mellékhatas_borito250Nemrég csuktam be F. Tóth Benedek könyvét. Egyszerű mozdulatnak tűnik ugye? Ráhajtja az ember a legutolsó lapot, a vastagabb papírt a sok vékonyra, és ezzel mintegy lezárja a kötetet. Ezután – mint bármely más könyv esetében tenné -, akár félre is tolhatná, rá is csüccsenhetne mondjuk a hármas villamoson hajnalban, hogy ne fázzon a feneke a jegessé fagyott ülésen, vagy a párnája alá dughatná, mint gyerekkora indiánregényeit, elsüllyeszthetné a többi egymenetes könyv közé a polcon… Akár, el is felejthetné, esetleg szándékosan, hogy véletlenül se kelljen foglalkoznia a Mellékhatás mellékhatásaival. De nem teszi, mert kérdések ezrei maradtak benne. Mert ez nem az a könyv, amit csak egyszer olvas el az ember. Nem elég egyszer, mert tele van a szíve, a lelke színekkel, hangokkal, ízekkel, illatokkal, és még akar, még ilyet, még többet így… két novella közt bambán nézni ki az esőkönnyes ablakon, ki a semmibe, bámulva azt a belső mozit, amit Sangel életre keltett az emberben. Még a borítón bujkáló szerző orra hegye is arra készteti, hogy újra felüsse azt a fránya könyvet, és megint belekutakodjon. Hátha megfejti a talányt: voltaképpen miért is tötymörög még mindig ezzel az egyetlen kötettel már hetek óta?! Teltek a napok, és csak nem ülepedett le bennem a mellékhatása; úton-útfélen eszembe jutott – például a hármas villamoson -, kizökkentve a hétköznap monoton rutinjából. Oly mértékben közömbösítette a szürke hajnalok fásultságát, hogy magamban át is neveztem Ellenméregnek. Ha valaki részletes kritikát vár tőlem, az csalódni fog. Ez a pár sor inkább élménybeszámoló egy körutazásról – Rhewától. Terveim szerint novelláról novellára haladtam volna, végére hagyva a kisregényt. Gondoltam, ez egyszer végre objektív leszek. Eredeti elgondolásomat végül feladtam. Ha nem így teszek, megfosztom a kedves Olvasót a saját maga által szerzett élmény katarzisától, az első, előképektől mentes benyomás kialakításának lehetőségétől. Maradtam tehát erősen szubjektív, hogy az én élményem csak egy legyen a sok közül, de ne legyen konkrét novellához köthető, s csupán – talán – a kíváncsiságot, vágyat ébressze fel a leendő Olvasóban, a késztetést, hogy megfejtse a csuklya alá bújó szerző titkát. Vagy legalább képzeletben megfricskázza az orrát. Aki szereti a sallangmentes fogalmazást, az bátran vegye és vigye ezt a könyvet. Nem tudom hogyan, de pár szóval, keresetlen, egyszerű kifejezéssel is döbbenetes hatást tud kelteni a szerző. Érzek a mondataiban valamit, amitől más… Szavakba szedett betűkbe kódolta a titkait, picinyke darabokat F.Tóth Benedekből, s feladta a leckét, ki talál meg többet belőlük. Kemény puzzle. Ahhoz, hogy sikerrel járjunk, egészen közel kell magunkhoz engedni a novellákat, közelebb, mint ahogy azt sokan egészségesnek tartják. Egy furcsa kis momentum egészen megragadott: fogja az alanyt és a mondat végére parancsolja. Ettől valami különös hangulattal lesz gazdagabb, valamivel, amit nem tudnék nevén nevezni. Csak érzem. Élnek a történetek, tapintásuk, állaguk van; túllépnek a lapokon, a szemen és ujjakon át felszívódva beépülnek az emberbe, és nem hagyják tovább hangyamód élni. Mindegy, hogy cinikus, szatirikus, vagy épp fáj a csattanó a végén, esetleg felébred bennünk a sajnálat a főhős iránt, egy biztos: amennyire már-már szerényen bánik a szavakkal az író, néha már bántóan távolságtartónak hatnak a mondatai, annyira mélyen indítanak el bizonyos folyamatokat. S azok a napjai részévé válnak; formálják, alakítják az Olvasót és a világát. Különös, kicsit szürreális élmény. Olyasmi, mintha… mintha nem én olvasnám a történetet, hanem ő/Az írna, vagy olvasna engem. Már látom magam előtt az összevont szemöldököket: normális ez a nő? Mindegy, nem cizellálom tovább. Aki érti, az érti, aki meg nem, hát istenem, olvassa még el egy párszor. Talán megtalálja azt a pillanatot, amikor ő maga is elkezdődik; valahol, a történetek egyikében. Amik nagyon megfogtak, azok a picinyke szerzői előszók; minden novella előtt pár sornyi gondolat az írótól. Kevés ember van, akiket úgy tudok olvasni, hogy közben hallom a hangjukat, mintha személyesen nekem olvasnák fel a művüket. Most már Benedek is közéjük tartozik.]]>