Lance Guest 1960. július 21-én született Saratogában. Olyan filmekben szerepelt, mint a Halloween 2, Az utolsó csillagharcos, vagy a Cápa 4. Emellett különböző sorozatokban is felbukkant az évek során, mint például az X-Aktákban, JAG-ben, Dr. House-ban. Az amerikai közönség pedig inkább már színházi szerepei miatt ismeri, míg mi itthon úgy emlékszünk rá, mint Jimmyre, aki túlélte Mike Myerst és Alex Roganra, aki Csillagharcossá vált. Rimaszombati Hajnalka interjúja a színésszel magyarul és angolul.
Lassan már huszonkét éve, hogy az amerikai mozik bemutatták Az utolsó csillagharcos című sci-fi filmet. Talán sokaknak megmaradt az emlékezetében ez a kellemes kikapcsolódást nyújtó vígjáték. Az alkotók egy könnyedebb filmet akartak; ami minden korosztály számára megtekinthető, és ezt sikerült is elérniük. Mindamellett a film egy egészen különleges tulajdonsággal bír. Az utolsó csillagharcos volt az első a filmtörténelemben, amiben (sminket és a filmbéli robbanásokat kivéve) a speciális effektusokat Cray X-Mp számítógép által hozták létre. Ha nem is ez a film volt az első, amiben speciális effektusokat használtak, mégis a számítógépes grafikával megalkotott jelenetek mérföldk?nek számítottak a vizuális effektusok fejlődésében.
A történet egy fiatal fiúról, Alex Roganről szól, aki a Starlite Starbrite nevű lakókocsiparkban él. A kis közösségnek ő a mindenese, ha valami elromlik, mindig őt hívják. Alex legnagyobb vágya az, hogy elköltözzön, és hogy egy nevesebb főiskolán folytassa tanulmányait. Sajnos, amikor megkapja az értesítést, hogy nem kapja meg az igényelt kölcsönt, minden álma szertefoszlik. Alex kedvenc időtöltése egy Starfighter (Csillagharcos) nevű videojáték, amin egyik este megdönti a rekordot, és az igazi kaland ekkor kezdődik el. Azon az éjjelen egy csillagautó áll meg Alex előtt és sofőrje, egy bizonyos Centauri nevű férfi megkéri, hogy tartson vele, mert ajánlata van a számára. Alex így hát beül az autóba és pillanatok alatt egy másik bolygón és egy háború kell?s közepén találja magát. Rá vár a feladat, hogy megmentsen megannyi világot Xurtól és a Ko-Dan armadától. És Alex, annak ellenére, hogy nem akar h?ssé válni, sőt ny?gként éli meg mindezt, végül mégis csak belátja, hogy ez az ő sorsa.
Sajnos Az utolsó csillagharcos sosem került a leghíresebb filmek közé, talán ez részben az akkori reklámkampánynak is köszönhet?. Mindenesetre a mai napig a kedvelt sci-fi filmek közé tartozik. Épp ezért határoztam el, hogy megkeresem a film főszereplőjét, Lance Guest színészt, aki – miután sikerült megtalálnom, – készséggel áll a rendelkezésemre és válaszolt a kérdéseimre.
Íme hát az interjú:
Rimaszombati Hajnalka: Az utolsó csillagharcos egy egyedülálló film, mert ez volt az első ahol speciális számítógépes animációt használtak. De ez csak egy plusz volt a filmben elhangzó szellemes párbeszédek és humor mellett, amik igazán naggyá tették ezt a filmet. Két összefügg? karaktert játszottál – Alex Rogant és Béta Alexet. Meg kellett alkotnod a saját Alexedet és egy szimuloid robotot, aki megpróbálja valóságh?en utánozni Alexet. De úgy látszik, hogy Bétának igazi személyisége van, így inkább tűnik viccesnek, mint komolynak. A „vicces Béta Alex” a te ötleted volt, vagy ez már eleve így szerepelt a forgatókönyvbenő És hogyan kaptad meg Alex szerepét?
Lance Guest: Béta eredetileg is vicces karakterként szerepelt a forgatókönyvben, mint aki szeret panaszkodni, és Alex küldetésének komolysága egyáltalán nem hatja meg. Teljesen járatlan az emberi viselkedésben és ez megnehezíti a dolgát, amíg helyettesítenie kell Alexet.
Viccesnek találtam az ötletet, hogy Béta alkotói rengeteg mindent programoztak bele, mégis hatalmas hiányosságok mutatkoznak meg, amikor az emberekkel kerül kapcsolatba. Béta inkább beképzeltnek tűnik, de hamar elveszíti a fejét és rájön, hogy nem olyan egyszerű a feladat, mint azt gondolta volna, ezért megrémül. ?k ketten nem tipikus mozi hősök, mert szégyenteljesen gyávák, és úgy gondolom, hogy ez teszi őket valóságos figurákká. Béta végső önfeláldozása h?siesnek tűnhet, de igazából csak a munkáját végezte.
A szerepet a rendező, Nick Castle adta nekem, aki látta az első filmemet, a Halloween második részét, pont amikor a Csillagharcos szövegét dolgozta ki John Betuellel. Nick és John Carpenter barátok, aki a Halloweent készítette. Semmit sem tudtam akkor erről. Csak elmentem a meghallgatásra és egészen megfeledkeztem róla, miután nem kaptam visszajelzést. De aztán visszahívtak két hónappal kés?bb, és újból meghallgattak két másik színésszel együtt. Utána pedig még egyszer, Cathy Stewarttal (Maggie, Alex barátnője) és megkaptam a szerepet.
RH: Azt olvastam, hogy Béta több jelenete a főforgatás után lett felvéve, mert a teszt közönségnek nagyon tetszettek Béta vicces jelenetei. És hogy ezért látszik, hogy néhány jelenetben parókát viselsz, mert időközben levágattad a hajadat. Mit tudsz nekünk mondani erről?
LG: Abban az időben, New Yorkban éltem, és épp befejeztem egy rövid film forgatását Chicagóban, ami 1952-ben játszódott. Lenyírták a hajamat, mert egy stréber főiskolai hallgatót alakítottam John Updike adaptációjában, aminek a címe „A szobatárs”. Két jelenetre emlékszem amit beleraktak a filmbe. Az egyik az elmebajos nevetés a kocsi platóján Silver Lake felé. A másik pedig, amikor leveszem a fejemet, hogy megjavítsam a fülemet, és azt mondom Louisnak, hogy rémálma van.
És apróbb jelenetekkel egészítették ki azt a párbeszédet, amikor Centauri először visz el engem a Rylos bolygóra. Ez volt 1984 tavaszán, amikor egy hétre New York-ból vissza kellett repülnöm, hogy felvegyük a jeleneteket. Emlékszem, hogy influenzásan, 41°C fokos lázzal csináltam végig a forgatást.
RH: A mozirajongók Az utolsó csillagharcosból, a Halloween folytatásából és a Cápa negyedik részéből ismernek téged a leginkább. De mindemellett több siker sorozatban is feltűntél, mint a JAG-ben, X- Aktákban, Dr. House-ban. De melyik volt a legérdekesebb, legszórakoztatóbb szereped? Melyik karakter állt hozzád a legközelebb és miért?
LG: A kedvenc szerepeim TV-ben… Készítettem egy kisebb, független filmet 1987-ben „The Wizard of Loneliness” (A magányosság varázslója) címmel. A történet egy 12 éves kisfiúról szól, és 1944-ben, Vermontban (USA) játszódik. Lukas Haas, Dylan Baker és Lea Thompson szerepel még benne. A fiú nagybácsiját, Johnt játszottam, akinek távol kellett maradnia a második világháborútól a rossz lába miatt. Az én szerepem az volt, hogy a fura, magányos kisfiúból újra vidám kissrácot faragjak durranócukorkák, motorbicikli és egyebek segítségével. Nem látták túl sokan a filmet, de ez volt a kedvencem. Ugyanakkor szerepeltem „Az élet megy tovább” című tévésorozatban is, ami egy családról és Down-kórós fiúkról szól. Egy környezetvéd? szobrászt alakítottam, Michael Romanovot, aki egyfajta szabad-felfogású személyiség, és akinek viszonya van a család legidősebb lányával.
RH: Mikor kezdtél el játszani? És mi vett rá, hogy a színészetet válaszd hivatásodnak? Hogyan tanulod a szerepeidet?
LG: Középiskolás éveim elejétől, de professzionálisan 1980-ban kezdtem el, amíg még főiskolás voltam. Azért ezt választottam, mert imádom. De a befutás esélye nem volt olyan magas. Sokan azok közül, akiket ismertem, nagyon nehezen tudtak érvényesülni. Az UCLA-ra jártam főiskolára és szerencsére elmehettem egy meghallgatásra, ahol ismeretlen arcok után kutattak egy új TV sorozathoz, amit úgy hívtak, hogy „Fame”. Nem kaptam meg a szerepet, de beajánlottak egy ügynökhöz, aki elküldött különböző meghallgatásokra, olyan sokra, hogy ott kellett hagynom az iskolát. Az első szerepemet 1981 elején kaptam meg és ez az Ed Asner műsora volt, a „Lou Grant".
Szerepeket tanulni úgy lehet, hogy csak követed a karakteredet. A jól megírt szöveg megkönnyíti a dolgodat, de a rosszul megírt pedig megnehezíti.
RH: 1997-től 2000-ig a Foremen tagja voltál, és gitáron, illetve banjón játszottál. Hogyan kerültél a bandába?
LG: Már legalább 35 éve játszom gitáron. Banjón majdnem ugyanolyan régóta. Volt pár barátom a Foremen bandában, akik egyszerűen a legjobb politikai/szatirikus dalokat írták, amiket valaha is hallottam. Valószínőleg legalább huszonötször láttam már őket, amikor aztán megkérdezték, nem akarok-e beszállni. Így hát 1997-ben csatlakoztam. Sok fellépésünk volt szerte az országban a következő három évben. Én csak egy nagyobb felvételen közreműködök, de meghallgathatod, hogy milyen zenét játszanak, ha ellátogatsz a www.royzimmerman.com weboldalra.
RH: A filmes adatbázisokban csak tévés és filmes szerepeidet lehet megtalálni. De úgy tudom, hogy színházi színészként is ismert vagy. Melyiket részesíted előnybenő
LG: Színházi szerepeim is voltak, kisebbek és nagyobbak is, mondhatni 30 év alatt folyamatosan szerepeltem valamiben. Az eredeti színdarabokat részesítem előnyben, a színház sokkal mókásabb, élénkebb, de ugyanúgy a film és a TV is izgalmas. Minden attól függ, hogy van megírva.
RH: És mik a jövőbeni terveidő Dolgozol most valaminő
LG: Pont most fejeztem be egy TV pilot (minden új sorozat első, vagy teszt része) forgatását -Famke Janssennel (X-Men); amit a Shore/Blake (?k készítették a House-t is) páros remekül írt meg. Aztán forgattam egy rövidfilmet „Shadowbox” (Árnyékdoboz) címmel, amiben egy kihallgató tisztet alakítok. Szerepelek még egy musicalban is, amit a Sun Studios csak „Milliódolláros kvartettnek” hív. 1956-ban játszódik és Elvis Presley, Johnny Cash, Jerry Lee Lewis, Carl Perkins és Sam Phillips találkozását meséli el, és hogy felfedezi a rockabilly zene származását és a lezárt kapcsolatokat az öt karakter között. Én játszom Johnny Casht. Az összes dalt mi adjuk elő és mi is zenélünk – mindent gitáron és zongorán. Szeptemberben startol a musical a Village Színházban, közel Seattle-höz, Issaquahban.
RH: Szerepeltél más musicalekben is? Melyik volt az első ilyen munkád?
LG: Musicalek területén az első professzionális munkámat úgy kaptam, hogy be kellett ugornom valaki helyett. Ez egy folk/rock musical volt, ami broadwayen kívül ment, de aztán eljutott az egyik nagy hollywoodi színházba. Én voltam a romantikus, reményteljes gitáros a „Lead” nevű bandában. Az volt a címe hogy „I’m getting my act together”. Akkor még csak 20 éves voltam, de többet kerestem, mint előtte valaha. Szerettem azt a szerepet.
RH: Úgy tudom, hogy tavaly te voltál a Collectormania (angol autogramgyűjt?, rajongói találkozó, ami 4 napos és Milton Keynesben tartják évente kétszer) egyik vendége. Ez volt az első ilyen rendezvényed? Szerepel a programjaid között más rendezvény is?
LG: A Collectormania volt az első. Hogy megyek-e újból, még nem tudom. Majd meglátjuk.
RH: Lance. Köszönöm, hogy válaszoltál.
LG: Szívesen. Sok szerencsét.
{mospagebreak title=Lance Guest interview}
Hajnalka Rimaszombati: The Last starfighter is an individual movie because it was the first film where computer animation was used. But it was only a plus in The Last Starfighter, because the humor and the sparkling dialogues made this film great and unforgettable.
You played two interconnected characters – Alex Rogan and Beta Alex. You had to create your own Alex and a "simuloid" who tries to perform Alex Rogan. But it looks on Beta that he has got a separate individutality so he rather seems funny. The "funny Beta Alex" was your idea – I mean when you played him and it turned out that Beta must be funny but at the same time he is very serious about his mission or it was in the script?
How did you get the role of Alex Roganő
Lance Guest: Beta was originally scripted to be a comic character; a sort of put-upon complainer that is wholly unimpressed with the seriousness of Alex's mission. His complete lack of familiarity with any human behavior ends up humbling the disdain he originally has for Alex, and Earth in general. I had fun with the idea that there is only so much his creators can program into him and that there would be huge gaps in his experience when it came to dealing with humans. Beta starts out rather cocky, but is quickly in over his head and scared most of the time. Both he and Alex were non-movie heroes in that they were unabashedly cowardly, which I thought was realistic. Beta's final sacrifice should be a little heroic, but basically he's just doing his job.
I got the role from the director, Nick Castle, who had seen my first film, Halloween 2, and was developing the Starfighter script with the writer, John Betuel. Nick is friends with John Carpenter who did Halloween. I knew none of this at the time. I just went in and auditioned. I forgot about it when I didn't hear anything, but then they called me back two months later and read me against two other actors. Then they read me with Cathy (Stewart) and I got the job.
HR: I did read that a lot of the scenes with the Beta Alex were shot after main film
ing because the test audience liked the comic relief of Beta's scenes. And this is why in many of the Beta Unit scenes you wore a wig – because you had a haircut by the time.
What can you tell us about it?
LG: I was living in New York at the time and had just finished a short film in Chicago set in 1952, where they chopped off my hair to play a straight-arrow college student in an adaptation of a John Updike short story called "The Roommate". The two scenes that I remember adding was the insane laughing in the pickup truck on the way to the lake, and the scene where I take off my head to make an ear adjustment, and I tell Louis he is having a "terrible nightmare" They also added more shots to the sequence when Centauri takes me away for the first time. They flew me out from New York for a week in spring of 1984 and I had what was called the Russian Flu with a temperature of 105 degrees F. during the entire filming.
HR: The movie fans know you from The Last Starfighter, Halloween 2 or Jaws: The Revenge but you also have appeared in JAG, X-Files, House MD but which one was your most interesting and entertaining role? Which character stood close to your personality? And why?
LG: My favorite roles on film and TV: I made a small independent film in 1987 called "The Wizard of Loneliness" about a 12 year old boy in 1944 in Vermont, USA. starring Lukas Haas, Dylan Baker and Lea Thompson. I played the boy's uncle John who had to stay home from World War II because of a bad leg, and my job in the story was to teach the odd lonely boy to be a boy again with firecrackers, motorcycles etc. Not too many people saw it but it was my favorite. I also played on a TV show called "Life Goes On" centered around a family that has a child with Down Syndrome. I played an environmentalist /metal sculptor named Michael Romanov, kind of a free-spirit type, who gets involved with the family's oldest daughter.
HR: When did you start acting? And what made you to choose this professionő And how do you learn your roles?
LG: I started acting early in high school, but I started professionally in 1980 while I was still in college. I chose the profession because I loved to do it, but the odds of succeeding were not that high. Most people I knew had a hard time breaking in. I was in college at UCLA, and by chance had auditioned for a casting director who was looking for "unknowns" for a TV series called "Fame". I didn't do the series, but was recommended to an agent who then sent me on a lot of auditions, so many that I had to quit school. I got my first TV job early in 1981. It was Ed Asner's show "Lou Grant."
As far as "learning roles", you just have to follow what it is that your character is doing. Good writing makes it easy. Bad writing makes it hard.
HR: You played guitar and banjo with The Foremen from 1997-2000. How did you get interested in it?
LG: I have been playing guitar for about 35 years, and banjo almost as long. I had friends in a group called The Foremen who, quite simply, had the best political/satirical songwriting I had ever heard. I probably saw them about 25 times,and when they asked me to join in 1997, I did. We played a number of dates across the country for the next three years. I only appear on one bootleg record but you can hear what the band was about if you go to royzimmerman.com.
HR: Only your TV and Movie appearances can be found on the internet movie database. But as I know you are also known as theatre actor. Which one do you preferő
LG: I have done theatre, both small and large, fairly consistently for about 30 years. I prefer doing original plays, so you wouldn't recognise what I would call my favourites. Theatre is more fun, more alive, but film and TV are exciting too. It all depends on the writing.
HR: And what are your future plans?
LG: I just finished shooting a TV pilot with Famke Janssen, very well written, by Shore/Blake (the guys who did "House "), I made a short film called "Shadowbox" where I play a POW interrogator, and am preforming in an original musical about Sun Studios called "Million Dollar Quartet" (a real-life reunion in 1956 involving Elvis Presley, Johnny Cash, Jerry Lee Lewis, Carl Perkins, and Sam Phillips) that explores the origins of rockabilly music and the inter-relationships between these five seminal characters. I play Cash. We do all the singing and (w/ string bass and drums) all the guitar and piano. It opens at the Village Theatre this Sept. near Seattle, in Issaquah,WA.
HR: Did you do other musicals? Which one was your very first job?
LG: About musicals, the very first professional job I got was as an understudy in a folk/rock musical that played off-broadway and came to a big theatre in hollywood. I was the Guitar player/ Romantic hopeful in the Lead's band. It was called " I'm Getting my Act Together…" I was only 20 years old, but it was more money than I had ever made before. And I liked the play.
HR: You were invited to Collectormania10 last year. Was it your first convention and will you attent on any other conventionő
LG: Yeah. Collectormania was my first show. I can’t be sure if I can go back. We’ll see.
HR: Thank you very much for your answers.
LG: That’s it. Best of luck.
