Több mint húsz évet kellett várni az első rész után a Macskafogó-film folytatására. Ez alatt a húsz év alatt változott a technika, változtunk mi, változtak a szereplők is, de ez a változás természetes. Ezekkel nincs is baj. Ám közben mintha elfelejtettünk volna mesélni, bevallom, elszundítottam a Macskafogó második részének vége felé. és nem csak azért, mert előző este söröztünk egyet. Bár az 1986-os Macskafogóban német és kanadai pénzek és szakértelem is volt, azért az a rajzfilm a mienk, magyaroké. Sok jó rajzfilmünk van, a Lúdas Matyitól kezdve a VukigÂ… sorolni lehetne számtalan, ám a Macskafogó különleges volt: a felnőttek is maximálisan élvezhették. Nem csoda, ha folytatást terveztek hozzá már a kilencvenes évek közepén, bár akkor egy ötvenkét epizódból álló sorozatot szerettek volna tető alá hozni a megszeretett egerekkel és maacskákkal. Ebben a projektben félig-meddig én is ott voltam más Cherubionos kollégákkal, az első tizenkét részből hatot írtam (amiből csodálatos módon négyet ki is fizettek), de aztán jöttek az amerikai kívánalmak, és ki kellett húzni a patkányokat, lettek viszont gyerekegerek, gyerekmacskák, gyerekkutyák, Teufel nem járhatott maffiás zakóban, aztán már a neve sem Teufel volt, Gattóból White lett, Grabovskyból BravoÂ… és Ternovszky Béla is eltűnt a stáblistából. A pontot az egészre a kormányváltás tette fel, és ezzel együtt a film anyagi háttere is elúszott, a producer távozott az országból – szóval a kis magyar sikertörténet második fejezete lecsengett. Képzelhet?, hogy vártam a harmadikat, ami megint csak egy egész estés moziról szólt. De szerintem nem csak énÂ… és ez a várakozás lesz az, ami miatt szeretni fogjuk ezt a mozit is, meg a nosztalgia, amit az első után érzünk. Mert egyebek miatt nem nagyon – elég szerényke alkotás lett. Nem minden persze. A 3D-s látványvilágot zseniálisan ötvözték a régi hangulattal: a második rész tényleg felidézi a nyolcvanas éveket, de közben tetszet?sebb is lett. Mondhatni: szebb. Remekül leképezték a rajzosok a karakterek húsz év alatti változását: az Intermaus tagjai is öregedtek, Poljakoff az emlékiratait diktálja, Lusta Dick sokgyermekes apa, szóval a szereplők hihetően meg lettek dolgozva. Ami üt: a négy patkány megjelenése, küls?leg nagyon eltalálták őket, sajnos azonban a jellemük ezzel együtt mit sem változott, és sajnos mintha a szövegüket is a „copy-paste” paranccsal emelték volna át az első részből. és itt kezdődnek a gondok. Ternovszky Béla valószínőleg annyira szerethette a figuráit, hogy mindet beletuszkoltálk a moziba. A Darvas Iván hangján megszólaló szenilis Poljakoff a mozi legremekebb jelenete, csakhogy semmi szerepe nincs. Semmi, nulla, zéró. Oda nem illő rész. A patkányok epizodisták, nem tesznek hozzá a sztorihoz, és alaposan elnyúlnak, unalmassá válnak ismerős veszekedéseik. Lusta Dicknek és a mexikói bőregereknek is felesleges jelenetek jutottak, a szerepük, mint Poljakoffé. Semmi, nulla, zéró. De ha valaki megfejti, hogy az új szereplő, Stanley, mi a fenének keresi a film elején azt a Livingstone nevű egeret, annak adok egy csokit. Ugyanis az a jelenet is teljesen céltalan. Indokolatlan. Hasztalan. Azt tudom elképzelni, hogy a forgatókönyvírók vagy a producerek között van egy Afrika-rajongó, aki imádja a fekete földrész felfedezésének történetét, és a sztorit beleollózta a mesébe. Akkor miről is szól a mozi? Hát, a Sátán Macskája megjelenik és lenyomja az egércivilizációt. Nincs nehéz dolga, csak a csokornyakkendőket kell levennie a macskákról (ennél a résznél volt olyan érzésem, hogy a film nem ugorja meg a legminimálisabb átlagot sem), Grabovsky pedig megszereli a Macskafogót. Kábé ennyi. Hogy ez élvezhet? legyen nyolcvanöt percen keresztül, szópóénok százait nyomták bele a jelenetekbe, megnyújtva ezzel a céltalan párbeszédeket, illetve egy-egy poén kedvéért fölösleges jeleneteket megrajzoltatva szegény rajzolókkal. A szópoénok egy részén lehet nevetni, a film vége felé azonban már inkább fárasztóak. A befejezést legfeljebb a Transformers-rajongó gyerekek élvezik, vagy a Korda-féle pókerközvetítés előtt ül? felnőttek, és persze a pedagógusok, akik rögtön észreveszik a kell?képp didaktikus erkölcsi mondanivalót. Végkövetkeztetés: a stáblistán túl sok volt a poéngyártók száma, az írók közül meg hiányzott az igazi mesélő. Sok év, sok kínkeserv, és eközben elveszett a lényeg. Persze azért csak tessék megnézni: hiszen ez is a mienk. ]]>