A Válság után lehet-e másképp? Tanul-e az emberiség önnön hibáiból? A lehetséges megoldás: Pest-Buda Agglomerátum Rt. A következő századvég sötét próféciái elevenednek meg Csepregi Tamás novelláskötetében az ismerős-ismeretlen díszletek előtt, a Duna két partjának üveg-króm palotái, és égbetörő felhőkarcolóinak árnyékában. 2081-ben a Pest-Buda Agglomerátum Rt. falai között nyolcmillió ember éli mindennapjait. A zsúfolt tömbházak szerencsétlenjeit és a védett körzetek kiváltságosait egy világ választja el egymástól, mégis mindannyian a város foglyai. A mindenható Rt. évtizedekkel ezelőtt az utolsó pillanatban mentette meg a társadalmat a pusztulástól, és az újabb katasztrófát elkerülendő, vasmarokkal tartja kezében az irányítást. Az emberek egyszerre vágyják és félik a falakon túli, ismeretlen világot, miközben a túlélésért küzdenek. A népességet megtizedelő kórral a rettegett Szolgálat veszi fel a harcot, az Rt. irányította rendőrség pedig egyszerre próbálja ellenőrzés alatt tartani a punk-bandák összecsapásaitól hangos körzeteket, és a cenzúrázott Hálót kijátszó adat-jackek földalatti szervezetét. A Kínai Legitim Körzet menedzserklánjai égbetörő üvegpalotáik biztonságából figyelik, ahogy a XXII. század felé közeledve Pest-Buda lassan elemészti önmagát. A cyber-noir hangulatát megragadó kötetben kilenc történetet olvashatunk a jövő Pest-Budájának fülledt, fémszagú éjszakáiból és monszun áztatta utcáiról, ahol az emberi sorsok apró áramkörök módjára fonódnak egybe, és ahol a véletlen és a végzet közötti határ elmosódni látszik.

Csepregi Tamás: Szintetikus álom – Részlet

“A nappalt egy régi ismerősnek köszönhetően a Fáy utcai edzőterem hidrocellájában aludhattam át. Az edzők és orvosok itt készítették fel a harcosokat a H-Liga meccseire. Sejtregeneráló injekciók, szteroidoldatokkal telt merülőkádak és legális droglaborok álltak a szakértők rendelkezésére, hogy a maximumig húzzák az erőgépekről lelépő embereket. A végsőkig kihasználták a Liga szabályzata adta lehetőségeket. Este ébredtem fel, és bekönyörögtem magam az információs iroda egyik adatkabinjába. Fél órába telt, mire átverekedtem magam a spameken és találtam egy fordítószoftvert, amivel jó eséllyel mélyedhettem el a pongó versenyszabályzatban. Mire mindennel végeztem, a fejemben őrült káoszban üldözték egymást a kínai grammák. Huangot egy éve láttam utoljára, de tudtam, hol keressem. Az angyalföldi Perem lebujai és zugkaszinói környékét akkor sem hagyta ott, amikor jól menő, szponzorált madzsongjátékos volt, biztos voltam benne, hogy most is megtalálom. Csak a megfelelő helyen kellett kérdezősködnöm. A Peremsor neofényekben úszó utcáján ismerősként üdvözöltek a lányok. – Szia, Pubi! Nem jössz el egy körre? – Kösz, most nem – ráztam meg a fejem. Az emeleti szobák ajtajai mögött minden álmot és vágyat kielégítettek a Peremsor lányai. Akinek nem volt pénze, hogy a Hálón engedéllyel futó örömházakból rendeljen magának luxuskurvát, itt az ár töredékéért megtalálhatta, amit keresett. Fájdalomorgiát, kéjdrogokkal belőtt, tinire plasztikázott lányokat, bedrótozott agyalapi orgazmusokat, illegális holopornó stimulátorokat. – Helló Sandy! – léptem oda egy szőkéhez. A vállát harapásnyomok csúfították. – Keresek valakit. – Ki nem? – kérdezte közönnyel. – Ne szórakozz velem! – fogtam meg a karját. – Hol van Huang? Kezével nyugalomra intette ugrásra kész stricijét. A szemembe nézett. – Miért érdekel, hogy hol van? Mit akarsz tőle? – Dolgom van vele, Sandy. Talán ki tudom rángatni a mocsokból. – Mind ezzel jöttök – mondta keserűen. – De van, akit nem lehet megmenteni. Tudta mit beszél. Sandy kezdő kis prosti volt, amikor Huang, a feltörekvő bajnok találkozott vele. A lány megbabonázta. Megsajnálta vagy beleszeretett, nem tudom, de Huang elhatározta, hogy kivásárolja a lányt. Súlyos pénzt fizetett a futtatójának, aztán elvonóra és pszichotréningre küldte. Én már akkor láttam, hogy hiába, de nem szóltam neki. Sandy két hónapig bírta anyag és az utca nélkül. Egy hajnalon otthagyta a srácot, és hamarosan drogoktól kábán bukkant fel ismét a Peremsoron. Huang nem sokkal később elvesztette a bajnoki döntőt, rámcsapta az ajtót, felmondta a szerződést, és lelépett. Hónapok múlva láttam újra a zugkaszinók füstös termeiben. Önmaga árnyéka volt csupán. Nem sikerült felemelnie Sandyt. A lány húzta le magához. Tucatsztori volt Pest-Buda romlott éjszakáiból. Én pedig azon voltam, hogy ne váljak hasonló sztorivá magam is. – A Négy Kerékben keresd – mondta végül Sandy. – Ott dominózza össze a löketre valót. – Kösz, szivi – válaszoltam, és elfordultam tőle. – Pubi! – szólt utánam. – Igen? – Ha megtalálod, küldd el a picsába helyettem is. Nem válaszoltam. Fejemet leszegve vágtam át a Perem sikátorain, illegális bűnbarlangok, bordélyok és zugklinikák között. Túl sok haragosom volt itt, semmi szükség nem volt rá, hogy felismerjenek. A Négy Kerék a pongó alvilág egyik kaszinója volt, mindenki tudta, hogy illegális fogadások és pénzmosás folyik a falai mögött. De a szervet lefizették, a KLK-t pedig látszólag nem érdekelte, mi zajlik a Tömbön kívül. Beléptem az épületbe. Az alsó szinten a nagyközönség számára is elérhető asztalok, gépek és kabinok álltak. Estéről estére többtucatnyian verték el itt utolsó egységeiket. A kaszinó saját uzsorásai pedig a háttérben várták ki az alkalmat, hogy lecsaphassanak az új áldozatokra. Bemondtam a jelszót a hátsó lépcsőnél álló pongó őrnek. Hatalmas fickó volt, attól féltem, ha megmozdul, hangos reccsenéssel szakad szét rajta zakója. De nem moccant, csak biccentett egyet. Lementem a lépcsőn. Az alagsorban vágni lehetett a füstöt, az asztalok csak derengtek a plafonba süllyesztett neontestek fényében. Odaléptem az acélrács mögött ülő öreg kínaihoz. Egy füstölő fölé görnyedt. Beszélni próbáltam vele, de mikor látta, hogy nem dugom be kártyámat a leolvasóba, hogy egységeket váltsak be, nem foglalkozott velem, csak ütemesen dülöngélt tovább a drogpálca felett. Megráztam a fejem, és elindultam az asztalok között. Huangot három másik ordibáló pongó mellett találtam, egy dominóasztal mellett. Ránézésre napok óta nem aludhatott. – Huang! – szóltam oda neki. Meg se rezdült, csak a kopott kis műanyag lapokat szuggerálta meredt tekintettel. Kínaiul szólítottam, egy-két szitokszó kíséretében. Rám nézett, és pár másodpercet követően mintha felismerés csillant volna vizenyős szemében. Aztán visszafordult a játékhoz. – Velem jössz, haver! Beszélnünk kell! – mondtam. A többi fickó nem is figyelt rám. Megvártam, amíg véget ér a kör, aztán a kabátjánál fogva rángattam fel Huangot. – Játék vége – mondtam. Senki nem tiltakozott. Felvonszoltam a lépcsőn, ki az utcára, és a falnak döntöttem. – Főnök? – motyogta. – Az rég volt, haver – morogtam magam elé, miközben megnéztem, hány egység maradt még a kártyámon. Osztottam-szoroztam, aztán úgy döntöttem, ennek még bele kell férnie. Az egyik közeli bordély tulaját jól ismertem, oda cipeltem Huangot. Huszonnégy órára vettem ki egy szobát, több mint jutányos áron. Lányokat nem kértem, csak a szoba master-kódját és diszkréciót. Huangot a sokat látott ágyra dobtam. – Mit akarsz? – kérdezte, de nem feleltem. A lenti szintetikből egy karton palackozott vizet, élénkítő- és tisztítótablettákat hoztam fel. A szoba közepére húzott székre tettem mindent, az edzőteremből csórt drogsemlegesítő szteroidtapaszokkal együtt. – Mi ez az egész? – próbálta felemelni a fejét Huang. – Mikor madzsongoztál utoljára? – kérdeztem. – Nemtom – mondta kásás hangon. – Rég. Miért? – Mert hamarosan játszani fogsz. Benevezlek a Liga kihívásos egynaposára. – Nincs is szerződésem. – Részletkérdés – mondtam. – Nekem meg licencem nincs. – Tudod, mit jelent ez? – kérdezte. Tudtam. – Neked elment az eszed, főnök – hanyatlott hátra, és szinte azonnal szuszogni kezdett. De nem aludt el, mert amikor pár perccel később kinyitottam az ajtót, hogy távozzam, meglepően tiszta hangon utánam szólt: – Tudod, nincs nap, hogy ne bántam volna meg. – Mit, Huang? – kérdeztem szórakozottan. Azt hittem, a pia és a drog beszél belőle. – Hogy úgy kicsesztem veled. Fasz voltam. Sajnálom. – De mit? – Hogy eladtam a meccset. – Miről beszélsz? – A bajnoki döntőről. Megfordult velem a szoba. – W – suttogtam. – Igen – mondta. – Azt ígérte, hogyha bukom a döntőt, leigazol elsőtáblásnak a csapatába. Nem tudtam mit mondani. Ezek szerint már az sem a véletlen vagy a balszerencse számlájára volt írható. – De persze engem is átvert – folytatta. – Egy hónap után az utcára tett. Azt mondta, nincs szüksége megvehető játékosokra. – Hmm – mondtam. – Sajnálom, főnök. Nagyon sajnálom. Ha jelent ez neked valamit. Valamit, talán. Nem sokat. – Szedd össze magad holnapra, Huang! – mondtam. – Aztán kezdhetsz törleszteni. Behúztam magam mögött az ajtót, és lezártam a kóddal, hogy Huang véletlenül se tudjon lelépni. Jól tudtam, hogy a drog utáni vágy még a bűntudatnál is erősebb.”
Várható megjelenés: 2009 április 9. Tuan Kiadó Terjedelem: 272 oldal. Ár: 2490 Ft.
]]>