NYERD MEG Az SFPORTAL FACEBOOK JÁTÉKÁBAN! Prológ Könnyű szél matatott a bokrok ágai között. Finom porfüggönyt libbentett fel a homokfoltokról, és sötét hajfürtöt legyintett a nő arcába, aki egy fából és zsákvászonból összerótt tábori széken ült egy kopár, sziklás dombtetőn, amely a cserjésre és a sivatag fodrozódó homokjára nézett. Az országút távolba vesző vonala bizonytalanul reszketett a hőségben, mellette csenevész fák sorjáztak, alig magasabbak két egymás vállára kapaszkodó embernél. A messzeségben sötét, tüskés gerincű hegylánc állta a tekintet útját, meg-megcsillanva a hullámzó levegőben. A nő magas volt és törékeny, alkatához képest meglepően izmos. Egyenes haja rövid és sötét, a bőre márványfehér. Az ő fajtája idegennek számított ezen a vidéken – sőt, az egész régióban, több ezer fényéves körzetben. Ám a nő nemcsak az ittenieknek szúrt szemet; az övéi is furcsállva méregették volna, ha a véletlen szeszélye összehozza egy honfitársával; vonásai egy fiatal lányé, a tekintete mögött viszont érett asszony rejtőzött, aki látott már egyet s mást az életben. (Ami azt illeti, az alkatát is furcsán zömöknek és idomtalannak találták volna.) Bőszárú nadrágot és lenge, homokszín kabátot viselt, az arcát széles karimájú kalap óvta a naptól, ami vakító pontként izzott a felhőtlen, mohazöld égen. Ősöreg, ütött-kopott látcsövet tartott a kezében, és nyugat felé kémlelt, ahol a sivatagi út beleolvadt a horizontba. Jobbkézt összecsukható asztalka állt, rajta hűsen gyöngyöző palack és egy pohár víz, a szék mellett apró hátitáska hevert. A nő a pohár után nyúlt, belekortyolt a vízbe, de közben egy pillanatra sem vette le a szemét az országútról. – Alig egy órányira lehetnek – recsegte a gép, amely az asztal túloldalán lebegett. Úgy festett, mint egy elnyűtt, jobb napokat látott fémbőrönd. Fel-alá billegett, megfordult és kissé megdőlt, mintha felnézne a nőre. – Bátorkodom megjegyezni – tette hozzá –, hogy azzal a múzeumi vacakkal nem sokra mész. A nő az ölébe ejtette a távcsövet. – Az apámé volt – mondta. – Igazán? – A drón fémtestéből halk, susogó hang tört elő, ami akár sóhaj is lehetett. Karnyújtásnyira tőlük halovány kép villant fel, betöltve a nő látóterét. Sűrű embertömeg hömpölygött feléjük – egyesek gyalog, mások lovon – északnyugat felől, a sivatagi úton, nyomukban hatalmas porfelhő kavargott. A napfény meg-megcsillant dárdáik hegyén. Tarka zászlók, címerek és rendszalagok lobogtak mindenfelé. A sereg végeláthatatlan hosszúságban kígyózott, ameddig a szem ellátott. A katonák között ekhós szekerek és málhás kocsik döcögtek, nyomukban hajítógépek és tucatnyi más szerkezet. A szekereket termetes igavonók húzták, izzadságtól fénylő marjuk a mellettük lépkedő férfiak válla fölött őrölte a mérföldeket. A nő rosszallóan csóválta a fejét. – Kapcsold ki. – Igenis – sipította a gép sértetten. A kép egy villanással eltűnt. A nő belenézett a távcsőbe, ezúttal két kézre fogva a méretes családi ereklyét. – Látom a porfelhőt – jelentette ki diadalmasan. – És a felderítőket is látom… azt hiszem. – Komolyan? – epéskedett a drón. A nő az asztalra tette a távcsövet, kalapját a szemébe húzta, és kényelmesen hátradőlt. Karba fonta a kezét, csizmás lábát keresztbe tette. – Most alszom egyet – mormolta a kalap alól. – Ébressz fel, ha itt az idő. – Ahogy kívánod – hagyta rá a drón. – Naná. Turminder Xuss némán figyelte, ahogy Djan Seriy Anaplia légzése lelassul, izmai elernyednek. Nem kellett különösebbképpen nagy tudomány hozzá, hogy megállapítsa: pártfogoltja elszenderült. – Szép álmokat, hercegnőm – mormolta, és ezzel még magát is sikerült meglepnie: hirtelen nem tudta volna megmondani, hogy a gondolatok miféle láncolata vezetett ehhez a… hm, verbális böffenethez, és hogy gúnyból mondta-e, vagy… No mindegy. Sietve lehívta a tűrakéták által gyűjtött adatokat. Az apró szerkentyűk egy része a fősereget követte, a többi a portyázó előőrsöket és magányos felderítőket tartotta szemmel. A hadsereg irdatlan százlábúként araszolt a homokban; hosszúkás, szegmentált teste meg-megrándult, ahogy itt-ott megtorpantak a katonák, aztán újra nekilódultak. A lomha kolosszus makacs elszántsággal haladt távoli úti célja felé. Naná, gondolta a drón, érzik a vérszagot. Az emberek – társadalmi fejlettségi szinttől függetlenül – perverz élvezetet lelnek a pusztításban. Fél órával később a távolban feltűnt az előőrs. Magányos felderítő vált ki a kavargásból, és egyenesen a drón felé vette az irányt. Semmi jel nem utalt rá, hogy átlátott volna a táborhelyet körbeölelő álcamezőn, mégsem lehetett kétség afelől, hogy egyenesen feléjük lovagol és beléjük fog ütközni – hacsak idejében el nem téríti valami. A drón rosszallóan ciccentett, és parancsot adott a legközelebbi tűrakétának. A ceruzavékony tárgy elhúzott a drón mellett, egyetlen szemvillanás alatt a lovas háta mögé került, és némi hezitálás után a csatamén tomporába fúródott. Az állat rémülten megugrott, kis híján ledobva magáról a gazdáját, majd megpördült, és hanyatt-homlok elvágtatott. A katona hangosan káromkodott, és a zablát rángatva megpróbálta megfékezni a megbokrosodott állatot. Mikor végül sikerült, újra a kaptató felé fordította, de ezúttal a táborhelytől valamivel távolabb mászta meg a domboldalt. Odafent megállt és körülnézett, aztán ráérősen tovább galoppozott, halvány porcsíkot hagyva maga után a reszkető forróságban. Djan Seriy Anaplia megmozdult. Följebb tornászta magát a széken, és kipislogott a karima alól. – Mi az? – kérdezte álmosan. – Semmi. Aludj csak! – Mmm. – A nő kényelembe helyezte magát, és egy pillanattal később ismét csöndesen hortyogott. A drón csak akkor ébresztette fel, amikor a fősereg látótávolba ért. A kopottas, horpadt fémtest a közeledő menetoszlop felé bökött. A katonák még mindig jó mérföldnyire lehettek. Anaplia ásított és nyújtózott. – Itt vannak – jelentette a drón. – Látom. Anaplia fölemelte a távcsövet. A sereg élén egy csapatnyi sisakos-tollforgós férfi lovagolt, vértjük szikrázott a napfényben. Csataménjeik díszes szerszámján színpompás szalagok lobogtak. – Ezek aztán kicsípték magukat – dünnyögte Anaplia. – Szerinted kit akarnak lenyűgözni itt, a semmi közepén? – Istent? – találgatta a drón. A nő egy darabig hallgatott. – Hmm. – Leeresztette a távcsövet, és a drónra nézett. – Kezdhetjük? – Csak egy szavadba kerül. Anaplia végignézett a seregen. – Rendben. – Nagy levegőt vett, és hangosan kifújta. – Lássunk neki! A drón megbiccentette fémtestét, mintha bólintana. Borításán apró rés nyílt; arasznyi hosszú, ujjnyi vékony henger bukkant elő, olyasforma, mint egy régimódi írószerszám. Lustán a levegőbe emelkedett, aztán nekilódult. A talaj vonalát követve gyorsított, hogy nagy ívben megkerülje az emberekből, állatokból és hadi masinákból álló oszlopot. Ahogy irányba állt, egy pillanatra halvány porfelhőt robbantott maga körül, aztán eltűnt szem elől. A drón auramezeje rózsásan derengett. – Ez aztán – recsegte – remek móka lesz. A nő bizalmatlan pillantást vetett rá. – Ugye nem baltázod el, mint a múltkor? – Persze, hogy nem – vágta rá a gép. – Akarod nézni? – tette hozzá gyorsan. – Úgy értem, rendesen, nem azon a vacak színházi gukkeren keresztül. Anaplia összeszűkült szemmel méregette a gépet, aztán bólintott. – Mutasd! A testetlen vetítőernyő most bal kéz felől bukkant fel, hogy Anaplia szabad szemmel is követni tudja az eseményeket. A képen a menetoszlop vége látszott, ezúttal sokkal közelebbről, mint egy fertályórával ezelőtt. Gyér porfelhő úszott át a mezőn. – Ez a nyomkövető képe – magyarázta Turminder Xuss. Újabb áttetsző képsík jelent meg az első mellett. – Ez pedig az, amit a tűrakéta lát. – A nyomkövető kamerája követte a tűrakétát, amint az elhúzott az egyenruhák és fegyverek egybemosódó foltja fölött, aztán egy darabig a szekerek, hadigépek és ostromgépek sötéten tornyosuló, ide-oda ingó alakját mutatta, ahogy a sereghajtók elhaladnak előtte. Időközben a tűrakéta lejjebb ereszkedett, és elfoglalta helyét a menetoszlop mögött, nagyjából derékmagasságban. Már nem hangsebességgel hasította a levegőt, legföljebb egy gyorsröptű madár tempójában, ám így is gyorsan közeledett a sereghajtók felé. – Most a tűrakétához hangolom a felderítőt. Hátulról megyünk rájuk – magyarázta a drón. A tűrakéta sötét pöttye a felderítőegység látómezejének közepébe úszott, majd gyors ütemben hízni kezdett: az apró gép nagyobb testvére nyomába szegődött, és karnyújtásnyi távolságból követte. – Most veti ki a kábelt – mutatta Xuss izgatottan. – Látod? Két nyílfejhez hasonló, apró tárgy vált le a tűrakéta oldaláról, és el is tűntek azonnal. A horgonyok között feszülő monofil szálat szabad szemmel nem lehetett látni. A felderítő-rakéta kissé lemaradt és magasabbra emelkedett, hogy kamerájával a teljes sereget befoghassa. – Most jön az a rész – zümmögte a drón elégedetten –, hogy a tűrakéta megpengeti a kábelt. – Megpengeti? – A monofil szál rezonálni kezd, és mindent elvág, ami az útjába akad. Mint a… beretva – magyarázta a drón. – Vagy egy jól kifent csatabárd. A felderítő egy fára fókuszált, vagy száz lépésnyire a legutolsóként döcögő szekér háta mögött. A koronája megremegett, mintha ütés érte volna, aztán lecsúszott a törzsről és kavargó levélfelhő közepette, hangos suhogással elhasalt a porban. – Nyíiiiii… bumm – kuncogott a drón. Aurája derűs rózsaszínben játszott. A tűrakéta kivetítőjén málhás szekerek és fából ácsolt, durva ostromgépek tucatjai dübörögtek. – Jól kell belőni a bemenő paramétereket, hmm? Aztán hadd szóljon! A kocsiponyvák úgy csaptak a magasba, mint a felrebbenő madárraj; fahevederek pattantak és ugrottak szét. A katapultok és ostromgépek óriási, tömör kerekei a következő fordulatnál ledobták felső szeletüket, és a monstrumok döccenve megálltak, felépítményeik, amelyeket lenyesett a monofil-borotva, előrecsúsztak a váratlan lökéstől. Irtózatos súlyokat tartó, karvastagságú köteleik elpattantak, hogy aztán szakadt húrként, ernyedten hulljanak alá. A felderítő ide-oda lendült a leamortizált, hasznavehetetlen roncsok sűrűjében. A katonák csak most kezdtek észbe kapni. A tűrakéta kíméletlenül haladt előre, a hadigépek után a gyalogos osztagot célozta meg. Belevetette magát a dárdák, gerelyek, zászlórudak és címertartók tömegébe, sűrű fémszilánk- és faforgács záport zúdítva az alant haladókra. Anaplia látta, hogy néhány katona kidől a sorból; arcon vagy mellkason találták őket a repeszek. – Számoltunk vele, hogy lesznek áldozatok – dünnyögte a drón. – Számoltunk – visszhangozta a nő. Az elöl haladók megtorpantak és hátrakémleltek a zűrzavar forrását keresve; itt is, ott is értetlen, riadt arcok villantak fel. A rakéta immár a lovasok háta mögött járt – a monofil szál a nyakukkal egyvonalban –, amikor a drón kódolt üzenetet küldött a nőnek: „Nem gondolod, hogy mégiscsak… Úgy értem…” „Nem – vágta rá a nő határozottan, és sóhajszerű jelet illesztett a nonverbális kódfolyamba. – Maradunk az eredeti tervnél.” A tűrakéta két arasszal följebb emelkedett, és elzúgott a lovasok feje fölött, lesodorva tollas sisakjukat, és aratógépként dübörgött végig a cifra zászlókon és büszke címereken. Kínos alapossággal kaszálta végig a sort – amerre járt, megrökönyödést és röpködő romhalmazt hagyott maga után. Végül megugrott és elnyelte az ég kékje. A felderítő rakéta nagyításában látták, ahogy a kábeltartó egységek visszacsatlakoznak a távolodó rakéta testére, majd a kamera végigsöpört a tájon és ismét a hadsereg felé fordult. Odalent tökéletes káosz uralkodott. Anaplia önkéntelenül elmosolyodott. Ez eseményszámba ment nála; Turminder Xuss úgy döntött, gyorsfelvételen örökíti meg a ritka pillanatot. A levegőben villódzó képek eltűntek. Időközben befutott a tűrakéta, és engedelmesen besiklott a drón oldalán feltáruló rekeszbe. Anaplia végignézett a megtépázott seregen. A mosoly lehervadt az arcáról. – Sok a sérült? – kérdezte. – Talán két tucat – jelentette a drón. – A fele nem éli túl. A nő bólintott, még mindig az emberek és hadigépek tömegét bámulva. – Számoltunk áldozatokkal. – Számoltunk – hagyta rá Turminder Xuss. A felderítő rakéta is megérkezett, odalebegett a drónhoz, és eltűnt egy kisebb oldalpanel mögött. – De – tette hozzá fáradtan – változatlanul úgy gondolom, hogy félmunkát végeztünk. – Valóban? – Igen. Meg kellett volna engedned, hogy lefejezzem a sereget. A szó szoros értelmében. – Nem – rázta a fejét Anaplia. – Csak a nemeseket – próbálkozott tovább a drón. – Az élen lovagló díszpintyeket. Akiknek a fejéből kipattant ez a remek háborúsdi. – Nem – ismételte a nő. Felállt és megfordult, hogy összehajtogassa a tábori széket. Felvette az asztalról a régi látcsövet. – Hívtad a modult? – Már itt is van. – A drón a levegőbe bökött. Megkerülte a nőt, felemelte az asztalt, az üveget és a poharat közben elsüllyesztette a hátizsákjába. – Akkor csak a két herceget. Meg a királyt. Anaplia kezébe vette a kalapot és felnézett. Hunyorognia kellett, amíg a szeme hozzá nem szokott az éles napfényhez. – Mondom, nem – jelentette ki ellentmondást nem tűrő hangon. – Ugye ezt még véletlenül sem az emberbaráti szeretet mondatja veled? – kerregte a drón rosszallóan. – Ennyire szentimentális lettél? – Nem – szűrte a nő a foga közt. Az ereszkedő leszállóegység alatt, alig egy karnyújtásnyira tőlük finoman hullámozni kezdett a levegő. A jármű ajtaja kitárult. Turminder Xuss a modul felé fordult. – Mostantól minden kérdésemre nemmel felelsz? Anaplia kifejezéstelen arccal nézett vissza rá. – Felejtsd el – sóhajtott a drón. Fémtestét finoman megbiccentve az ajtó felé intett. – Csak utánad! ]]>