Lavie Tidhar Oszama című regénye, az Ad Astra kiadó gondozásában. Lavie Tidhar 1998-ban épp Dar-es-Salaamban volt az amerikai nagykövetség elleni bombamerénylet idején, és Nairobiban ugyanabban a hotelben szállt meg, mint az Al-Kaida terroristái. Feleségével együtt csak hajszálon múlt, hogy elkerülték a 2004-es sínai és a 2005-ös londoni merényletek helyszínét. Tapasztalatai indították az „Utazásaim az Al-Kaidával című novella” és később az Oszama megírására.
„Különleges, melankolikus és megindító korrajz, amely a politikát ötvözi virtuóz módon a fantasztikummal és vice versa.” (China Miéville) „A szerző fiatal, ambiciózus, tehetséges és eredeti. Az Oszama a modern történelem zseniális kifordítása… kiváló, kifejező és hangulatos.” (Christopher Priest) „Philip K. Dick legjobb paranoiás alternatív történelmi regényeihez mérhető. Gyönyörűen megírt és tagadhatatlanul hatásos írás.” (The Financial Times) „Az Oszama kivételes mű. Impozáns, provokatív és meglepően megindító könyv, napjaink egyik legjobb terrorizmusról írt regénye.” (World Literature Today)Egy globális terrorizmustól mentes világban a magánnyomozó Joe-t titokzatos nő béreli fel, hogy felkutasson egy férfit: egy rejtélyes írót, akinek ponyvaregényeiben a hős Oszama bin-Láden, az igazságosztó… Joe-t hajszája az író után Ázsia eldugott zugaiból Párizsba és Londonba viszi, és ahogy a rejtély egyre sűrűsödik körülötte, egyetlen kérdés van csupán, amelyet nem mer feltenni: valójában kicsoda ő maga, és a regényekből mennyi a kitaláció? Ismeretlen üldözőkkel a nyomában Joe identitása lassan széthullik, ahogy felfedezi a világát kísértő menekülteket. Honnan érkeztek és mit akarnak? Joe tudja, hogyan kell véget érnie a történetnek, de még ő sincs felkészülve az igazságra, sem pedig a döntésre, amelyet végül meg kell hoznia. Az Oszamában Lavie Tidhar a szeptember 11-e utáni globális tudatalattit megcsapolva vegyíti a film noir, a dokumentumpróza, az alternatív történelem és a thriller elemeit, hogy a mai idők nyugtalanító, ugyanakkor lenyűgöző korrajzát alkossa meg.
Részlet
Az eső hirtelen kezdett el zuhogni. A távolban a mennydörgés hangszilánkokra töredezett és szétrobbant a Mekong fölötti tágas égbolton, villám ragyogott fel kéken a szürkeség előtt. Joe kibámult az ablakon, nézte, ahogy egy gyerek mezítláb átrohan a pocsolyákon, feje fölött tálcányi zöld levelet tartva a zivatar elleni védelemül. A levegő párás volt, növények és talaj szaga töltötte meg, és Joe tudta, hogy később csigák bújnak elő és csúsznak majd végig az úton nyugodt vonatokként, maguk mögött hagyva sínjeiket, és békák tobzódnak a tócsákban, amelyek számukra pompás vízpaloták. Egy dal jött-ment a szelek szárnyán, sztatikus zajtól kísérve. Magányos madár repült az égen, lecsapott és eltűnt szem elől, már csak fekete pötty volt a horizonton. Az eső csillapulni kezdett, napfény áradt át a felhőréteg friss résein, és Joe ekkor pillantotta meg a lányt. Épp az úton vágott át, lehajtott fejjel, tekintetét a földre szegezve. Nem volt forgalom. Könnyű zápor esett, és mögötte világított a nap, de Joe nem látta az arcát. Egy pillanatra úgy tűnt számára, mintha az egész világ megdermedt volna, akár egy fagyott háttér, és egyedül csak a mozgó lány lenne eleven benne. Aztán a fellegek összezárultak odafent, a lány eltűnt, és Joe sóhajtva elfordult az ablaktól, és cigarettája felé nyúlt. – Helló! – szólalt meg egy lágy hang közvetlenül mellette, mire Joe összerezzent, és elejtette a Zippót, amelyet már félujjnyira fölemelt. Fölnézett. A lány viszonozta a pillantását. Az ablaknak háttal állt, az üveg mögött pedig a napfény átragyogott az esőn, és egy pillanatra az esőcseppek mint ezernyi parányi prizma függtek a levegőben. – Nem hallottam bejönni – mondta a férfi. A félig nyitott ajtóra pillantott. A lány elmosolyodott. – Elmélázott – mondta. – Nem akartam megzavarni. Hosszú barna haja volt, filigrán alkata, szeme pedig enyhén mandulavágású, és bár nyilvánvalóan európai lehetett, termetre inkább ázsiainak tűnt. Olyan lány volt, akinek Európában mindig gondot jelent megfelelő méretű ruhát vennie, ám itt könnyen találna magának valót. Szeme sarkában halvány szarkalábak jelentek meg, amikor mosolygott, és Joe eltűnődött, vajon a nevetéstől vagy a sírástól származnak-e, bár maga sem tudta, miért fontos ez. Azt kérdezte: – Miben segíthetek? – Maga detektív? – Nem ült le, ő pedig nem kínálta hellyel. Úgy tűnt, kényelmes álldogálnia, miközben mögötte ölre ment az eső és a napsütés. Joe kíváncsi volt, honnét az akcentus. Azt mondta: – Én… – aztán vállat vont, keze végigmutatott a csupasz irodán, az eső csendjén. Megkérdezte: –Mit szeretne? A lány közelebb lépett, megállt az íróasztal pereménél, úgy nézte őt. Mintha tanulmányozta volna, mintha Joe kérdése mögött több húzódott volna meg, mint amennyit ő maga felfogott. Keze az asztalra hullott, a puhafedeles regényre, aztán elfordult. Ujjai végigsimítottak a könyv gerincén és borítóján. Fölvette, egy lépést hátrált, még mindig háttal az ablaknak. Kinyitotta a könyvet, és átpörgette a sárguló lapokat. – A Hilltop Hotel Nairobi belvárosában áll a Ngiriama úton – olvasta fel. Joe-nak feltűnt, hogy a lánynak nem okozott gondot helyesen kiejteni az út nevét. – A nyüzsgő utcán cipőtisztítók és kaparós sorsjegyeket árusító bódék és taxisofőrök… – Nem, rosszul mondja – szólt közbe Joe. – Nem? – A nő valami oknál fogva visszahőkölt. – Azt hiszem, szünet van ott, nem pedig „és” – mondta Joe. Valamire emlékeztette a dolog, mintha egykor ismert volna valakit, aki szavakat szúrt be a központozás helyére, valahányszor felolvasott. Valakit, aki szeretett könyveket olvasni; az érzés feszengést keltett benne. – Ez csak egy ponyvaregény – mondta védekezően. – Elütni az időt. – Nem tudta, miért mentegetőzik, miért próbálja meg igazolni magát a lány előtt. A lány becsukta a könyvet, és óvatosan, mintha egy értékes tárgyat forgatna, visszatette az asztalra. – Gondolja? – kérdezte. Joe nem tudta, hogyan válaszoljon. Hallgatott. A lány állt tovább. Egymást nézték, és a férfi kíváncsi volt, vajon mit lát a másik. A lány ujjai hosszúak és vékonyak voltak, füle enyhén hegyes. Végül a látogató így szólt: – Azt akarom, hogy megkeresse őt – és megsimogatta a könyvet. Joe nem tudta volna pontosan megmondani, mi is ül a lány tekintetében, de elveszettnek, szomorúnak és sérülékenynek látta. – Kit keressek meg? – Mike Longshottot – mondta a lány. Joe meglepetése váratlan nevetésben robbant ki belőle. – A fickót, aki ezt az izét írja? – Igen – válaszolta a lány türelmesen. Mögötte az eső csillapodni kezdett. A lány hangja egyre halkult, mintha távolabb állt volna, mint valójában volt. Joe fölvette a könyvet, és ujjaik összeértek. Felnézett, elhagyták a szavak. A lány lehajolt, haja arca köré omlott, most csupán egy kis rés választotta el őket, és ahogy a kezét Joe-é fölé helyezte, abban volt valami rettentően bensőséges, intim és ismerős. Aztán kiegyenesedett, kezét visszahúzta, megrázta a fejét, és válla mögé dobta haját. – A költségek nem számítanak – mondta, és zsebébe nyúlva előhúzott egy vékony, négyszögletes tárgyat, majd az asztalra tette. – Mi ez? – kérdezte Joe. – Hitelkártya. Ránézett, megrázta a fejét, majd félretette a kérdést. Inkább azt kérdezte: – Hogyan léphetek önnel kapcsolatba? A lány elmosolyodott, és Joe ismét észrevette a finom szarkalábakat a szeme sarkában. – Sehogy – mondta. – Majd én megtalálom. Joe felvette a kártyát. Matt fekete volt, írás nélkül, csak egy hosszú számsor látszott rajta. – De ki…? – kérdezte felnézve, és akkor látta, hogy a lány egyszerűen eltűnt. Odakinn elállt az eső, és a nap leragyogott a felszakadozó felhőkön keresztül.***
A második bomba négyszáztizenöt mérföldre onnan, Izrael korábbi tanzániai követségének épületegyüttesében robbant, amelyet azóta az amerikai diplomácia vett át. Trópusi hőség uralkodott az aszfaltút és az alacsony kőépületek fölött. A halpiacon legyek röpködtek a tüskésmakrélák, sárgaúszójú tonhalak és spanyolmakrélák fölött. A mögötte lévő kagylópiacon több száz Mollusca törzsbe tartozó puhatestű héja hevert az asztalokon, ezernyi színben tündökölve a napfényben. Az amerikai nagykövetség a Laibon út 36. szám alatt volt, Dar es-Salaamban. Egy két emeletes, eredetileg az izraelieknek épített kancelláriából állt , és egy négyszintes toldásból, amelyet az amerikaiak emeltek hozzá. Dar es-Salaamban a politikai erőszak fenyegetését alacsony szintűnek értékelték. Ezt később módosították. Ahmed, a német vezette a teherautó-bombát. Az előző éjszakát Dar es-Salaam Ilala negyedében töltötte a 213-as házban. Szőke volt és kék szemű. Egy Nissan Atlast vezetett. Az Uhuru utcán megállította a teherautót, és az utasa, K. K. Mohamed kiszállt, visszatért a menedékházba, hogy imádkozzon, míg a német a követség területéhez hajtott. Egy vízszállító állta el a követségi épületegyütteshez vezető utat. A tanzániai vezetőt Yusufu Ndangének hívták. Hat gyermek apja volt. Tíz óra harminc volt. Ahmed, a német, talán mert nem tudott bejutni a követségre, talán mert szorította az idő, ekkor megnyomta a detonátort. Kevesebb mint tizenegy méterre volt a követség falától. A vízszállító felfogta a robbanás nagyját. Három emeletnyit emelkedett a levegőbe, és a kancellária épületénél állapodott meg. Yusufu Ndange azonnal szörnyethalt, mint ahogy az öt helyi katona is, akik aznap őrségben voltak. A vízszállító vezetője segédjének maradványait, akit a szemtanúk nem sokkal a robbanás előtt még láttak, soha nem találták meg. Az amerikai nagykövet lakásának mennyezete beszakadt, de éppen senki nem tartózkodott otthon. Öt közelben álló afrikai diák szintén meghalt. A merénylet összesen tizenegy életet követelt; Ahmed, a német volt a tizenkettedik. K. K. Mohamed elhagyta a menedékházat, és felszállt egy Fokvárosba tartó repülőgépre. A repülési idő négy óra harmincöt perc volt. Amikor leszállt, mélyet lélegzett a hűvös, téli levegőből, és elment, hogy keressen egy telefonfülkét.***
Joe lappal lefelé letette a könyvet az asztalára, nyitott oldalai úgy érintették az íróasztal lakkozatlan felületét, akár egy tenyér. Sok kérdése akadt, de nem volt kedve feltenni ezeket. Kihúzta a fiókot, és kivette a Red Label palackot. Rábámult, és megrázta az üveget, csak hogy lássa a benne lötyögő borostyánszínű folyadékot. Íme, egy kérdés: akar-e inni? Még egy pillanatig vizsgálta az üveget, aztán letekerte a kupakját, és meghúzta a palackot. A whisky égette a gyomrát. Visszatekerte a kupakot és visszatette az üveget a fiókba, amit betolt. A könyvre meredt. Fölvette és megvizsgálta a hitelkártyát, majd ismét letette. Egyáltalán hogyan használná? Minden olyan furcsának tűnt. Ismét fölvette a könyvet, és a copyright oldalra lapozott. A kiadót Medusa Pressnek hívták, és párizsi címe volt. A copyright szöveg is a Medusa Presst jelölte meg, Mike Longshottról egy szó sem akadt. Különben is aligha lehetett a valódi neve. Senkit nem hívhatnak a való életben Mike Longshottnak. Joe fölállt, a könyvespolcához ment, és végigfuttatta tekintetét a gerinceken. Még két Oszama bin-Láden: Az igazságosztó könyve volt, amelyeket most levett a polcról, majd visszatért az asztalához. Megnézte a copyright oldalakat, de egyformának bizonyultak. Medusa Press, Párizs, és a cím csupán egy postafiók, nem utca és házszám. Újabb cigarettára gyújtott, és eltűnődött, vajon miért van ez így, és hogyan deríthetne ki többet, amikor hangos csattanás hallatszott lentről, és sűrű angol káromkodás, mire Joe elmosolyodott. Alfred a jelek szerint felbukkant, és éppen kinyitotta a könyvesboltját. Fölkelt, zsebébe csúsztatta a fekete hitelkártyát, és lement. A könyvesboltba vezető átjárót használta. Ahogy belépett, megcsapta az ópium makacs szaga. Néha édesnek érezte; néha égett lombnak; és ha Alfred kényszerült rá, hogy az öregedő testéhez oly odaadóan tapadó szagról nyilatkozzon, ő Picassót, a festőt idézte, akiről azt állította, hogy egykor ismerte, és a világ legkevésbé buta illatának nevezte. Akárhogy is szaglott, akármilyen szavakkal írták is le, mindig jelen volt, Alfred ruháiban, ősz szálakkal kevert, fekete szakállában, még magukban a könyvekben is, amelyek kinyílva halvány illatot leheltek lapjaikról. – Te semmirekellő kurafi! – mondta Alfred. – Ó, helló, Joe! – Joe mosolygott, és intett cigarettájával. Alfred visszafordult Májhoz. – Tűnj a szemem elől, Máj! Többet ne lássalak! Menj már! – Szia, Joe! – mondta Máj, mire Joe ismét mosolyogva intett. Két magas könyvszekrény közé egy szék volt beékelve, erre telepedett. – Túl sokat pipázol, öreg. Minden este több kell. Hamarosan nem teszel mást, csak pipálsz. Máj csodaszép lány volt, hosszú, fekete hajjal és elegáns vonásokkal, és bár, amennyire Joe tudta, soha nem vetette alá magát az alsó operációnak, kemény, kis mellekkel büszkélkedett, melyek az rendszeres ösztrogénadagoknak köszönhetően kibuggyantak szűk, vörös felsőjéből. Kathoey volt, és régóta Alfred barátnője. – Ostobaság – mondta Alfred. – Tökéletesen egészséges ópiumfüggőségem van. Már évek óta. Csodálatos növény. – Lassúvá tesz. – Erőssé tesz! – kiáltotta Alfred. – Erőssé, mint egy ökör! – Eltéveszthetetlen, trágár mozdulatot tett az öklével, mire ő és Máj dőltek a kacagástól. – Ha nem lennél félig férfi, sok gyereket csinálnék neked – mondta Alfred bánatosan, amikor lecsillapodtak. – Talán félig férfi vagyok, de egészen asszony – mondta Máj. Joe tudta, hogy az ópiumfüggősége felveszi a versenyt Alfredével. Alfred bólintott és sóhajtott. – Ez igaz – mondta. – Szeretlek – mondta Máj. – Én is szeretlek, kincsem. Most pedig eridj, hadd végezze a dolgát ez az öregember! Máj csókot dobott neki, integetett Joe-nak, majd eltűnt a kint tűző napfényben. Alfred ismét felsóhajtott, és Joe-hoz fordult. – Csacska lány – mondta. – No és ha nem pipáznék? Talán nem is látnálak. Joe nem tudta, mit feleljen erre, ezért elengedte a füle mellett. Az ember gyakran hagyta figyelmen kívül Alfred szavait. – Kérsz kávét? – kérdezte Alfred. – Persze. Alfred felkelt, és a kis villanyplatnihoz ment, amely egy alacsony asztalkán állt a nyitott ajtó mellett. Egy vízzel teli, hosszú nyelű lábosba kávét kanalazott, majd elforgatta a tárcsát. Izzani kezdett az elektromos gyűrű. Alfred magas fickó volt, bár kissé hajlott hátú; farmert és kockás inget viselt, valamint egy övet nagy fémcsattal. Mezítláb volt. Halkan, szinte hang nélkül mozgott: azt állította, hogy szolgált az idegenlégióban, a franciák oldalán harcolt a vietnami háborúban, és olykor azzal kérkedett, hogy a khmer király tanácsadójaként dolgozott, mielőtt egy félreértés következtében – amelynek természetét nem fejtette ki – sietve távoznia kellett az országból. Alfred tele volt történetekkel; most másokéval töltötte meg az életét. Olyan elnyűtt és ütött-kopott könyvekkel zsúfolta tele a kis boltot, amelyek egykor nála jóval többet láttak a világból, és akárcsak ő, egy időre megnyugvásra találtak, ahogy mondogatni szokta. Vonakodóm eladó volt, ami Joe szerint nem is volt olyan rossz dolog, mivel amúgy sem nagyon akadtak vásárlói. – Láttál egy lányt kisétálni, ahogy bejöttél? – kérdezte Joe. Alfred fénylő tekintettel fordult felé, és elnevette magát. – Az lenne a valami – mondta. – Láttad? Alfred vállat vont. – Senkit nem láttam. Miért, csak nem egy ügyön dolgozol? – kuncogott. – Ő a gyanúsított? Követned kellett volna. Rád férne egy csaj, Joe. Joe ezt is elengedte a füle mellett. A víz felforrt, Alfred cukrot kevert bele, majd a fekete, sárszerű folyadékot két kis üvegpohárba töltötte. – Salut – mondta. Hangosan felszürcsölte a forró kávét. – Ismered azokat a könyveket, amiket nemrég adtál? – kérdezte Joe. Alfred ajánlotta neki, szinte a kezébe nyomta őket. – Az Oszama bin-Láden sorozatot? Alfred leült az asztala mögé, és rátette a kávéscsészét, amely bizonnyal gyűrűt hagy majd a számtalan másik mellett, s e nyomoktól a felület másvilági térképpé változott, olyanná, akár a hold felszíne. – Van egy cigid? – kérdezte Joe-t. – Hogyne. – Adsza! Elfogadta a felkínált cigarettát, és Joe leült a könyvespolcok közé. – Mi van velük? – kérdezte Alfred. – Tudod, ki írta őket? – Tüzed is van? – Persze. – Ismét feltápászkodott, felcsattintotta a Zippo fedelét, és Alfrednek kínálta a lángot, aki mélyet lélegzett, és füstkarikát fújt. Joe hátradőlt. – Longshott – mondta Alfred. – Mike Longshott. – Fölnevetett. – Gondolom, álnév. Joe is így gondolta, de: – Miből gondolod? – Gyere ide! – szólt Alfred. Fölkelt, megkerülte az íróasztalt, és egy könyvszekrény felé indult, két polcnyira Joe-tól. – Lássuk, Medusa Press… szinte az egyedüli könyvek, amiket el tudok adni. Tulajdonképp az egyedüli könyvek, amiken nem sajnálok túladni. A társadalom bizonyos rétegeiben nagyon népszerűek. – Ujjai végigfutottak a polcon, könyveket emeltek ki. – Tessék! – Joe kezébe nyomta őket, majd visszament az asztalhoz, mögötte hézagok maradtak a polcon, akár egy zongora fekete billentyűi. Joe megnézte a könyveket. Hasonló méretűek és külleműek voltak, mint a birtokában lévő Az igazságosztó kötetek. Az első címe ez volt: Heinrich parancsnok nője voltam. Joe a borítóra meredt. Egy egyenruhás, szőke férfit ábrázolt lovaglóostorral a kezében. Mögötte őrtornyok, szögesdrótos kerítés. Lábánál egy nagy mellű lány kuporgott tépett ruhában, amely sokat megmutatott a testéből. A férfi lábát karolta át, és kifürkészhetetlen tekintettel bámult fel rá. – Szemét – mondta Alfred. – Mocsok. Égetnivaló, csodálatos cucc. Joe óvatosan letette a könyvet, és a következőt vette kézbe. Egy nimfomániás drogos vallomása. A borítón egy félmeztelen szőke nő hevert egy kanapén, miközben egy férfi baljós árnyéka magasodott fölé, és egy ópiumpipát tartott ernyedt szájához. A harmadik könyv egyszerűen a Ribanc címet viselte. Az első két könyvet Sebastian Bruce írta. A harmadik Szu Szu grófnő név alatt jelent meg. – A Medusa Press – mondta Alfred a cigarettafüstön keresztül – tulajdonképpen színtiszta pornográfiát szállít. Vágás nélkül, hogy úgy mondjam. Köznyelven: mocskos könyveket. Egész jól mennek, már ha keresztül tudom csempészni a vámon. Igazság szerint legtöbbször sikerül. Pornó? Mégis összeillettek. Szex és erőszak, gondolta. Kéz a kézben a füst mélyén. A kép megrettentette, mintha felébresztett volna benne valamit. A füst édes volt, a csend pedig teljes – megrázta a fejét, a cigarettáját kereste, aztán rájött, hogy a második polcon hagyta a koszos, üveg hamutálkában, és már leégett. Kirázta zsebéből a csomagot, elővett egy cigit, és meggyújtotta. – Még valami? Alfred ránézett, és öreg szemébe árnyék ült. – Nem – mondta. – Ha Mike Longshottot keresed… sőt, ha Oszama bin-Láden után nyomozol… akkor azt gyanítom, nem itt fogod megtalálni a választ. De, Joe… – Igen? Az öregember felállt. Szakállában hamu ült. Megvakart egy eret árkokkal szabdalt mészkőarcán, és Joe felé csoszogott. A könyvesbolt tere még szűkebbnek tűnt. – Biztos vagy benne, hogy ki akarod deríteni? ]]>