XX. FedCon-nál nem volt egy szál probléma se.
Sajnos logisztikai okok miatt csak az utolsó két napra tudtam elmenni, amit azóta is nagyon bánok…
Az alábbiakban pár mondatban megpróbáltam összefoglalni az élményeimet, szigorúan szubjektív alapon, hiszen a rajongást nem lehet objektívan kezelni.
Harmadik nap
Find more photos like this on SFport.net
Délelőtt autogramok begyűjtése és fotózkodás volt, helyette inkább felmérem a terepet, elvégre először (s remélhetőleg nem utoljára) vagyok a düsseldorfi Maritimben. A szervezéssel kapcsolatos egyetlen panaszom a helyszínválasztást illeti – legyen bármilyen remek is a Maritim – a reptéri helyszín csak azoknak jó, akik a városból, repülővel esetleg vonattal jönnek és a hotelben szállnak meg, viszont van az a távolság, ahol kedvezőbb az autó, mint a vonat a 23,50€-s parkolódíj ellenére is. Ettől függetlenül kisebb szívinfarktust kaptam, amikor a reptéri parkolók árát megláttam – még jó, hogy felhívtam a hotelt, hogy hova is kellene beállnom.
A rend kedvéért a kereskedők termeivel kezdtem: itt maximum kevesebb merchandise lesz a nap végére, de sok minden nem fog változni. Bögrék, aláírások, fotók, pólók, űrhajók és kosztümök, minden ismertebb sorozathoz és filmhez – a szokásos képet mutatta, s ha nem fix büdzsével érkeztem volna, hanem szabadjára engedett bankkártyával, akkor biztos nem hagyom ott azt a fél méteres Enterprise NCC-1701-D-t, amivel fél órán át szemeztem.
A helyismeretet az aláírásra és a fotózásra várok kilométeres sorainak követésével sajátítottam el: statisztikailag idén is a legtöbben Star Trek, Stargate és Star Wars kosztümökbe öltözködtek, de volt igényes Na’vi jelmez is és feltűnt néhány Babylon 5 rajongó is. A legcukibb díjat megosztva kiosztottam Qui-gon Jinn és Anakin Skywalker kettősének, valamint a Darth Maulként pózoló apa és fia párosra, különdíjat pedig a reggeliző Lando Molari és Leeloo kapott.
Miután bekukkantottam a „mi van már most jelen a Star Trek technológiából” előadásra (elég sok), Nicole de Boer következett, akit leginkább a DS9-ban játszott Ezri Dax-ról kérdeztek, de azért jött pár kérdés a 6 évadot megélt Dead Zone-nal és a Cube (A kocka) c. filmmel kapcsolatban is. Amit esetleg kevesebben tudnak, hogy a William Shatner írta Tek War-ban is játszott egy epizódot, valamint volt egy Stargate Atlantis forgatáson is. Ez utóbbit szívesen megismételte volna, mert igazán élvezte a munkát, amit nem csodálok.
Nicole kedves volt, sokat mosolygott, szívesen válaszolt a kérdésekre, valamint alig változott az alatt a tizenkét év alatt, de sajnos a DS9 forgatásáról nem igen voltak elmesélésre méltó pletykák és kulisszatitkok (ezekről később Marina Sirtis is említést tett). A legjobb sztori az volt, ahogy a DS9-hoz került: amikor a válogatásra ment, akkor egy autóból épp a talpig Seven of Nine-nak öltözött Jeri Ryan szállt ki, ő pedig arra gondolt, hogy „Mi a fenét keresek itt? Az emberek nem engem akarnak, ők Jeri Ryant akarják, nekik egy ilyen nő kell, nem én.” – aztán persze megkapta a szerepet.
Joss Whedon scifi és fantasy sorozatai szinte kivétel nélkül kult státuszba kerültek, amiket a stúdiók valamiért mindig idő előtt vettek le a képernyőről. Így volt ez a Firefly-jal is, ahol Sean a dokit játszotta. A baj az, hogy annyira régen néztem a sorozatot, hogy alig van emlékem, ami a bevezető szerint ugye megnehezíti az érdeklődés lekötését. Igazából szívesen megtudtam volna, hogy mit szól Nathan Fillion azon tweetjére, hogy ha megnyerné a lottó jackpotot, akkor megvenné a Firefly jogokat, pl. szerepelne-e benne, de a bátorságom az inamba szállt, úgyhogy ez titok marad addig, amíg a twitteren meg nem keresem. Sean ugyanis lelkesen twitterezik, míg a facebook nem köti le annyira, sőt igazából a technikai újdonságok se annyira. Annyit azért megtudtam, hogy annak idején egy nagy család voltak és a felvételeken meg a kulisszák mögött is állandóan poénkodtak.
Tony volt az első, akire azt mondhatom, hogy érdemes volt eljönni a FedCon-ra. Master Bra’tac-tól sok bölcsességet kaptunk, amire az életre tanít bennünket, pl. hogy tanuljunk nyelveket, mert az jó. Mesélt a színpadi szerepiről is, amiről kevesebbet tudni, mesélt arról, hogy a maszkmester szerint tökéletesen nézett ki Bra’tac szerepére és semmilyen változtatásra nem volt szüksége. Néhány kulisszatitkot is végre megtudhattunk: pl. szó volt arról, hogy Christopher Judge-dzsal remekül megértették egymást; az Ori-kat a 9/11-es események hatására írták a történetbe; Michael Shanks nem a pénz miatt hagyta ott a sorozatot, hanem azért, mert „levegőhöz kellett jutnia”; illetve színpadi tapasztalatai ellenére sem adott kéretlenül tanácsokat.
Sokan kérdezték őt a CSI-ban nyújtott szerepeiről is. A CSI:Las Vegasban írásszakértőt, míg a CSI:New Yorkban Bonasera nyomozó professzorát alakította. Többen kérdezték, hogy a görög prof szerepében azért volt-e annyira jó, mert jól beszél görögül, de sajnos ezt a nyelvet nem beszéli – ezért is biztatott bennünket annyira a nyelvtanulásra.
Visszatérő téma volt a karakterhalál, amit Bobby óta tudunk, hogy nem kell komolyan venni, és Daniel is ügyesen visszatért a Stargate be, ennek ellenére mindig örömmel vette, ha egy-egy epizódot, egy-egy évadot túlélt a karaktere. A CSI:NY-ban még maguk az írók is szomorkodtak a karakter határán, sokáig szó volt arról, hogy netán visszaemlékezésekben visszatér.
Ha csak egy mondatot írhatnék minden panelről, akkor azt írnám, hogy bolondozás a köbön. Paul egy fél percre se tudott komoly maradni, Kate remek partner volt ebben és teljesen mértékben bevonták a közönséget is.
A helyi Stargate klub atlantisi, SG-1-es tiszteknek valamint wraith-nek öltözve tette tiszteletét a színpadon, az apropót sajnos nem jegyeztem meg, viszont rettentő jól mutattak, ahogy ez a képeken is látszik (itt még az előadóterem előtt állnak vigyázban).
Az előadásuk fénypontja volt, amikor az egyik kérdező Kate kezébe nyomott egy gitárt, hogy ugyan adja elő azt a számot, amit valamelyik tévéfilmben énekel. Ugyan hivatalosan tilos volt videózni, mi azért megszereztünk egy videót, ahonnan meghallgathatjátok az előadást.
Persze szóba került Dave Hewlett is, szó volt Rodney és Carson kapcsolatáról (lásd fényképünket) és a forgatáson elsült viccek mennyiségéről, ami miatt sok méternyi filmet kellett kivágni vagy újravenni. Végül pedig Kate örömmel osztotta meg a német (és düsseldorfi) közönséggel, hogy e pár nap alatt nagy rajongója lett a hely sörspecialitásnak, az Alt-Bier-nek.
Richard Dean Anderson több éve támogatja a Sea Shepherd alapítványt, akik a tengeri élővilág megóvását tűzték ki célul. Az aukció keretében Stargate és egyéb relikviák kerültek kalapács alá, a bevétel teljes egészében pedig az alapítványt támogatta. Így került meghirdetésre egy 30 perces kávézás RDA-val, ami végül 950€-ért kelt el, bár valószínűleg nem fizetett volna érte ennyit a nyertes, ha tudja, hogy ezt az élményt többször is meghirdetik.
Az ilyen aukciók tudják a fan-ek szélsőségeit a legjobban megmutatni – és a legjobban elrettenteni azokat, akik ‘csak’ élvezettel néznek egy sorozatot. Klasszikus történet az, amikor a master of ceremony egy amerikai Con-on villámgyorsan meghirdette az influenzás John de Lancie maradék vizét, amit az aukciót megnyerő rajongó azonnal megivott majd örömmel közölte: „megkaptam a Q vírust!”. Ha nem is ennyire extrém, de mindenesetre sokak számára furának tűnhet, hogy több száz euróért kelt el egy Sea Shepherd dzseki, csak azért, mert RDA 10 percig izzadt bele.
Kosztüm verseny
Rövid szünet után a kosztümök felvonulása következett. Voltak amatőrök, fél-profik és profik, volt egy srác, aki fogadásból 40 kilót fogyott, hogy Vin Dieselként pózolhasson (és megnyerte a fogadást), volt aki csak a ruháját mutatta meg és volt aki műsorral is készült. Számomra mindig fura az ilyen versenyeken, hogy azok, akiket az előtérben fotóztam (és pl. akiknek a legcukibb kosztüm díjat megítéltem) nem jelentkeztek a versenyre.
Sarlacc Survivors
A hivatalosan negyed órára meghirdetett koncert végül egy órán át tartott – eszméletlen hangulattal, őrjöngtünk, mintha Lady Gaga személyesen látogatott volna meg minket. A Youtube-on sajnos csak egy nagyon gyenge videót lehetett találni (
http://www.youtube.com/watch?v=KMPdEkYVpCQ) ezért a inkább összedobtam az állóképekből egy videót nektek.
A nap fénypontja természetesen Scott Bakula panelja volt, miatta érdemes volt egy órát várni, miatta érdemes volt kétszer 100 kilométert vezetni, miatta érdemes volt a parkolásért és a belépőért fizetni. Ehhez hozzá tartozik az is, hogy Scott rajongó vagyok, amióta először láttam a Quantum Leap sorozatot, valamikor a 90-es évek közepén. A kérdések fele-fele arányban szóltak mindkét sorozatnak, s miközben a lebilincselő válaszokat hallhattuk, megtudhattunk jó pár dolgot arról is, hogy Scott hogyan vélekedik az életről és a minket körülvevő világról.
Scott ideális jelölt volt a Dr. Sam Beckett szerepére. Az iskolában többféle sportot is űzött, de érdekelte őt a zene is: nem csak az akrobatikát igénylő feladatokat tudta ellátni, de gond nélkül eljátszhatta a vak zongorista szerepét is. A sorozat kihívása és élvezete pont ebben a sokféleségben rejlett: minden egyes epizódban egy másik személybe (többször női karakterekbe) ugrált úgy, hogy közben csak részben tarthatta meg a saját karakterének tulajdonságait. A sorozat adta a kérdéseket: kinek az életébe ugrana be, milyen eseményt szeretne megmásítani, ha megtehetné? Sokan kérdeztek a Quantum Leap végéről is: se a szereplők, se az írók, de még a producer se tudta, hogy miként fog a stúdió dönteni, így egy olyan epizódot írtak, amely egyfelől lezárás, másfelől lehetőséget biztosít a folytatásra.
Persze a rajongók kíváncsiak voltak az Enterprise végének okaira is: egyrészt mert ez sokkal inkább egy TNG epizód, másrészt mert ez volt az első alkalom, hogy egy főszereplő elhunyjon a fináléban. Scott természetesen elégedett volt a fináléval, hiszen ennek a feladata – többek között -, hogy egy sorozat hosszú időn keresztül megmaradjon az emberek emlékezetében. Ezt az Enterprise már elindulásával is teljesítette, vegyes fogadtatása és a Kirk-féle idővonal felborítása megosztotta a rajongókat.
Végül, de nem utolsó sorban eme panel résztvevői is ízelítőt kaptak zenei tudásából és a kedvenc dalát elénekelte nekünk.
Miközben a panel végét jelző füst felszállt, a kijelző hatalmas betűkkel jelzett: ne menjetek el, meglepetés jön!
A meglepetés pedig nem volt más, mint hogy Captain Jonathan Archer sok-sok esztendő után – megérdemelten – kinevezte Harry Kimet hadnaggyá.
A
negyedik napról a következő bejegyzésben emlékezek meg.]]>