Siedhel életében jelentéktelennek hitt változást hoz, mikor elfogadja néhaiura, Adrian ajánlatát, azok után, hogy szembesül a család fölé boruló felhőksűrűségével. Nem is sejti, hogy döntésével saját sorsát végérvényesen pecsételimeg olyan hatalmak árnyékában, kik semmibe veszik az élet és a halál íratlantörvényeit is. A fantom pedig tovább gubbaszt árnyköpenye alatt valaholAscorian égbe törő gúlaépületeinek hűvösében, szomjazva a pillanatot, mikorurai ismét ölni küldik…

 

1886} 

9.

Mindketten gondolataikba merülvetűrték a testükön matató kezeket. A családi kirurgusok unott képpel,egykedvűen, s ami a legfontosabb, felesleges kérdések nélkül tették dolgukat.Furcsa szagú főzetbe mártott gyolcsaik csípték ugyan sebeiket, de nagyobbfájdalmakat is kiálltak már ők ketten, semmint hogy felszisszenjenek ilyen kisapróságra. Ami fáj, az él. Ennél nagyobb öröme nem lehetett egy csatatérrőlvisszatérő harcosnak. Miután Lyenn is értesült Sidhelről, feladatánakmegfelelően felkereste, s jó néhány percébe került a két sebesültnek, hogymegnyugtassák a törődő nőt, hogy az égvilágon semmi bajuk sincs. Csak nehezensikerült elhessegetni a Syntan park szegletében álló ispotályépülettől.

Miután a sikátort elhagyták, aCsónakos ügyesen lavírozva Ascorian kevésbé forgalmas vízi útjainak árnyékában,csaknem a nyílt tengerig hajózott velük, s maga is segített a vízbe hajítani atetemeket. Rengeteg pénzébe került a kapitánynak a roa hallgatása, akitermészetesen a vérmocskossá vált hajójára fogta a felárat, ám ígéretet tetthallgatásáról. Sidhel kételkedett a Csónakos adott szavában, ám Adrian, mikormár hazaértek, megnyugtatta, hogy nem az övék lesz az első ilyen eset, s hogyfölöslegesen aggódik emiatt. Ascorianban senki nem vállalja fel hasonló, viseltdolgait, s ha eleget fizet, soha nem is kell neki. Sidhel bízott a kapitányszavában – maga is meglepődve ezen –, s szemet hunyt kételyei felett. Sokkal inkábbaggasztotta az, hogy mi lesz a dolgok hátterében álló hatalom újabb lépéseemberei elbukása után.

Annyira belefeledkezettgondjaiba, hogy alig vette észre, figyelik őket.

A park fáinak árnyékában, akörnyezetébe olvadó, zöldes árnyalatú öltözékben, vékony alak álldogált, s azispotály előtti padokon üldögélő két férfit szemlélte. Mikor észrevette, hogySidhelnek szemet szúrt, beljebb húzódott a fák árnyékába, ám nem különösebbenóhajtott teljesen kikerülni a fekete harcos figyelméből. Sidhel oldalba bökteVernart, majd az alak felé bökött fejével. A kapitány egy pillanatra nemértette, mit óhajt a halid, majd mikor észrevette maga is a fák közöttálldogáló szerzetet, kimért mozdulattal biccentett irányában.

– Vitar Yle-Syntan – előzte megSidhelt a kérdésfeltevésben – Sorban a harmadik gyermek. Meglehetősen furcsaszerzet, főleg az elmúlt három napban vált azzá.
– Mióta az apja meghalt? –kérdezte Sidhel, s akárcsak a kapitány, maga is összeszűkülő szemekkeltekintett a fiú irányába.
– Eléggé apás gyermek volt –bólintott Adrian. – Sokak szerint kicsit bolond is. Gyakran tűnt el hosszabbidőkre a birtok lakóinak szeme elől, hogy később apja oldalán tűnjön fel.
– Eléggé furcsa – vallotta be ahalid.
– Az – helyeselt a kapitány, majdbekötözött lábát kezdte próbálgatni. Jó pár napjába fog kerülni, míg újraegyenesen járhat majd. – Mikor ide kerültem, több utasítást is kaptam arranézve, hogyan kezeljem az elvarázsolt fiúcskát.
– és? – érdeklődött Sidhel.
– Bár nem az én feladatom volt,de ha valamilyen okból kifolyólag szomorkodni láttam Vitart, valamilyenfeladatot kellett neki kitalálnom.
– Hogy érted, hogy valamilyenfeladatot? – próbálgatta kötésének feszességét Sidhel is.
– Hát úgy, hogy mondjuk, aztmondtam neki, keresse meg a piros csuklyást, ami egy festmény egyik alakjavolt, s ő eltűnt, míg meg nem találta.
– Furcsa egy család ez –állapította meg a halid.
– Az apja remek megbízatásokattalált ki a fiának, valószínűleg ezt hiányolja most – s a kapitány küldött egyhálás mosolyt az őket kötöző kirurgusoknak.
– Valószínűleg – tűnődött Sidhel,bár mint ahogy sok más dologra az elmúlt napok kapcsán, erre sem merte volna afejét tenni. A halott apa, aki maga is meglehetősen titokzatos volt, s fia, kitalán még nála is titokzatosabb. Mindez éppen elég volt ahhoz, hogy az emberbenkételyeket ébresszen. Ismét a fiú felé pillantott, de hiába kereste már,elnyelte őt a fák sűrűje.

Sidhel az egyre távolabb bicegőkapitány felé nézett, aztán szó nélkül állt fel, s vette be magát a fák közé. Akirurgusokkal foglalatoskodó Vernar későn vette észre, már hiába kurjantgatotta halid után. Ahogy a fekete óriás egyre beljebb hatolt a parkba, zavarónölelte körül a természet némasága. A fák, s a talpa alatt ropogó gallyakrosszallását érezte bőrén, s a szemére telepedő félhomály hadonászó kezeminduntalan igyekezett elrettenteni őt a fák sűrűjétől. Szeme sarkábanfelvillant egy elsuhanó árny, s már fordult is a nyomába. Sietősen vetettemagát bele a bokrok sűrűjébe, s futott, hogy később ismét megtorpanjon, sfigyeljen. Aztán újabb neszezés, s ő vadászkopóként követte az elhintettnyomokat. Lelke mélyén bizonytalanság gomolygott, egyáltalán nem érezte magátbiztonságban, alárendelve magát egy őrült elme játékainak.

Meg kellett dörzsölnie szemeit,ahogy kiérve a lombkoronák homályából, a nyári nap arcába ütött. Amint újrarendesen látott, egy hatalmas nádas peremén találta magát, melyben vékonycsapás jelezte, valaki nemrég átvágott rajta. Sidhel némi töprengés után, demaga is belegázolt a bokáig érő vízbe, mit sem törődve a talpát szúrónádcsonkoktól. Bizsergő bőrrel hajtotta félre útjából a megsárgult, embermagasnövényeket, a testéhez érő levelek viszketésre ingerelték, s ha mindez nem lettvolna elég, a fészkükben megbolygatott szúnyoghadak bosszút esküdve zsongtákkörbe alakját, a víz pedig egyre mélyült.

Aztán hirtelen megkönyörült atermészet.

A nádas mögül tündöklő csónakázótó bukkant elő. Peremét megannyi békalencse pettyezte, a fehér tavirózsáklevelein békák kuruttyoltak, hogy a tó közepén lévő csónakban üldögélő Vitarhozközeledő harcos verte hullámoktól riadtan a zöldellő vízbe vessék magukat. Afiú izgatottan nézett körbe, vajon követték-e vendégét, s miután úgy ítélte,nem, intett Sidhelnek, hogy másszon a csónakba. Sidhel bátortalanulkapaszkodott meg a felé nyújtott evezőben, s deréktól lefelé csurom vizesenverekedte föl magát az úrfi mellé.

Vitar meglehetősen vékony, inas,húsz körüli fiú volt. Középhosszú fekete frizurájában pókhálók maradványaitvélte felfedezni a halid, ahogy helyet foglalt vele szemben a csónakban.Idegesen cikázó tekintete üldöztetettségről, vagy az említett ép elme hiányárólárulkodott. Sidhel egy pillanatra megbánta, hogy csatlakozott a fiútársaságához, ám hamar úrrá lett félelmein. Ha netán az életére törne akiszámíthatatlannak tűnő úrfi, hát megvédi magát, akármi legyen akövetkezménye.

Vitar azonban nem akart azéletére törni, szép csendben besiklottak a tó nádrengetegébe eltűnve a nemlétező, figyelő tekintetek elől, hogy a békák brekegésétől hangos környezetben,a szótlanság másodperceibe burkolózva várakozzanak egy kicsit. A Syntan gyermekbevonta végül a csónak evezőit, s kifújva magát Sidhelre mosolygott. Mosolyabaráti volt, s feledtette zavart elméjének minden arcra telepedő rezdülését.

– Már vártalak – méregette azifjú Syntan a halidot, aki meglepetten vonta fel szemöldökét.
– Parancsolsz, úrfi? – nézettkörbe zavartan Sidhel. A fiú sötét szemeiben furcsa tűz lobogott, mely csábítótitkokkal, s rémes álmokkal kecsegtetett.
– Halkabban! – intettefigyelmességre Vitar csónakbeli vendégét, majd ismét mosolyra fakadt, s hosszúpillanatokig bele is fagyott a pózba. Sidhel elhessegetett néhány szúnyogot,kik cápamód csaptak le a vérszagú kötések környékén, ám szemeit nem mertelevenni a fiúéról. A józanész és az őrület, mint régi testvérek táncoltak ahamuszín játszótéren.
– Te leszel hát az igazsághírnöke! – folytatta végül Vitar, ám Sidhel hiába vágott értetlen grimaszokat,a fiú csak nem vette észre őket. – Sokkal félelmetesebbnek képzeltelek.
– én is csak egy ember vagyok. – mondtaa halid, fejében új ötlet született.
– Nem! – rázta a fejét az ifjúSyntan – Te több vagy annál!
– Túlbecsülöd képességeimet –szakította el tekintetét először a fiúétól, s belehallgatott a part sekélyvizében álldogáló gébicsek párbeszédébe. Szinte bizonyos volt, hogy a tavukatháborgató fickókról vitatkoznak.
– én nem félek tőled – suttogtaVitar, s Sidhel megdöbbenve kapta vissza tekintetét a fiúra.
– Miért? Kellene?
– Apa sokszor álmodott veled, aztmondta rémálmok – Vitar meg sem hallotta a halid kérdését. – Nagyapa sokszorvigasztalta, de tudom, nagyapa is félt.

Sidhel fülbevalóit kezdtedörzsölgetni, s félredöntött fejjel próbált a fiú mimikájából olvasni.Sikertelenül.

– Már nem félő – kérdezte végül,mire Vitar megrázta a fejét.
– Már itt vagy – hajolt közelebbSidhelhez. Mondata meglehetősen kétértelmű volt, s a halid tartott tőle, újabbkérdések ennek kapcsán csak bonyolítanák elképzeléseit, így próbálta másirányba terelni a beszélgetést.
– Miért hoztál ide?
– Nem tetszik? – a fiúcsodálkozása Sidhelben is meglepettséget ébresztett. – Ti szeretitek atermészetet.
– Kik azok a mi? – puhatolózottSidhel, de csak kuncogást kapott válaszul.
– Ti mind ilyen mókásak vagytok?
– Miért hoztál ide? – tért visszaeredeti kérdéséhez az egyre tanácstalanabb halid.
– Nem tudhatják, hogy tudom –suttogta ismét közelebb hajolva Sidhelhez Vitar, s újabb indokot adott arra,hogy a halid távol tartsa magát tőle. A fekete harcos eddig csak sejtette, demost már bizonyossá vált számára, a fiúnak nincsen semmilyen szaga, vagyillata. Minden embernek, főleg az arisztokratáknak van egy tipikus illata. Hosszúévek során Sidhel megtanulta, hogy jobb figyelni ezekre az apró jelekre,következtetni lehet belőle a személyiségre. Vitarnak nem volt semmiféle szaga.Még a homlokán gyűlő izzadságcseppek is üresek voltak.

Vitar olyan volt, mintha nem islenne. Mintha egy kagylóhéj volna, kit minden pillanatban más tenger cirógathullámaival, ám soha nem hagyja rajta sós nyelvének hűvös nyálfoltjait.

Vitar Yle-Syntan megijesztetteSidhelt.

– Kik nem tudhatják? – kérdezte afiútól maga is suttogva.
– Mindennek a maga medrében kelltovábbhaladnia, ez apa utolsó kívánsága! – kapta a tekintetét a part menti fákirányába és sürgetve markolt rá az evezőre. Sidhel hiába koncentrált mindenérzékszervével, nem fedezte fel, mi rémítette meg az úrfit. Bánta, hogy a partfelé indulnak, talán ha több időt tölthet a fiúval, értékesebb, de mindenképpenérthetőbb információkhoz juthatott volna, ám így kénytelen volt beérniennyivel. Talán legközelebb.

Vitar kikötött egy arra alkalmashelyen, s türelmesen várta, míg Sidhel kiszáll a csónakból. Ő maga továbbmarkolva az evezőt, mosolygott a halidra, aki furcsa érzésekkel intett búcsútaz úrfinak.

– Ha eljön az időm, nem fogokmenekülni! – s úgy tűnt, az ifjú Syntan még örül is a családja körül lévőfelfordulásnak. Sidhelben felidéződtek Adrian imént elhangzott szavai, s úgysejtette, Vitar apja nélkül maga fogott hozzá, hogy torz agyával furcsaküldetésekbe fogjon. Remélte legalább is, hogy nem valami mögöttes hatalomjátszadozik a fiúval.

A remények azonban mind kudarcravoltak ítélve az elkövetkező napokban.

Már hátat fordítva vette be magáta park gondozott sűrűjébe, mikor a fiú odapisszegett neki. Sidhelvisszafordult, s nagyon fülelnie kellett, hogy meghallja, amit, az úrfi mondaniakart.

– Óvakodj a shihayootól!

Sidhel egyetértőn biccentett, smindaddig követte tekintetével az úrfi alakját, míg az el nem tűnt a nádasoksűrűjében. Sajnos a kifejezés semmit nem mondott a halidnak, aki hagyta magátbeszippantani a zöldellő parkkal.

A békák csendben figyelték távozóalakját.

 

10.

Ahogy kiért a parkból, a kertbentalálta magát, ahol a sürgölődő rabszolgák félig szemlesütve biccentettek odaneki, majd ahogy háta mögött hagyta őket, alig hallhatóan, izgatottan súgtakössze. Elég hamar híre ment az új jövevénynek, ki a család tiszteletét élvezi,ami szokatlan volt a halid számára. Legtöbbször megbecsült rabszolgaként bántakvele a marnok uralta területeken, Parázspecsét ide vagy oda, de akadt rá példa,hogy még úgy sem. Ascorian ebből a szempontból is más volt, illetve ha helyesbítenikívánt, a Syntanok voltak mások. Kíváncsivá vált, vajon érdek áll-e a jóindulatmögött a szolgálók részéről, vagy valódi emberség, ám erre soha nem kapottválaszt. Elsétált a szökőkút mellett, s korgó gyomra figyelmeztette, hogy ittaz ideje ebédelni.

Felnézett a napra, mely már bővennapközép után gubbasztott az ég képzeletbeli ívén; sok idő eltelt a városban sa parkban való bóklászás során. Nem maradt más hátra, mint hogy felmenjenszobájába. Út közben összetalálkozott a kacska kezű teremszolgával, akilátszólag gondolataiba feledkezve majdnem felöklelt egy másik cselédet, ahogyellépett Sidhel útjából. Rögtön ezután felajánlotta szolgálatait a halidnak,aki udvariasan elutasította mindazt, hisz ha lassan is, de kezdett eligazodni aszobájához vezető útvesztőben. Elhaladt a festményekkel, szobrokkal,díszpáncélokkal szegélyezett folyosókon, végül rálelve szobájára,megkönnyebbült sóhajjal csukta be háta mögött az ajtót. Holmijához lépve némiszárított húst keresett elő, s otthon hagyott tőreit odébb téve, az ágyonelheveredve rágcsálni kezdett. Rengeteg gondolat kavargott fejében. A kirakó jónéhány darabja a kezében pihent már, csak nem illeszkedett egymásba. Keze azövébe rejtett kulcsra csúszott, melyet elővett, s nézegetni kezdett.

– Rájövök a titkodra, Syntan! –tett fogadalmat a csillogó kulcsocskának, s gondolatai visszaterelődtek amegannyi nyitott kérdéshez, melyből csak igen keveset tudott eddigmegválaszolni. Leginkább Vitar úrfival eltöltött percei nyugtalanították. Azüres kagylóhéj, a semmi, s a minden. Abban sem lehetett biztos, hogy valóbanVitarral találkozott, hisz annak előtte még sosem látta, de ha mégis, vajon azigazi arcát mutatta Sidhelnek? A halid nem értette, miért bonyolódik ennyire afiú körüli misztikumba, ám képtelen volt máson törni a fejét. A legszörnyűbb azvolt, hogy hiába ismételte át magáb an a beszélgetés minden mozzanatát, nem értel vele semmit. Még nem.

A kulcsot erszényébe rejtette,majd miután végzett a hússal, leöblítette kezét a naptól langyossá vált vízben,végül visszadőlt ágyára, s behunyta szemét, hogy pihenjen kicsit. A sikátoriharc sok erőt ellopott végtagjaiból, s ez a fáradtság mindig – alattomos módon- utólag mutatkozott, mikor az ember már legyűrte a sebek fájdalmánakhullámait. Míg pihent, összeszedte a napra maradt teendőit. Rengeteget talált,így kénytelen volt válogatni közülük, ha aludni is kíván az este folyamán. éppott tartott, hogy meglátogatja Arthar bácsit, mikor kopogtattak. Fel akartkelni, de végtagjai nem engedelmeskedtek. Sidhel nem volt lusta, ám minthatudat alatt érezte volna, hogy minden pihenéssel töltött pillanat számít. Mireeldöntötte, hogy felkászálódik, és ajtót nyit, már hallotta a zár halkkattanását, s a határozottból óvatossá váló léptek neszét. A gyöngyvirágillatnem hagyott kétséget a látogatója kiléte felől. A halid lehunyta szemeit.

Lyenn hihetetlen halkansürgölődött a szobában; Sidhel elmosolyodott magában, ahogy villanó pengéjűorvtámadók képét idézték benne. Mikor úgy tűnt végzett, a gyöngyvirág illaterősödött a halid környékén. érezte, ahogy Lyenn pehelykönnyű teste aligészrevehetően megbillenti az ágyat, majd apró ajkak érintették a fekete harcosarcát, még így éberen is alig érezhetően. Lyenn rögtön utána felállt az ágyról,s a neszekből ítélve távolodott. Sidhel kinyitotta szemeit, s megmosolyogta afigyelmes nő törekvéseit. A lány már az ajtó kilincsét markolta, mikor a halidutána szólt.

– Bárcsak mindig erreébredhetnék!

Lyenn zavartan, kipirosodó arccalfordult meg, egy pillanatig szörnyen bánta tettét, ám Sidhel kedves mosolyafeloldotta a gyomrába markoló görcsöt.

– Azt hittem alszol! – mondta anő az igazságnak megfelelően, s visszasétált a felkelő fekete óriáshoz –Megcsináltattam az öltözéked, ahogy ígértem, s ha már így alakult, elvinném amai termést is. – Nézett rosszallóan Sidhel egyetlen, bíbor fényű szemébe.

A halidban önkéntelenül isfelmerült a lányban neszező hátsó szándék képe, ahogy ismét meglesi őt aszekrény tükrében, s bár megfordult a fejében, mégsem tette szóvá ezensejtéseit. Kezével végig simított vértől merevvé száradt fehér felsőjén, a marnkardja igen rútul elbánt a szövettel. Nadrágja is saját vérétől, s a tó vizétőlvolt foltos, teljesen meg is feledkezett minderről. Így mégsem mászkálhat akastély folyosóin. Noha egyszerűen megszabadulhatott volna maga is azöltözékétől, sérüléseire hivatkozva Lyennre hagyta mindezt. Kicsit önző tettvolt, ugyanakkor a lány hálásnak tűnt érte. A kemény, harcos férfiak legbelüléppúgy vágynak a törődésre, mint akármely egyszerű ember, ha nem jobban, skülönösen igaz volt ez a fekete óriásra, aki hosszú évek óta nem részesülhetetthasonló kényeztetésben. Mindketten kiélvezték egymás közelségét, esetlenmozdulataik még életszerűbbé tették a kettejük közt pislákoló vágyódást, s mostelőször kerültek olyan közelségbe, mely közelség férfi és nő között alakulhatki csupán. Mindketten bánták, hogy mikor Sidhel maradék ruhatárának újabbdarabja felkerült a halidra, vége lett az idillnek, mely egy ifjú pár kedvesképét idézte volna bárkiben. Mindketten bánták, ám egyikük sem mutatta.

– Segíts nekem, kérlek! – fordulta sérült alkarját masszírozó halid Lyennhez.
– Szívesen – felelt a lány.
– Szeretném, ha velem lennél,mikor felkeresem Arthar bácsit.
– Rendben, de miért pont rám vanszükséged? – tűnődött a lány, miközben összegyűjtötte a földre vetettruhadarabokat.
– Attól tartok, nagyon nehéz leszszóra bírnom, de talán a te jelenléted, s belém vetett bizalmad jó példakéntszolgálhat az öregnek.

Lyenn elmosolyodott.

– Milyen bizalomról beszél,kedves idegenő – kacérkodott a hatalmas harcossal, mire mindketten felnevettek.– Hát jó, igazad lehet – látta be végül a lány. – Az a szerencséd, hogy Artharbácsi kedvel engem. Ez a javunkat szolgálhatja.
– Akad olyan botor, ki kedvességhelyett gyűlöletet szítana ellened? – bókolt meglehetősen esetlenül Sidhel, áma szándék számított, nem a végeredmény.
– Rögtön visszajövök, csakelviszem ezeket – emelte meg a kezei közt lévő ruhákat Lyenn.
– Elkísérlek! – ajánlotta felszolgálatait a halid, s hamarosan elnyelte őket a kinti folyosó homálya.

 

 

Folytatása egy hét múlva…

Kapcsolódóanyagok:

Azelső részlet

Azelőző részlet

Fórum:Maszkokkeringője
Interjú: ÓdorÁkos

 ARegény és Yagaard szavai, kifejezései: Yagaard Enciklopédia

 

]]>