A keresztesek idejében a damaszkuszi kardokat és páncélokatlegendás hírnév övezte. Századokon át csodálat tárgya volt és állandó kihívástjelentett az európai kovácsok számára, akik hiába próbáltak előállítani adamaszknak nevezett jellegzetes felületi mintázatot…

1886} 

A damaszkuszi pengek legkorábbi leírása i.sz. 540-bőlszármazik, de elképzelhető, hogy már Nagy Sándor idejében (i.e. 323 körül) ishasználták őket. Nevük nem származási helyükre utal, hanem arra a városra, aholaz európaiak először találkoztak vele a keresztes háborúk idején.  Akeresztes lovagok talán legrettegettebb élménye lehetett, amikor olyan, amuszlim harcosok által forgatott acélkardokkal csapott össze pengéjük, melyekszabályosan kettészelték az övéket. Ezek a damaszkuszi kardok voltak.

Több szén volt bennük, mint a legtöbb modern acélban.

Az 1-2,1% szenet tartalmazó acélok nagyon ritkán kerülnekmindennapos felhasználásra, mert túl ridegnek tartják őket. A damaszkuszikardokban azonban a széntartalom 1,5-2,0%.

Ezek a pengek a küzdelemben különlegesen szívósnakbizonyultak. Mechanikai kiválóságukat és gyönyörű, hullámvonalas felületimintázatukat annak az anyagnak köszönhették, amelyből kovácsolták őket: adamaszkuszi acélnak. Az egyszerrekemény, ám mégis rugalmas acél német kutatók szerint annak köszönhettekülönleges tulajdonságait, hogy edzése során nanoméretű szénrudacskákerősítették, és egyben hajlékonyabbá is tették a rettegett pengét.

A Nature című tudományos folyóiratban megjelent tanulmányszerint az acéllapok olyan nanoméretű szénrudacskákat tartalmaztak, amelyekközepén cementitrudak húzódtak meg. A német Technische Universität Dresdenkutatói szerint a damaszkuszi acélkardok ily módon önélező fegyverekké váltak,mivel a csövecskék letörésével újabb és újabb érdes, aprófogú fűrészfelületekkeletkeztek. A damaszkuszi kardok ezért valójában nem is vágtak, hanem aprófogazatukkal elfűrészelték az útjukba kerülő tárgyakat.

Az arabokkovácsolási technikája azon alapult, hogy az acélt bonyolult termomechanikuskezelésnek vetették alá, vagyis a kovácsolt vasat újra meg újra meghatározotthőmérsékletre hevítették, ismét kovácsolták, majd megint lehűtötték.

Ehhez egy Indiából importált, különleges vasércet használtak: a wootz-kéntismert acélt.

Ez az anyag igen nagy mennyiségű szenet tartalmazott, s azeurópai kovácsok nem kedvelték, mert magas hőmérsékleten azonnal vaskarbidkeletkezett benne. A vaskarbid igen kemény, rosszul formálható, sprőd anyagot alkot, ezértaz európaiak nem használták, és éppen ezért számukra hosszú ideig rejtély voltés maradt, hogyan készítették a damaszkuszi kovácsok a legendás kardjaikat– írta a wissenschaft.de honlapján.

A pontos eljárás a XVIII. század táján feledésbe merült.

 

]]>