Arkagyij, és Borisz Sztrugackijnak a legismertebb, számos nyelvre lefordított, filmeket és számítógépes játékokat is megihlető regényét a Stalker-Piknik az árokpartont éveken át jóformán csak az antikváriumokban lehetett elérni, nem egyszer igencsak húzós áron; egyes helyeken akár nyolcezer forintra is taksálták a ritkán felbukkanó példányokat. stalker_front   A Metropolis Media Kiadó felismerve a kultuszkönyv iránti igényt, tervbe vette az újra kiadását. A tervek hamarosan a megvalósítás fázisába léptek, és örömmel jelenthetjük, hogy júliusban a könyvesboltok polcára került a Stalker- Piknik az árokparton című regény, mely most első ízben olvasható cenzúrázatlan, eredeti változatában magyarul. A kötetben megtalálható a fivérek Andrej Tarkovszkij számára írt forgatókönyvvázlata, szintén kiegészítve, cenzúrázatlanul, melyből látható, mennyire átalakította a történetet a rendező sajátos megközelítési módja, valamint Borisz Sztrugackij 2000-es években írt magyarázata a regényhez és a forgatókönyvhöz, amelyben a keletkezés történetét és a kiadás nehézségeit és a cenzúrával való viaskodás eseményeit is ismerteti. A kötet a Stalker című film DVD-mellékletével is megvásárolható a Budapest, Fény utca 2. szám alatti Galaktikaboltban.       Részlet: “2. Redrick Schuchart, huszonnyolc esztendős, nős, foglalkozás nélküli   Redrick Schuchart egy sírkő mögött hasalt, és egy berkenyebokor ágát félrehajtva az utat fürkészte. A járőröző gépkocsik reflektorai időről időre végigpásztázták a temetőt, olykor elvakították a szemét, ilyenkor hunyorgott, s visszafojtotta lélegzetét. Már két órája várt, az úton azonban semmi nem változott. Az üresjáratban, motorjával egyenletesen zúgó gépkocsi egy helyben állt, s három reflektorával egyre pásztázta az elhagyott sírokat, a megdőlt, rozsdás kereszteket és sírköveket, a vadul elburjánzott berkenyebokrokat s a balról emelkedő, három méter magas fal gerincét. Az őrök féltek a Zónától. A kocsiból sem mertek kiszállni. Itt, a temető környékén még a fegyverüket sem merték használni. Redrickhez néha fojtott hangok jutottak el, látta, amint a gépkocsiból fénycsíkot húzva cigarettavég repült ki, és apró, vöröses szikrákat szórva végiggurult a műúton. Minden nedves volt, az eső nemrég állt el, s Redrick még vízhatlan kezeslábasán keresztül is érezte a nyirkos hideget. Óvatosan visszaengedte az ágat, elfordította a fejét, és hallgatózott. Valahol jobb felől, nem nagyon távol, de nem is túl közel, valaki volt még itt, a temetőben. Újra megzizzentek a lombok, göröngyök szóródtak, majd halk puffanással valami nehéz és kemény dolog zuhant a talajra. Redrick óvatosan, meg sem fordulva, a nedves fűhöz tapadva, kúszni kezdett hátrafelé. Feje felett ismét elsuhant a reflektor fénye. Mozdulatlanságba dermedt, követte a fény néma útját, s úgy látta, a keresztek között egy síron fekete alak ült mozdulatlanul. Ült, meg sem próbált elrejtőzni, hátát a márványobeliszknek vetette, és Redrick felé fordította fehér arcát, amelyben két szemgödör feketéllett. Igazából Redrick nem látta, a másodperc tört része alatt nem is láthatta mindezeket a részleteket, de a képzelete kiegészítette a látomást. Még néhány métert kúszott hátra, ruhája öblében kitapogatta kulacsát, előhúzta, s egy ideig így feküdt, arcához szorítva a langyos fémet. Majd a kulacsot kezében tartva továbbkúszott. Többé nem hallgatózott, nem nézett se jobbra, se balra. A kerítésen volt egy rés, és közvetlenül mellette, egy földre terített sugárvédő ólmozott köpenyen Barbridge hevert. Még mindig a hátán feküdt, mindkét kezével pulóvere gallérját szaggatta, csöndesen, fájdalmasan hörgött, időnként felnyögött. Redrick leült mellé, s lecsavarta kulacsa kupakját. Óvatosan Barbridge feje alá dugta a kezét, tenyerével érezte kopasz, forró, izzadságtól tapadó tarkóját, a kulacs száját az öreg ajkához szorította. Sötét volt, de a reflektorok gyönge visszfényében Redrick látta Barbridge kitágult, üvegesnek látszó szemét s az arcát borító sötét borostát. Barbridge mohón kortyolt néhányat, majd nyugtalanul mocorogni kezdett, hogy megtapogassa a zsákmánnyal teli zsákot. – Visszajöttél… – szólalt meg. – Rendes fickó vagy… Róka… Nem hagyod sorsára az öreget… nem hagyod megdögleni… Redrick fejét hátravetve nagyot húzott a kulacsból. – Még mindig ott parkolnak a durungok – mondta –, mintha odaragadtak volna. – Ez… nem véletlen… – mondta Barbridge. Szaggatottan, utolsó erejét összeszedve suttogott. – Valaki köpött. Várnak. – Lehet – hagyta rá Redrick. – Kérsz még egy kortyot? – Nem. Egyelőre elég. Ne hagyj itt, Róka! Ha nem hagysz itt, nem döglök meg! Nem fogod megbánni! Ugye nem hagysz itt, Róka? Redrick nem válaszolt. A műút felé bámult, a reflektorok kékes felvillanásaira. A márványobeliszket innen látni lehetett, de nem tudta kivenni, ott ült-e még az az alak, vagy eltűnt. – Hallgass meg, Redrick! Ez nem üres hadova. Nem bánod meg! Tudod, miért él még most is az öreg Barbridge? Tudod? Gorilla Bob elpatkolt. Fáraó Banker elpatkolt. Odalett. Pedig micsoda stalker volt! Mégis odaveszett. Hernyó szintén. És Pápaszemes Norman. A Sebhelyes is. Kallogén is feldobta a talpát, meg Ótvaros Pete is. Mind. Csak én maradtam meg. Miért? Tudod? – Mindig gazember voltál – jegyezte meg Redrick, s közben a műutat figyelte. – Ronda féreg. – Gazember. Ez igaz. Enélkül nem megy. Hiszen mind azok voltak. Fáraó. Hernyó. De csak én élek. Tudod, miért? – Tudom – hagyta rá Redrick, csak hogy elhallgattassa. – Hazudsz. Nem tudod. Hallottál az aranygömbről? – Hallottam. – Azt hiszed, mese? – Jobb lenne, ha hallgatnál – tanácsolta Redrick. – Csak az erőd fecsérled. – Semmi vész. Te kiviszel innen. Hiszen annyit dolgoztunk együtt. Csak nem hagysz magamra? Hiszen én sráckorodtól ismerlek. Apádat is ismertem. Redrick hallgatott. A legszívesebben rágyújtott volna, előhúzott egy cigarettát, a tenyerébe szórta belőle a dohányt, és azt szagolgatta. Nem segített. – Okvetlenül ki kell vinned – mondta Barbridge. – Miattad vesztettem rajta. Te nem hoztad magaddal a Máltait. A Máltai nagyon szeretett volna velük menni. Egész este ő fizetett, komoly százalékot ígért, esküdözött, hogy szerez védőruhát, és Barbridge, aki a Máltai mellett ült, s nehéz, ráncos tenyerével takarta el előle arcát, vadul kacsintgatott Redricknek: „Egyezz bele, jól járunk a Máltaival!” Redrick talán éppen ezért mondott nemet. – A kapzsiságodra fáztál rá – jelentette ki hidegen Redrick. – Nekem ehhez semmi közöm. Inkább hallgass! Barbridge egy ideig csak sóhajtozott. Ismét a gallérját rángatta, és a fejét egészen hátravetette. – A tiéd lehet az egész szajré – hörögte –, csak ne hagyj itt! Redrick az órájára pillantott. Pirkadatig már nem sok maradt hátra, de az őrjárat gépkocsija csak nem akart odébbállni. Reflektorai egyre a bokrokat pásztázták, s valahol ott, a kocsihoz egészen közel rejtőzött az álcázott Land Rover, bármely pillanatban felfedezhették volna. – Az aranygömb – mondta Barbridge. – Én találtam rá. Azután rengeteg hazugságot találtak ki róla. Én is besegítettem. Azt, hogy minden kívánságot teljesít. Egy frászt mindent! Ha így lenne, már rég nem lennék itt. Európában élnék. Bankjegyekben fürödnék. Redrick lenézett az öregre. A rebegő kékes visszfényben Barbridge hátravetett arca élettelennek tűnt. Üveges szeme kimeredt, s egyre Redricket fürkészte. – Örök fiatalságot nem kaptam – dünnyögte. – Pénzem sincs. De egészséges vagyok. És a gyermekeim is azok. És élek. Álmodban sem láttál olyan helyeket, ahol én jártam. Mégis élek. – Megnyalta az ajkát. – Csak ezt kérem tőled. Engedj élni, mondom, engedj élni! És adj egészséget! A gyermekeimnek is. – Fogd már be a szád! – szólalt meg végül Redrick. – Mi vagy te, egy vénasszony? Ha tudlak, kiviszlek. Ginát sajnálom – hiszen elzüllik az a lány… – Dina… – hörögte Barbridge. – Gyermekem. Szépségem. Hiszen úgy kényeztettem őket, Róka. Megadtam nekik mindent. Elvesznek nélkülem. Arthur. Az én Artie-m. Hiszen ismered őt, Róka. Ugyan, láttál valahol ilyen gyerekeket? – Megmondtam: ha tudlak, kiviszlek. – Nem – hajtogatta makacsul Barbridge. – Bármi áron, de ki kell vinned. Az aranygömb. Ha akarod, megmondom, hol van. – Na, mondd! Barbridge felnyögött, s mocorogni kezdett. – A lábam… – hörögte. – Tapogasd meg, mi van vele! Redrick kinyújtotta a kezét, s tenyerével végigtapogatta Barbridge lábát a térde alatt. – A csontjaim… – hörögte Barbridge… – A csontom még ép? – Ép, ép – hazudta Redrick. – Ne ficánkolj! Pedig valójában csak a térdkalácsát tudta kitapogatni. Lejjebb, egészen a talpáig, a lába olyan volt, mintha gumiból lenne, csomót is köthetett volna rá. – Tudom, hogy hazudsz – mondta Barbridge. – Miért hazudsz? Azt hiszed, nem tudom, mi ez, talán nem láttam soha ilyet? – A térded ép – mondta Redrick. – Biztos, hogy hazudsz – jegyezte meg Barbridge bánatosan. – Na, jól van! Csak vigyél ki! Bármit kérhetsz. Az aranygömböt. Megrajzolom a térképét. Az összes csapdát megjelölöm rajta. Mindent elmondok… Még beszélt, ígért valamit, Redrick azonban már nem hallotta. A műút felé nézett. A reflektorok többé nem pásztázták a bokrokat, fénycsóvájuk megállapodott, kereszteződött azon a bizonyos márványobeliszken, és a világoskék fényben Redrick jól látta a keresztek között vánszorgó hajlott, fekete alakot. Mintha vakon lépdelt volna, ment egyenest neki a fényszóróknak. Redrick látta, amint beleütközött egy hatalmas keresztbe, visszahökkent, ismét nekiment a keresztnek, s csak ezután kerülte ki, és indult tovább, kinyújtva maga előtt hosszú karját, széttárt ujjait. Az alak ekkor hirtelen eltűnt, mintha a föld nyelte volna el, majd néhány másodperc múlva ismét megjelent, jobb felé és kissé távolabb, s gépies makacssággal lépdelt tovább, mint egy felhúzott szerkezet. A reflektorok váratlanul kihunytak. Kuplung csikordult, vadul felüvöltött a motor, a bokrok között piros és kék jelzőlámpák fénye villant, s az őrjárat gépkocsija nekilódult, őrült iramban felgyorsulva a város felé vágtatott, majd eltűnt a fal mögött. Redrick görcsösen nyelt egyet, s lehúzta kezeslábasa villámzárát. – Végre elhajtottak… – dünnyögte lázasan Barbridge. – Róka, gyerünk… Gyerünk, gyorsan! – Izegni-mozogni kezdett, tapogatott maga körül, megragadta a szajréval teli zsákot, s megpróbált felállni. – Na, gyerünk, mit ülsz! Redrick egyre a műút felé bámult. Az út most sötét volt, semmit nem lehetett látni, de valahol ott volt az az alak – lépdelt, akár egy felhúzós játékbaba, meg-megbotlott, el-elzuhant, nekiesett a kereszteknek, s belegabalyodott a bokrokba. – Rendben! – mondta Redrick hangosan. – Menjünk! Felemelte Barbridge-et. Az öreg bal kezével, mintha harapófogó lenne, belekapaszkodott a nyakába, s Redrick, miután képtelen volt kiegyenesedni, négykézláb vonszolta át a kerítés résén, közben kezével a nedves fűbe kapaszkodott. – Gyerünk, gyerünk… – hörögte Barbridge. – Ne izgulj, a szajrét fogom, nem engedem el… Gyerünk! Az ösvény ismerős volt, a nedves fű azonban csúszott, a berkenyebokrok az arcát pofozták, a nagydarab öreg hihetetlenül súlyos volt, akár egy hulla, a zsákmánnyal teli zsák csengve és zörögve, egyre-másra beleakadt valamibe, s még attól is félt, hogy belebotlik abba az alakba, aki talán még mindig ott bolyong a sötétben. Amikor kiértek a műútra, még sötét volt, de már érződött, hogy közel a hajnal. Az út túloldalán, a kis erdőben álmosan és bizonytalanul megszólaltak a madarak, és a távoli külváros fekete házai, a ritka sárga utcai lámpák fölött az éjjeli sötétség már kékbe váltott, s didergős, nyirkos szél csapta meg őket a város felől. Redrick Barbridge-et lefektette az árokpartra, körülnézett, s akár egy nagy, fekete pók, átrohant az úton. Gyorsan rátalált a Land Roverre, a motorháztetőről és a kocsiszekrényről lesöpörte az álcázó ágakat, a kormány mögé ült, és óvatosan, a fényszórókat be sem kapcsolva, kigördült az aszfaltra. Barbridge ült, egyik kezével a teli zsákot tartotta, a másikkal pedig a lábát tapogatta. – Gyorsan! – hörögte. – Gyerünk gyorsan! A térdem, a térdem még ép… Legalább a térdem mentsük meg! Redrick felemelte az öreget, s az erőfeszítéstől fogát csikorgatva átlökte a terepjáró oldalán. Barbridge a hátsó ülésre zuhant, és felnyögött. A zsákot azonban nem engedte el. Redrick felszedte a földről a sugárvédő köpenyt, majd az öregre dobta. Barbridge-nek sikerült magával cipelnie a köpenyét is. Redrick elővette a zseblámpáját, nyomokat keresve le s föl lépdelt az útszélen. Nyomok, mondhatni, nem voltak. A Land Rover, miközben kigördült az útra, lenyomta a magas füvet, de lehetett tudni, hogy néhány órán belül felegyenesedik. Ahol a járőrgépkocsi állt, körös-körül rengeteg csikk hevert. Redricknek eszébe jutott, hogy már régen szeretett volna rágyújtani, úgyhogy elővett egy cigarettát, és rágyújtott, jóllehet legszívesebben beugrott volna az autóba, és hajtott, hajtott volna, minél gyorsabban, el innen. De még nem hajthatott el. Mindent lassan és körültekintően kellett csinálnia. – Mit csinálsz? – szólt ki sírós hangon a gépkocsiból Barbridge. – A vizet nem öntötted ki, a hálók mind szárazak… Mit állsz? Rejtsd el a szajrét! – Fogd be a szád! – szólt rá Redrick. – Ne zavarj! – Mélyet szívott a cigarettából. – Dél felé megyünk, a külváros felé – jelentette ki. – Hogyan, a külvároson át? Eszednél vagy? El akarod veszejteni a térdem, te semmirekellő!? A térdem! Redrick utoljára még egy nagyot szippantott a cigarettából, s a csikket beledugta egy gyufásdobozba. – Ne heveskedj, Keselyű! – mondta. – Egyenest keresztül a városon nem mehetünk. Három őrposzt van közben, valamelyik biztos megállít. – Na és? – Megnézik a patáidat, és vége. – Na és a patáim? Dinamittal halásztunk, elkapta a lábam, ennyi az egész! – És ha valaki megtapogatja? – Megtapogatja… Akkorát üvöltök, hogy nyomban abbahagyja. Redrick azonban már döntött. Felemelte a vezetőülést, zseblámpájával világítva kinyitotta a titkos rekeszt, és így szólt: – Add a szajrét! Az ülés alatti benzintartály csak álcázás volt. Redrick elvette a zsákot, bedugta a rekeszbe, hallotta, hogy valami csörög és gurul a zsákban. – Én nem kockáztathatok – dünnyögte. – Nincs hozzá jogom. A helyére tette a tetőt, szeméttel szórta be, rongyokat dobált rá, és visszaengedte az ülést. Barbridge szuszogott, nyögdécselt, panaszosan követelte, hogy siessen, ismét ígérgetni kezdte az aranygömböt, közben egyre forgolódott az ülésen, s nyugtalanul bámulta a ritkuló sötétet. Redrick nem törődött vele. Felhasította a vízzel és halakkal teli műanyag tasakot, a vizet a kocsiszekrény aljában heverő hálókra öntötte, az ugrándozó halakat pedig beleszórta egy viaszosvászon zsákba. A plasztiktasakot összehajtotta, és kezeslábasának zsebébe dugta. Most már minden rendben volt: mintha horgászok tértek volna haza, nem túl sikeres fogással. A kormány mögé ült, és beindította az autót. A kanyarig úgy hajtott, hogy nem kapcsolta be a fényszórókat. Baloldalt a Zónát körülvevő vastag, három méter magas fal húzódott, jobboldalt bokrok voltak, ritkás ligetek, itt-ott deszkázott ablakú, málló vakolatú, elhagyott villák akadtak útjukba. Redrick jól látott a sötétben, a sötétség sem volt már olyan sűrű, és különben is, már tudta, hogy mi jön, s ezért amikor elöl megjelent egy görnyedt, komótosan lépdelő alak, le sem lassított. Csak még jobban a kormányra hajolt. Ez az alak egyenest az út közepén lépdelt – ő is a város felé tartott. Redrick a kocsit az út bal széléhez szorítva megelőzte, majd miután túljutott rajta, még jobban a gázpedálra taposott. – Szűzanyám! – dünnyögte hátul Barbridge. – Róka, láttad? – Igen – felelte Redrick. – Istenem, még csak ez hiányzott… – dörmögte Barbridge, és hirtelen hangosan imádkozni kezdett. – Pofa be! – kiáltott rá Redrick. A kanyarnak valahol itt kellett lennie. Redrick fékezett, s jobboldalt, a düledező kerítések és házak vonalát vizsgálgatta. Régi transzformátorház… egy alátámasztott oszlop… Korhadt híd az út menti árok felett. Redrick elfordította a kormányt. A gépkocsi ugrálni kezdett a hepehupás mellékúton. – Hová hajtasz? – üvöltött fel vadul Barbridge. Redrick egy másodpercre megfordult, s visszakézből képen törölte az öreget, tenyerének hátán érezve társa borostás képét. Barbridge csuklott egyet, és elhallgatott. A gépkocsi rázkódott, a kerekek egyre-másra megcsúsztak az éjszakai eső utáni sárban. Redrick bekapcsolta a fényszórókat. Az ugráló fehér fény bevilágította a régi, fűvel benőtt keréknyomot, a hatalmas pocsolyákat s kétoldalt a korhadt és düledező kerítéseket. Barbridge sírt, szipogott, és az orrát fújta. Már nem ígért semmit, panaszkodott és fenyegetőzött, azonban mindezt nagyon halkan és érthetetlenül tette, úgyhogy Redrick csupán egyes szavakat hallott. A lábáról, a térdéről és a csinos Artie-ról… Később végleg elhallgatott. A dűlőút a nyugati külváros mentén húzódott. Egykor nyaralók álltak itt, veteményesek, gyümölcsöskertek húzódtak, a városbeli nagyfejűek és a gyári vezetőség nyári rezidenciái. Vidám, zöld tisztások, szellős nyárfaligetek, homokos partú apró tavak, melyekben pontyokat tenyésztettek. A gyári bűz és füst idáig nem jutott el, ahogy mellesleg a városi csatornahálózat sem. De most minden elhagyatott és elhanyagolt volt, s egész idő alatt csupán egyetlen lakott ház került az útjukba – sárgán világított a függönnyel takart ablak, a köteleken esőtől nyirkos fehérnemű lógott, hatalmas házőrző eb ugrott ki vadul acsarkodva az útra, és egy ideig rohant a kocsi kereke alól felcsapó sár forgataga után. Redrick óvatosan áthajtott még egy öreg, meggörbült hídon, és amikor elöl megpillantotta a nyugati autóút felé vezető kanyart, megállította a kocsit, s kikapcsolta a motort. Majd kimászott az útra, Barbridge-hoz vissza sem fordulva, kezét fázósan nedves kezeslábasa zsebébe dugva, előreindult. Már egészen kivilágosodott. Körös-körül minden nyirkos, csendes és álmos volt. Elment az útig, s óvatosan kidugta a fejét a bokrok mögül. Innét jól lehetett látni az őrházat: kerekeken gördülő kis házikó három világító ablakkal, a vékony, magas kéményből füst gomolygott; a járőrkocsi az út szélén állt, és nem ült benne senki. Redrick egy ideig állt, és figyelt. A poszton nem volt semmi mozgás, az őrök éjszaka nyilván átfáztak, elfáradtak, s most a házikóban melegedtek – ajkukhoz tapadt cigarettával a szájukban szundítottak. – Bunkók  – morogta Redrick. Zsebében kitapogatta a bokszert, ujjait ovális nyílásába dugta, öklébe szorította a hideg fémet, s még mindig didergősen görnyedezve, kezét zsebében tartva visszaindult. A Land Rover kissé oldalt dőlve a bokrok között állt, a hely kihalt és elhagyatott volt, talán tíz éve nem járt erre senki. Amikor Redrick a kocsihoz lépett, Barbridge kissé felemelkedett, és tátott szájjal rápillantott. Most még idősebbnek tűnt, mint rendesen – ráncos, kopasz, koszos sörtével benőtt képű, rothadó fogú öregember… Egy ideig némán szemlélték egymást, ekkor Barbridge hirtelen, alig érthetően ezt mondta: – Kapsz térképet… az összes csapdát, az összeset… Egyedül is megleled, nem bánod meg! Redrick mozdulatlanul hallgatta, majd ujjait szétnyitva a bokszert visszaengedte a zsebébe, s így szólt: – Rendben. A te dolgod, hogy ájultan heverj, világos? Nyögj, és meg ne engedd, hogy hozzád érjenek! A kormány mögé ült, beindította a motort, és az autó elindult. Mindent megúsztak. Senki nem jött ki a házikóból, amikor a Land Rover, gondosan betartva az útjelzések és táblák utasításait, lassan elgördült mellettük, aztán a sebességét egyre jobban növelve a nyugati külvároson át berobogott a városba. Reggel hat óra volt, az utcák kihaltnak tűntek, az aszfalt nedvesen és feketén sötétlett, az automata közlekedési lámpák magányosan és feleslegesen villogtak a kereszteződésekben. Elhaladtak egy magas, fényesen kivilágított ablakú pékség mellett, s Redricket rendkívül jó szagú, meleg légáramlat ütötte meg. – Kajálni kéne – jegyezte meg Redrick, az állandó feszültségtől elzsibbadt izmait kilazítva nyújtózott egyet, kezét a kormányhoz nyomva. – Mi az? – kérdezte rémülten Barbridge. – Azt mondom: kajálni kéne… Téged hová vigyelek? Haza vagyegyenest a Mészároshoz? – A Mészároshoz, a Mészároshoz! Hajts! – hadarta Barbridge, egész testével előredőlve, lázasan s forrón Redrick tarkójába lihegett. – Egyenest hozzá! Gyerünk, egyenest! Még hétszáz ronggyal tartozik… Ugyan, hajts, hajts már, mit mászol, mint tetű a kopasz fejen? – Hirtelen erőtlenül és haragosan szitkozódni kezdett, mocskos és undorító szavakkal, nyálát fröcsögte, fuldoklott, köhögésrohamok fogták el. Redrick nem felelt. Sem ideje, sem ereje nem volt, hogy lecsillapítsa a tűzbe jött Keselyűt. Mielőbb véget kellett vetnie ennek az egésznek, s legalább egy órácskát, egy félórát aludni a Metropolban megbeszélt találka előtt. Befordult a Tizenhatodik utcába, kétsaroknyit hajtott, és egy szürke, egyemeletes villa előtt megállította az autót. A Mészáros maga nyitott ajtót – látszott, hogy épp az előbb kelt fel, és a fürdőszobába igyekezett. Pazar, aranybojtos köntösben volt, kezében pohár, benne a műfogsorával. Haja borzas volt, zavaros tekintetű szeme alatt sötét táskák látszódtak. – Á! – mondta. – Te vagy az, Róka? Mit akarsz? – Tedd be a fogad, és menjünk! – szólt rá Redrick. – Uhum – felelt a Mészáros, s invitálón a hall felé biccentett, ő maga pedig perzsa papucsában csoszogva, hihetetlenül gyorsan a fürdőszoba felé indult. – Ki az? – kérdezte onnan. – Barbridge – válaszolta Redrick. – Mi? – A lába. A fürdőszobában zubogni kezdett a víz, prüszkölés és csobogás hallatszott, valami leesett, s végiggurult a csempézett padlón. Redrick fáradtan belesüppedt egy karosszékbe, elővett egy cigarettát, rágyújtott, és körbepillantott. Igen, a hall megjárta, a Mészáros nem sajnálta a pénzt. Ügyes és divatos sebész volt, nemcsak a város, de az állam orvosi karának is sztárja, és természetesen nem anyagi okokból tartott kapcsolatot a stalkerekkel. Persze ő is lefölözte a maga részét a Zónából: természetben kérte a fizetséget, mindenféle onnét származó holmiban, amit a gyógyításban használt fel, tudásban, mert a megnyomorodott stalkereken korábban ismeretlen betegségeket tanulmányozott, az emberi szervezet eltorzulásait és károsodásait; dicsőségben szedte be, a földgolyó első, nem emberi eredetű megbetegedésekre szakosodott orvosának hírnevével. Persze azért a pénzt sem utasította vissza. – Nos, mi van a lábával? – kérdezte, amikor hatalmas törülközővel a vállán kilépett a fürdőszobából. A törülköző sarkában óvatosan megtörölte hosszú, ideges ujjait. – Belepottyant a „kocsonyába” – mondta Redrick. A Mészáros füttyentett. – Akkor Barbridge-nek vége – dünnyögte. – Kár, mert remek stalker volt. – Semmi vész – vágta rá a karosszékben hátradőlve Redrick. – Csinálsz neki műlábakat. Fog ő még műlábakon a Zónában ugrálni. – No, rendben – hagyta rá a Mészáros. Az arca egyszerre komoly lett. – Várj egy kicsit, mindjárt felöltözöm! Amíg öltözködött, majd telefonált valahová – nyilván a klinikájára, hogy mindent előkészítsenek a műtéthez –, Redrick mozdulatlanul, félig fekve pihent a karosszékben, és cigarettázott. Csupán egyszer mozdult meg, hogy előhúzza a kulacsot. Apró kortyokban ivott, mert a kulacsnak már csak az alján maradt ital, s igyekezett semmire nem gondolni. Csak várt. Utána együtt kimentek a kocsihoz. Redrick a kormányhoz ült, Mészáros helyet foglalt mellette, s azon nyomban, az ülésen hátrafordulva tapogatni kezdte Barbridge lábát. Barbridge elcsendesülve, összegörnyedve, panaszosan nyögdécselt, esküdözött, hogy elárasztja őket arannyal, majd újból és újból gyermekeit és elhunyt feleségét emlegette, könyörgött, hogy legalább a térdét mentsék meg. Amikor a klinikához értek, Mészáros elkáromkodta magát, mert nem látott betegszállítókat a bejáratnál, még menet közben kiugrott az autóból, és eltűnt az ajtó mögött. Redrick ismét rágyújtott, s Barbridge hirtelen világosan és tagoltan, mint aki teljesen megnyugodott, így szólt: – Meg akartál ölni. Ezt megjegyzem magamnak. – Hiszen nem öltelek meg – mondta közömbösen Redrick. – Igen, nem öltél meg… – Barbridge elhallgatott. – Ezt is megjegyzem. – Jegyezd, jegyezd csak meg! – biztatta Redrick. – Természetesen az én helyemben te nem öltél volna meg engem… – Megfordult, és Barbridge-re nézett. Az öreg szája bizonytalanul legörbedt, kiszáradt ajka remegett. – Te se szó, se beszéd, otthagytál volna – folytatta Redrick. – Otthagytál volna a Zónában, és annyi. Mint a Pápaszemest. – A Pápaszemes magától halt meg – ellenkezett komoran Barbridge. – Nekem ehhez semmi közöm. Jól belevágott. – Szemét alak vagy – jegyezte meg közömbösen Redrick, s elfordult. – Dögkeselyű. A kapualjból előugrottak a még álmos és borzas betegszállítók, az autóhoz futottak, menet közben nyitották szét a hordágyat. Redrick cigarettájából nagyokat szívott, nézte, milyen ügyesen húzták ki Barbridge-et a kocsiból, fektették a hordágyra, és vitték a bejárathoz. Barbridge mozdulatlanul feküdt, kezét összefonta a mellén, és elkeseredve bámulta az eget. Hatalmas lábfeje, melyet kegyetlenül körülnyalogatott a „kocsonya”, ijesztően és természetellenesen kifordult. Az utolsó volt az öreg stalkerek közül, akik a földöntúli kincsek utáni vadászatot közvetlenül a Látogatás után kezdték, amikor a Zónát még nem hívták Zónának, amikor nem volt még sem Intézet, sem fal, sem az ENSZ rendőri erői, amikor a várost még félelem bénította meg, a világ pedig kuncogott az újságírók legújabb kitalációján. Redrick akkor tízéves volt, Barbridge pedig még keménykötésű és ügyes férfi – imádta, ha más számlájára ihatott, ha verekedhetett, vagy megnyomkodhatott a sarokban egy bamba leányzót. Saját gyermekei akkor egyáltalán nem érdekelték, de már kisstílű gazember volt, mert amikor berúgott, undorító élvezettel verte el a feleségét, nagy zajt csapva, mindenki szeme láttára… Addig verte, amíg az asszony bele nem halt. Redrick megfordította a Land Rovert, és a közlekedési lámpákkal nem törődve, rálépett a gázpedálra, dudájával ijesztgette a ritkán útjába akadó járókelőket, levágta a kanyarokat, s egyenest hazafelé tartott. Megállt a garázs előtt, és amikor kimászott a kocsiból, meglátta a házmestert, aki a kis park felől közeledett hozzá. A házmester, mint mindig, most is morcos volt, bedagadt szeme, gyűrött arca mélységes undort fejezett ki, mintha nem is földön, hanem a trágyadombon járt volna. – Jó reggelt! – köszöntötte Redrick udvariasan. A házmester, miután tőle két lépésre megállt, mutatóujjával a háta mögé bökött. – Ez a maga műve? – kérdezte alig érthetően. Látszott, hogy tegnap óta ezek az első szavai. – Miről beszél? – A hinta… Maga állította fel? – Én. – Mi célból? Redrick egy szót sem felelt, a garázs kapujához lépett, s nekilátott, hogy kinyissa a lakatot. A házmester követte, és megállt a háta mögött. – Azt kérdem, mi célból állította fel ezt a hintát? Ki kérte meg rá? – A kislányom kérte – válaszolt Redrick nagyon nyugodtan. Széthúzta a garázs kapuját. – Nem a lánya felől kérdeztem! – a házmester felemelte hangját. – A lányáról még külön fogunk beszélgetni. Azt kérdem magától, kitől kapott rá engedélyt? Ki volt az, aki megengedte, hogy berendezkedjen a parkban? Redrick felé fordult, egy ideig mozdulatlanul állt, merőn nézte a házmester sápadt, kék eres orrnyergét. A házmester egy lépést hátrált, s valamivel szelídebben folytatta: – Az erkélyt se fesse át! Hányszor mondtam már magának… – Dőre igyekezet – mondta Redrick. – Úgysem költözöm el innét. Beült a kocsiba, és beindította a motort. Mikor ujját a kormánykerékre helyezte, futólag észrevette, hogy elfehéredtek az ujjpercei. Ekkor kidugta a fejét a kocsiból, s most már nem fékezte magát. Kirobbant: – Ha pedig mégis el kell innen költöznöm, te mocsok, akkor imádkozz magadért. Beállította az autót a garázsba, bekapcsolta a lámpát, és bezárta a garázs ajtaját. Utána az álcázott benzintankból elővette a zsákot, s beletette egy régi, fonott kosárba, fölülről rádobta horgászfelszerelését, amely még nedves volt, fűszálak és levelek tapadtak hozzá, az egészet beszórta a már elkábult halakkal, amelyeket Barbridge tegnap este vásárolt a külvárosban egy kis üzletben. Aztán még egyszer minden oldalról végignézte az autót, már csak megszokásból. A jobb hátsó gumi futófelületéhez szétlapított csikk tapadt. Redrick letépte, a cigaretta svéd volt. Gondolkozott egy ideig, majd a cigarettavéget beledugta egy gyufaskatulyába. A dobozban már három csikk volt. A lépcsőn senkivel nem találkozott. Megállt a lakásuk ajtaja előtt, az ajtó kinyílt, mielőtt még elővette volna a kulcsát. Oldalazva belépett, a nehéz kosarat a hóna alatt tartotta, s belemerült az ismerős melegbe, otthona ismerős illataiba, Guta pedig, férje nyakát átölelve, arcát melléhez szorítva, mozdulatlanul hozzátapadt. Még kezeslábasán és meleg ingén át is érezte, milyen őrülten ver az asszony szíve. Nem tolta el magától – türelmesen várta, amíg megnyugszik, jóllehet éppen ebben a percben érezte meg, mennyire kimerült és fáradt. – No, jól van – szólalt meg végül az asszony mély, rekedtes hangon, elengedte, felkapcsolta az előszobában a villanyt, és anélkül, hogy megfordult volna, a konyhába ment. – Most csinálok neked egy kávét… – mondta már onnan. – Hoztam egy kis halat – mondta Redrick erőltetetten derűs hangon. – Süsd meg, de mind, azonnal, mert rettentő kajás vagyok! Guta visszatért, arcát kibontott hajába rejtette, a kosarat a padlóra állította. A férfi segített kivenni a halakkal teli hálót, együtt vitték ki a konyhába, s együtt borították a halakat a mosogatóba. – Eredj, mosakodj meg! – küldte az asszony. – Amíg mosdasz, mindent elkészítek. – Mi van Majmocskával? – kérdezte Redrick, miközben leült, s kezdte lehúzni a csizmáját. – Egész este itt lábatlankodott – felelte Guta. – Alig tudtam lefektetni. Egyre csak nyaggatott: hol van apu, hol van apu? Hipp-hopp, kerítsem elő neki a papát… Az asszony ügyesen és hangtalanul sürgött-forgott a konyhában, erős és formás teremtés volt. A tűzhelyen a lábasban már forrt a víz, repült a halpénz a kése alól, fortyogott az olaj a nagy serpenyőben, és isteni, friss kávéillat terjengett. Redrick felállt, meztelen lábával csattogva visszament az előszobába, fogta a kosarat, vitte a kamrába. Aztán benézett a hálószobába. Majmocska háborítatlanul aludt, összegyűrődött takarója a padlóra lógott, kis inge felgyűrődött, s a gyermek mintha a tenyerén lett volna – apró, szuszogó teremtés. Redrick nem állta meg, megsimogatta a kislány meleg, aranyos pihével borított hátát, és immár ki tudja, hányadszor, elcsodálkozott azon, milyen selymes és hosszú szőrbunda borítja a lányát. Legszívesebben felkapta volna Majmocskát, de félt, hogy felébreszti, különben is piszkos volt, akár az ördög, s egészen átitatta a Zóna és a halál.”]]>