Már másodszor álmodom azt,hogy leszakadt a jobb karom.Most azt álmodtam,hogy visszavarrták és gyógyul.Lassan próbálgatom,tudom e használni.Arra emlékszem még az álmomból,hogy csak úgy nagyjából fércelték vissza.Mutogattam a körülöttem lévő embereknek, de mindenki közönbösen elfordult tőlem. „Ismerd meg önmagad!”Szükségem van a magányra is,hogy hagyjam letisztulni azt az érzelmi és gondolati káoszt,ami a meg nem emésztett élmények következménye.Az irás ebben segit.Irok valakinek, egy barátnak,egy embertársnak,egy másik emberi lénynek ezen a bolygón.Ki tudom fejezni,mi történik bennem.Nem csak azon a szinten,hogy „nem tudom, mi bajom van, olyan ideges vagyok”.Hogy végre nyakon tudjam ragadni a problémát, szembe tudjak nézni vele, harcoljak,legyőzzem és izekre szedjem.Ahhoz,hogy az érzelmeimben meg tudjam teremteni az egyensúlyt, nem csak a fehéret és a feketét kell ismernek, hanem ki kell tudnom keverni a különböző árnyalatokat. és ehhez szükség van egy barátra, egy embertársra, egy másik emberi lényre ezen a bolygón, akivel nem félszavakkal lehet csak kommunikálni,hanem ki tudom neki tárni a legbelsőbb énemet.Ha igazán a barátom, akkor nem fog visszaélni ezekkel az információkkal. Mert az nem baj, ha ketten lépkedünk lelkem puha párnáin, csak arra kell ügyelni, hogy a másik ne viseljen szöges talpú cipőt.]]>