Hitlerből és mindabból, amit jelképez, viccet csinálni. Aki szerint semmilyen körülmények között sem, ne is olvasson tovább, ugyanis a Nézd, ki van itt című német film valami ilyesmit tesz, de nem öncélúan. A 21. században magához térő Hitler botladozása, majd beinduló tévés karrierje vitathatatlanul vicces, ugyanakkor felér egy szocio-politikai kutatással arról, amilyen napjaink Európája. Timur Vermes (egyébként magyar származású) író, újságíró Nézd, ki van itt című regénye 2013-ban jelent meg, és erős reakciókat váltott ki. A regény nagyon tág értelemben akár sci-finek is nevezhető: Adolf Hitler kissé megperzselődve egyszer csak magához tér egy üres telken Berlinben, és úgy dönt, kicsit másként, de újrakezdi azt, ami nem sikerült neki a 20. század első felében. A bajszos, egyenruhás férfiről mindenki azt hiszi, hogy minden idők legjobb Hitler-imitátora, és ez komoly tévés karriert indít el számára. Az ellentmondásos és provokatív regény nagy siker lett, Németországban, kétmillió példány fogyott belőle, 2015-ben magyarul is megjelent. Ebből természetszerűen következett a filmes feldolgozás. Még akkor is, ha a megfilmesítést nem könnyítette meg, hogy a könyv fordulatos cselekménye helyett a vásznon az a hangsúlyos, hogy Hitler hogyan éli meg a 21. században tapasztaltakat, és görbe tükröt tart a média elé, amely Hitlerből tétovázás nélkül sztárt csinál. David Wnendt, a film forgatókönyvírója és rendezője megpróbálta mozibaráttá tenni a regényt, amitől a Nézd, ki van itt kicsit olyan lett, mint egy patchwork takaró. Van benne egy kis Sacha Baron Cohen/Borat (áldokumentumfilmekben Hitler hétköznapi emberekkel beszélget és nem igyekszik PC lenni), némi klasszikus burleszk (Chaplin), utalási régebbi Hitleres filmekre (A bukás), politikai szatíra és egy közepes tv-show. A legnagyobb döccenés olyan egy óránál van. Az első részben egy Borat-jellegű road movie-t kapunk, majd hirtelen mintha egy másik filmet kezdenénk nézni, beindul Hitler tévés karrierje. Ezt az összességében jóindulattal sem koherens dramaturgiát egyedül a kerettörténet tartja össze. A szereplők közül a Hitler bőrébe bújó Oliver Masucci hátborzongató alakítást nyújt, és tud váltani a különböző helyzetek, hangulatok között, megmenti azokat a pillanatokat, amikor a forgatókönyv Hitler karakterével következetlen vagy életszerűtlen. A többi karakterrel mintha a rendező nem tudott volna, mit kezdeni: a riporter Sawatzki sokáig előrelendíti a történetet, végül mégis elfeledkezünk róla, csak a végén kerül elő ismét. A tévécsatorna alkalmazottai sztereotipikusak és felejthetők, bizonyos szempontból sokkal élvezetesebbek a (félig-meddig) beavatott járókelők és létező politikai szereplők jelenetei. De… és ez egy nagy de: bár néhol hangosan nevettem, nem játékfilmként néztem (annak szétesik), hanem egy szokatlan formájú, de realisztikus ideológiai, szociológiai, politológia tanulmányként. Így minden fent felsorolt filmes gyengeség a háttérbe szorult, és gondolkozni kezdtem: mégis, miért így reagál az utca embere, ha Hitlerrel találkozik. Milyen hatása van Hitler ideológiájának ma, és ez mit mond el a társadalomról. Tényleg ennyien köszönnének ma karlendítéssel? Igaz, amit Hitler is mondogat, hogy a németek „a lelkük mélyén mélyen szeretnek engem”? Vajon, mi lenne, ha Hitler Pesten tenne egy sétát? Itt mi lenne a reakció? Anélkül hogy válaszolnék (a film alapján mindenki elgondolkozhat maga) és távol maradva az ideologizálástól, két elgondolkoztató momentum a filmből: az összes szereplő közül, akivel Hitler találkozik, egyetlen olyan van, aki élt már a második világháború alatt is. Változik egy ember, egy kor megítélése, ha már elment mindenki, aki személyesen átélte azt? A másik emlékezetes momentum a német közvélemény alakulása: Hitler médiasztár lehet, a szavai és a gondolatai nem zavarnak senkit, de amikor lelő egy kiskutyát, rögtön kegyvesztett lesz… Összességében a Nézd, ki van itt filmnek erős közepes, élménynek négyes fölé.]]>