miután az idő közben szekeret szerző páros a marag csónakossalkiegészülve felvillantotta a Syntan címert, az őrök egy vállrándításkiséretében nyitottak utat a koszos, zsákvászon köpenyegbe burkolózó alakoknak.

Ahogy távolodtak AscorianBelsővárosának falaitól, a vidék egyre komorabbá vált. Valahol a messzeségben aGnogg-hegység vonulatainak tövében zöldbe váltott a csúcsok egyhangúszürkesége, ám az erdőkkel tarkított területek karjaiból valahogy kihullott azAscoriantól északnyugatra elterülő vidék. Ahogy közeledtek a Szürkeláp apróközössége felé, hangulatuk úgy vette fel a hely komorságát. A haragoszöld fűelőször világosba csapott át, majd egészen sárgába, végül csupán csomókbabukkant fel itt-ott a néhai láp fekete, mindenre rátapadó, nyirkos talaján.Néhol egy-egy girbegurba fa próbálta kegyesen színesíteni az egyre romlóhangulatot, ám mindhiába. Megkopott kérgű ágait messzire elkerülték azénekesmadarak.

Ahogy egyre beljebb haladtak anéhai lápban, szinte az első házak felbukkanásával egyidejűleg kezdett igazánnehézzé válni a közlekedés. A szekér egyre gyakrabban süllyedt meg atalajvíztől ázott fekete sárban, s az sem vidította fel Sidheléket, hogyszomorú lombú, ám zöldellő mocsári fák köszöntötték őket a lágy szellőben kélősusogásukkal. A környék érezhető hűvössége hálásan nyaldosta a forróbelsővárosból idelátogató vendégeket, akik egy újabb sárcsapda miatt a kocsihajtónakfelcsapott maragra bízva maguk mögött hagyták szekerüket.

Lehangoló látvány fogadta őket.Megdőlt, néhol egészen összeomlott marn épületek sápadó kövei emelkedtek ki afekete föld, s a furcsa növények méregzöld együtteséből, közöttük riadttekintetű, sártól, s mosdatlanságtól mocskos alakok lézengtek, a negyed lakói,kik minden egyes reggel úgy keltek, hogy újabb haláltusa kacag rájuk, melyet akörnyék viszontagságaival szemben kénytelenek megvívni. Ahogy Sidhelék egyrebeljebb verekedték magukat a torz világba, úgy romlott a helyzet. A negyedfőterén omladozó, rothadó hordótetővel letakart kút árválkodott, körülöttecsapzott szőrű kutyák lefetyelték a tövében meggyűlt pocsolyák sárgásbarnavizét.

Sidhel megtorpanva szörnyedt elAscorian kétszínűségén. Hihetetlen volt számára, hogy az Úrváros gazdagságátólalig karnyújtásnyira ilyen szegénységbe botlik, s ámuldozva figyelte atalajvizet felszippantó vakolatok rojtos szélű foltjait, a mohával, s idegennövényekkel benőtt falú sánta épületeket, melyek egész szintet, vagy szinteketsüllyedtek az évek során. Szánakozva gondolt az itt élő szabadokra, kik atermészet rabszolgáiként tengették életüket, s fantáziájában felvillantak aképek a víz alá vesző pincék őrizte titkokról.

Mert az épületek bukott gazdagságukértkönyörögtek.

Mára azonban a szegényekgyűjtőhelye volt, kik így is épp elég nehezen osztoztak a betevő falaton, nemszívesen osztották volna meg az újabb jövevényekkel. Sidhel dübörgésre lettfigyelmes, tekintete a szúnyogokat hajkurászó Vernar felé villant, s mirefelpillantottak, fél tucat ascori légiós bukkant elő az épületek közül. Vágtatólovaik széttépték az elhagyatott házak halott torkából előkúszó ködöt, patájuköklömnyi rögöket tépett az éjszín sárból, hogy a szétrebbenő helyiekre zúdítsákőket, mégtöbb szennyet okádva amúgy is iszonyúan koszos öltözékükre. A díszesenvillanó, kivont kardok, páncélelemek Szürkelápban életre kapó giccse torzfintort csalt a messzi földről érkezett halid ábrázatára, s hirtelen úgyérezte, mindent gyűlölnie kell, ami marn, ami ascori.

A lovasok balról kerülték akutat, így a halid harcos megúszta az összehúzott köpenyén szétkenődősárrögökkel, ám Adrian az életét mentve volt kénytelen elvetni magát a ragacsosiszapba. A lovasok csaknem legázolták. Szitkozódva vergődött talpra, tenyerévelmegpróbálta letörölni magáról a sarat, ám csupán elkennie sikerült a foltokat,egészen hasonlatossá varázsolva magát a helyi emberekhez. Dühösen rázta öklét amesszeségbe vesző lovasok után, megfelelő elégtétel volt számára a légiósoknyomába eredő, megtörhetetlenül ugató korcs ebek hada, kik egészen a negyedpereméig üldözték prédájukat. Büszkén tértek aztán vissza a göcsörtös házakközé, megtették, amit egyre fogyó becsületük megtartásáért meg kellett tenniük.

– Az én osztagom sosem csináltilyet, ellenséges területen is csak ritkán – bicegett oda a halidhoz Vernar.

A lovasok már rég eltűntek, deSidhel mintha átlátott volna a ferde házak vaskos kövein, lelki szemeiveltovább követte őket.

– Tulajdonképpen kit keresünk? –kérdezte.

A kapitány körbefordult tengelyekörül, szemeivel tájékozódási pontokat keresett, majd  kurtán csak ennyit felet:

– Arra!

Sidhel rosszallóan rázta megfejét, ám bizalmat szavazott a némasági fogadalmához ragaszkodó kapitánynak.Szűk sikátorba vették be magukat, s a halidnak az az érzése támadt, hogy amegrogyott épületek azonnal rájuk borulnak. Odébb, egy ablakból a házábanfeltörő talajvizet öntözte az utcára egy marn, másutt húsevő növények kapkodtaka legyek és szúnyogok után. Egy feketére festett falú, marn toronyépületnélállapodtak meg végül. Az épület falát foltokban nőtte be valamilyen sárgásszínű moha, gondos kezek metszettek beléjük mindkettejük számára érthetetlenszimbólumokat. Az ajtókeret – mert ajtaja nem volt – marag írásjelektőlhemzsegett, Sidhel gyanította, hogy mágikusak, közöttük furcsa színű, telicsápbogarak kapaszkodtak. Odabentről doh és az idő kígyózó szaga fonódott testükre.Az épület szerkezetileg sokban hasonlított az úrvárosbéli házak némelyikéhez,így Sidhel ötszintesnek saccolta, mára azonban már csak három tornyosultföléjük. Bátortalanul hajolt be az ajtókereten, odabent sötétség, s asüllyesztett padlót ellepő mocskos sárlé fogadta.

– Na jó – makacsolta meg magát, saz őt figyelő, látszólag jól mulató Adrianhoz fordult. – Miféle túlvilágihelyre citáltál te engem? Amíg nem bököd ki végre, ki, vagy mi vár rám odabent,én be nem teszem a lábam.

A kapitány felkacagott.

– A Syntan birtok alattijáratokba bezzeg vígan belevetetted magadat másodszorra is, pedig előszörmajdnem othagytad a bőröd a halálkutya gyomrában.
– Ott a bőröm volt kockára téve,itt a lelkemet féltem – szö gezte le a halid. – érzem a sikítozó lidércekhűvösét. Rémisztő ez a hely.
– és még nem is láttad agazdáját! – nevetett megint Vernar, s átlépett az ajtókereten.

Sidhel nem nagyon tudott mittenni, a kérdések, melyekre a válaszokat kereste, nem hagyták meg az esélyt atávolmaradásra, így hát követte néhai urát. Csobbant a víz, ahogy öleslépteivel bevette magát a benti ismeretlenbe, s ahogy saruval fedett lábainakujjai közé ismeretlen iszap tolult, borzongás lett rajta úrrá. A sarat legalábblátta. A borzongást tovább fokozta, hogy néhány lépés után valami elsiklottSidhel mellett, s nyálkás testével végigsímitott a halid lábán. A szárazsághozszokott fekete harcos nem volt felkészülve a néhai láp viszontagságaira. Vernarmár egy lépcső tetején állt, mikor Sidhel végül a víz helyett a szobávalkezdett foglalkozni.

Vitatkozva hagyták maguk mögöttaz előcsarnokot, mely Adrian szerint ebédlő, Sidhel szerint fogadóerem lehetettegykor, ám mivel néhány korhadó falécen, s egy a vízből kikandikáló csillármaradványain kívül semmi egyebet nem találtak, a vita eldöntetlen maradt.Bűzös, sötét folyosókon haladtak, a fényt a falakon tátongó hasadékokon átkúszónapsugarak szolgáltatták, bűvkörükben bogarak és hüllők sütkéreztek, melyek akoppanó léptek zajára szétrebbenve bújtak el a fal kisebb repedéseiben.

Aztán hirtelen változtak aszagok, s kesernyés növényillat kezdett eluralkodni a pinceszag terhes hűvösefelett. Vernar jelentősségteljesen pillantott Sidhelre, aztán egymás mögésorakozva torpantak meg egy szintén marag mágikus vésetekkel díszített ajtóelőtt, mely méreteiből, s formájából ítélve eredetileg nem ebben az átjáróbanszolgált.

Adrian az ajtóra tapasztotta afülét, odaátról halk dúdorászás szűrődött ki, s a kapitány határozottankoppantott egyet a súlyos fán. Odabent abbamaradt a dúdolás, először csend,majd sürgölődés zaja neszezett, mely végül egy csörömpölésben teljesedett ki.Aztán újból csend.

– Takarodjatok! Mocskos csűrhe!Az ember egyszer engedékeny aztán már semmije sincs biztonságban!? Szénnéégetlek titeket egy tűzviharral, tetves éhenkórászok! A hónapban nincsen többingyen kaja, meg növény! Takarodjatok!

A rikácsoló öregemberhang iszonyúerővel vágódott az ajtónak, hogy a rezgések tovább terjedve némileg tompábbformában öltsenek hangtestet a folyosón. Vernar csak mosolygott, Sidhel rázta afejét.

– Soha nem konyítottál atűzmágiához Hiwhar! – felelte a kapitány – Mással próbálkozz, ha egy légióstakarsz elijeszteni!

Odabentről ismét csend szűrődöttki, majd néhány lépés zaja, végül egy bizonytalan hang.

– Vernar?
– Engedj már be kuruzsló, vagyitt sem lesz sokáig ajtó a keretben!

Ismét sürgő léptek hangjahallatszott, majd fém csilingelése – a halid szerint kulcsoké – majd kattant azár, s résnyire nyílott az ajtó. Ráncos öregemberarc bukkant fel a nyílásban,majd mikor felismerte Vernart, fogatlan vigyorra húzva száját, szélesre tártaaz ajtót a két férfi előtt.

Egy másik világ fogadtaSidheléket.

 

6.

A csendben álldogáló fekete bőrűhalid továbbra sem bírt betelni a szobával, mely az ajtón túl várt rájuk. Afényt karnyi vastag, valaha embernyi magas, megfolyt gyertyák szolgáltatták, snémi napfény, mely a bedeszkázott ablakok és erkélyajtó hanyag illesztéseimiatt születő réseken át szökött be. Sidhel kiváncsi lett volna rá, vajon hogyszögelte bele az öreg a kőbe a faléceket, vagy hogy miért nincs a gyertyáknakfüstje, s még sok-sok furcsaság aggasztotta. A szoba zsúfolásig volt pakolvamindenféle lommal. A falak mentén különböző méretű és formájú ajtók sorakoztak,a halid nem mert volna megesküdni rá, hogy némelyik nem valamely másik világbanyílik. A menyezetről madarak csontvázai, néhol tollal díszített múmiái csüngtekalá, a bent urlkodó meleg levegő áramlatai kísértetiesen ringatták amaradványaikat. Rengeteg doboz, ruhahalom és felismerhetetlen funkciójú holmitöltötte be a padló javát, ám tetemes hányad jutott a szoba közepén árválkodókönyvespolcnak is, melyen hanyagul földobált könyvek, tekercsek illesztkedtekrendezetlenségükkel a szoba képéhez. A néhai csillár kristályaiból, s rézbőleszkábált, legalább egy méter átmérőjű gömb messzire kilógott kecsességével azértéktelen kacatok közül. Sidhel amolyan csillagtérképnek vélte, s bár nem merthozzányúlni, úgy tűnt, öt gyűrűjét bárhogy forgathatja az ember. A fennmaradóüres területeket nyitott szájú, növényekkel teletömött zsákok foglalták el,közelükben tűz pislákolt egy, a puszta padlóra felállított bogrács alatt.

A bogrács tartalmát egymeglehetősen furcsa szerzet kavargatta. Ahogy azt Sidhel elcsípte az öreg ésVernar szavaiból, a nő a kuruzsló aszonyának számított itt Szürkelápban.Tenyeres-talpas egy némber volt. Széles arca, vaskos ajkai, a mögülükkikandikáló sárguló fogak, s a mocsoktól megállapíthatatlan színű blúz alattdudorodó négy mell nem hagyott kétséget Sidhelben roa származása felől.Fedetlen alkarja férfiakat megszégyenítően szőrös volt, s mélyen ülődisznószemeivel állandóan a halidot figyelte, aki a szoba közepén állva egyrekényelmetlenebbül kezdte érezni magát.

Vernar egy közepesen tömöttzsákra heveredve beszélgetett, egy háromlábú széken üldögélő öreggel. A férfivénségesen vénnek hatott. Hófehér haja csomókba ragadva csak a halántékán éstarkójánál sarjadt, a csuparánc fejbúb májfoltoktól vált a párduc bundájáhozhasonlatossá. A horgas orr, a vékony, gunyorosan görbülő ajkak, a ravasztekintet andeyaali késes pályafutás képzetét keltették a halidban, ám ahihetetlenül törékeny alkat, a hosszú, karmokká görbülő ujjak, a földig lógó,furcsán összeesett szerzetesi ruházat cáfolták, hogy ez az ember valaha isfegyvert forgatott.

No és persze az sem volt utolsószempont, hogy Hiwhar efil volt. Olyan nép sarja, ki születésétől kezdveformálja a világot átszelő kahhit, műalkotásként tekint a kezeiből előtörőgyilkos tűzre, s akinek soha nem volt igazán szüksége a fegyverforgatásra.

Adrian és Hiwhar meglehetősen jólismerték egymást, legalább is erről tanúskodott a kettejük közt lezajlóbeszélgetés. Sidhel csak fél füllel figyelte a társalgást, főleg aberendezéssel és az őt vizslató roa asszonnyal volt elfoglalva, ám felfigyeltrá, mikor a beszélgetés a Synatnok körül bonyolódó dolgokra terelődött. Mégmielőtt igazán belemerülhettek volna a részletekbe, Hiwhar asszonya mert egybögrébe mindhárom férfinak a bogrács tartalmából, majd ura mellé állva maga ishallgatni kezdte a kapitányt.

Sidhel szagolgatta egy darabig ateaszerű főzetet, majd miután a kapitány megízlelte, maga is beleivott.Iszonyúan sűrű és keserű volt, kedve lett volna visszaköpni, ám ahogy lesiklotttorkán, helyét mézédes íz vette birtokba. Meglepetten kortyolgatta tovább afurcsa italt.

Adrian röviden összefoglalta aSyntanok körüli csetepatét, nem árult el semmit, mi pletykálásra adhatna okot,s mikor a végére ért, jelentősségteljesen pillantott az asszony irányába. Azefil nem teketóriázott sokat.

– Na eriggy a konyhába, aztpanírozzál be valamit! – vetette oda a nőnek, aki készségesen tűnt el a kacatokközt. Hogy melyik ajtón távozott, azt később sem Vernar, sem Sidhel nem tudtavolna megmondani.
– Szóval te vagy az, aki tudásomiránt érdeklődve keresi az utat, mely egy hányatott sorsú család megváltásáhozvezet – állt föl székéről Hiwhar, s lépett a nagydarab harcoshoz. Sidhel megmert volna rá esküdni, hogy az öreg lebeg.

Az efil, képét a halidéba tolva,szagolgatni kezdte fekete bőrét, s görbe ujjával megböködte arcát, hiányzószemének kötését. Sidhel ingerülten húzte el ábrázatát az ószagú efiltől, ám azöreg mit sem törődve vele a kapitány felé fordult.

– Csonka!

Majd visszafordult a feketeharcoshoz.

– Csonka vagy! Ez jó. Többettudsz a létezésről, mint a Vernarhoz hasonló egészek valaha is fognak.
– Te pedig ájult leszel, ha nemhagyod abba a perverzióidat! – sziszegte oda az egyre feszengőbb harcos. Mindigis utálta a furcsa öregeket, de ezt az egyet most különösen gyűlölte.

Hiwhar sipító hangon kacagottfel.

– Dacos és erőszakos! – majdtisztes távolságba lépett, vagy libbent Sidheltől, nem mert kockáztatni aharcossal szemben. – Mutasd magad!

Sidhel értetlenül nézett előszöraz öregre, majd a kapitányra.

– Vedd le azt a francos köpenyt,hadd lássalak jobban!
– Túlfeszíted a húrt öreg, éncsak kérdezni jöttem.

A háttérben Vernar bólintottSidhelnek, aki némi tétovázás után végül is ledobta magáról a sármocskosköpenyt.

– Á! A Parázspecsét! – hüledezettaz öreg és ismét közelebb férkőzött a termetes férfihoz. – Sosem voltszerencsém, hogy élőben is láthassak egyet, s görbe ujjaival már nyúlt is afehér, mellény szerű ruhadarabhoz, hogy félrehúzza azt a fakó heg elől, ámSidhel ellökte a göcsörtös kezet.
– Miért kaptad? – az öreg cseppetsem tűnt sértődöttnek.
– Önfeláldozásért.
– Más boldogulásáért lettélCsonka – Inkább volt ez állítás, mint kérdés.
– A magam boldogulásáértvesztettem el a szemem, akik látták a pillanatot, azt mondták, a fickóérttettem.
– Á! – kerekedtek el az öregszemei, majd az egyik ajtóhoz libbent, s most már Sidhel biztos volt benne, azöreg lebeg. Nem tudta, hogyan csinálja, de az efil nem érintette lábával apadlót.

Hiwhar kinyitott egy, még mindiga tokjában levő ajtót, s hosszú pillanatokig bámulta a mögötte feltáruló falat,miközben jókat kuncogott magában. Sidhel visszavette köpenyét és értetlenülnézett a kényelmesen heverésző kapitányra. Vernar mókás fintorral vonta megvállait, jelezve, hogy maga sem érti a kuruzsló ténykedését. Az efil végülbecsukta az ajtót és visszalibbent a székéhez.

– Tetted sokak számára új világotteremt majd. – suttogta talányosan, s vonogatni kezdte szemöldökeit.
– Sietős a dolgunk! – szólt közbeVernar, s az öreg heves igenlő bólogatása végre kedvező jelnek bizonyult.
– Ki vele, mit akarsz tudni?

Sidhel előkotorta a köpenye alóla halálkutya kövekkel kirakott maszkját, valamint átnyújtotta vele a Ravertornya alatt talált rajzolat mását is. Hiwhar tanulmányozásukba kezdett, majdfölállt székéről, s a kristályszerkezethez lépve jelentősségteljesenmegpörgette párszor, majd kivárt, s gondterhelten még néhányszor megismételte amozdulatot.

– Mire jó az az izé? – vetetteközbe kíváncsian Adrian.

Az öreg kuruzsló megvonta vállát.

– Az ég adta világon semmire. Hasokáig nézegetem, segít elmélyedni.

Az efil tovább lépett, s akönyvállványról levéve pár vaskos kódexet, lehuppant a földre éstanulmányozásukba fogott. Hosszú perceken keresztül síri csend ölelte őket,csak a lapok száraz ropogása törte meg néha, majd végül Hiwhar becsapta akezében lévő könyvet és könyökét vakargatva szökkent talpra.

– Mivel kezdjem? – nézett szétvendégein.
– A maszkkal – felelt Sidhel.
– A maszk… – hümmögött Hiwhar ésvisszaült háromlábú székére. – Nos a maszk a maga kultúrájában sem hagyományosmágikus holmi. Egy tiirdrakkotszimbolizál…
– Egy mit? – vetette közbeVernar.
– A tiirdrakk északnyugatlegveszedelmesebb ragadozója. Nagymacskaféle, mely az erdőkben élve, akaméleonhoz hasonlatos módon képes bundájának színét váltani, s pengéleskarmaival azonnal miszlikbe aprít egy kisebb borjút is akár.
– Az Ősökre! Miféle szörnyeteg azilyenő – hüledezett a kapitány.
– Olyan, amilyet az ott élő népekvadászai hátasnak használnak, s olyan, amilyet ebbe a maszkba is börtönöztek. Amaszk viselője ideiglenesen képes örökölni ennek a bestiának csaknem mindentulajdonságát.
– Miféle népek gonosz praktikájaez? – kérdezett közbe Sidhel.
– Norkoknak hívják őket, az efilekután talán ők a legkegyetlenebb mágiahasználók, s természetükből fakadóan nálukmindez teljesen hétköznapi. Legalábbis a könyv szerint. A meglepő az, hogysosem hallottam olyan szörnymaszkról, ami állatnak készült volna. Holbukkantatok rá?
– Ascorianban.
– érdekes – tűnődött el állátdörzsölgetve a kuruzsló. – Nem hinném, hogy nork papok élnének a Belsővárosfalai között. Ilyet csak pap tud készíteni. Legalább is a könyv szerint.
– Mit ír könyv? Van a papoknakvalami különös ismertetőjele, mint mondjuk az anamiknál csak nő lehet, vagyvalami hasonló? – faggatózott Sidhel.

Az öreg a fejét rázta.

– Erről nem ír a könyv, bár ittvan egy rajz. – állt fel a székről, majd ült vissza miután magához vette akódexet. – Kicsit elmosódott, de talán ez segíthet.

Hiwhar odamutatta az ábrát ahalidnak, s bár valóban szörnyű állapotban volt a papiros a nem túl kedvezőlevegőnek köszönhetően, megfelelt annyira, hogy a fekete harcos talányosmosolyra húzza száját.

Ahogy gyanította.

– Mit tudsz mondani aszimbólumról?
– Az már keményebb dió – vallottabe a kuruzsló. – A hatszög valamiféle misztikumot rejt, de sajnos nincstudomásom jelentéséről. A rajzolatok a peremén nagyon hasonlítanak a maragmágikus írásjelekhez, a közepében lévő ábra pedig valami nagyhatalmú fickótszimbolizálhat, aki sötét erőknek parancsol…
– Nem lehetséges, hogy amit tesötét erőnek hiszel, az igazából más jellegű, amolyan bosszú ökle alakzat.
– Ha nem szakítanál félbe, talánmindenre megtudnád a választ! – teremtette le a halidot az öreg. – Szóval…Valószínűbb azonban, hogy a kép közepén lévő alak bűnhődik. Talán elárulta azerőt, melynek hűséget fogadott, s most vezekelnie kell tetteiért a hatalomelőtt.

Hiwhar lapozott egyet a könyvben.

– Várjunk csak!

Majd újabb hosszú percek némacsendje toppant közéjük. Az efil végül feje búbját vakargatva pillantott fel asorok közül.

– Azt hiszem, a karcolatokjelentésére bukkantam, bár ér dekes, hogy a legnagyobb hasonlóságot az ősi skuulrovásírással mutatják. Ezek alapján azt hiszem a jelentésük: visszatérés, idő,halál. érdekes. Van itt egy negyedik is, ezt nehéz kivenni a rajzotokon. Aztmondja hogy…
– Azzarnaagol – segítette kiSidhel.
– Úgy van! Ha tudod, akkor megmit kérdezősködsz? – kapott észbe az öreg – Csak lopod itt az időmet.

Sidhel mit sem törődött akuruzsló háborgásával.

– Mennyi ideje vanAzzarnaagolnak?
– Honnan tudjam? – rántotta megvállát Hiwhar.

Sidhel fülbevalóit kezdtepiszkálgatni.

– A Syntanokat tizedelőgyilkosnak van egy szokása, melyre egyelőre nem sikerült még magyarázatottalálnunk. Minden egyes áldozatának elviszi valamely szervét. Mindenáldozatának más és más testrészét vitte magával.
– Számos oka lehet ennek. De azthiszem főleg vallási háttere. Itt vannak például az imént emlegetett norkok.Vallási elhivatottságból embereket áldoznak uraiknak. Talán valami hasonlólehet a háttérben, talán egy nork lopózik éjszakánként a Syntan-birtok árnyaiközt. Úgy vélem, a gyilkos azt hiszi, ha a különböző szerveket elfogyasztja,vagy feláldozza urainak, különleges tulajdonságok birtokába juthat. Ez alegáltalánosabb vélekedés a legtöbb hasonló hagyományokkal rendelkező népeknél.
– Tudnom kell még valamit – bökteki Sidhel, a gyanú minden morzsáját félre akarta söpörni. – Van az efileknekbármi olyan rituáléja, melyhez esetleg szervek, vagy a szervekhez kötődő lelkekkellenek?

Hiwhar talányosan elmosolyodott.

– Számos dolog fogan meg nap,mint nap a Mágia Tornyának falain belül, elrejtve a fürkésző szemek tekinteteelől. Arról azonban biztosíthatlak, hogy egyetlen ilyen rituáléról sem tudok.Igaz, nem tartozom már a Családhoz, de a kapcsolataim továbbra is megmaradtak –pillantott Vernar felé. – Nem kell az efilek közt kutatnod!
– Köszönöm Hiwhar – azzal Sidhelbefejezettnek tekintette a beszélgetést. Fejében már kerek egészen ott állt atörténet, s eljött az ideje a felősségrevonásnak is.
– Köszönjük Hiwhar, sokatsegítettél. – kászálódott fel Vernar, s kezet nyújtott a kuruzslónak, akikönnyed tempóban lebegve kisérte őket ajtajához.

Sidhel kellemetlenül éreztemagát, míg a folyosóra léptek, a roa asszony időközben visszatért ura mellé, smindketten követték tekintetükkel a távolodó vendégeket. Az efil még a halidután szólt.

– Légy figyelmes a jelekkelSidhel!

A feketebőrű harcos meglepettenfordult vissza.

– Honnan tudod a nevem? – ámközben észbe kapva Adrianra pillantott, aki azonban ugyanolyan meglepetten álltaz eset előtt, jelezvén, nem ő árulta el az öregnek.

Hiwhar csak talányosan mosolygot,majd becsukta az ajtót.

 

 

Folytatása egy hét múlva…

Kapcsolódóanyagok:

Az első részlet

Az előző részlet

Fórum:Maszkokkeringője
Interjú: Ódor Ákos

 ARegény és Yagaard szavai, kifejezései: Yagaard Enciklopédia

 

]]>