Gáspár Andrást a legtöbben Wayne Chapman álnéven a M.A.G.U.S. fantasy és szerepjáték világ atyjaként, vagy a Kiálts farkast regény szerzőjeként ismerik. Azt már kevesebben tudják, hogy „civilben” a Star Trek sorozat egy régi rajongója – mitöbb, a hazai Digital Reality nevű számítógépes játékfejlesztő cég (akik anno az Imperium Galactica játékokkal váltak világhírűvé) berkein belül Star Trek stratégiai játékon is dolgozott. Az SFportal kérésére elolvasta a tegnap nyilvánosságra került, J. Michael Straczynski és Bryce Zabel nevével fémjelzett tervezetet a Star Trek újraindításáról – ennek kapcsán osztja meg gondolatait az olvasókkal.

Na, ez nem lesz egyszerű. Azon szerencsés (?) kevesek közé tartozom, akik saját bőrükön tapasztalhatták a Paramount-féle Star Trek franchise szivatógépének működését: a Digital Reality házi szerzőjeként jó egy éven át dolgoztam a Star Trek Veterans munkacím alatt futó űrstratégiai projekten, melynek – számos vétlen áldozattal együtt – a Paramount és az Activision közti 2003-as kenyértörés tette be a kaput. Az időszak, melyet kreatív szempontból teljes kudarcként voltam kénytelen elkönyvelni, valamivel közelebb vitt a hollywoodi stúdiók működési mechanizmusának megértéséhez. Hogy elborzasztott, amit láttam, keveset mond a valósághoz képest – nyelvi eszközeim elégtelenek annak érzékeltetésére, mi kényszerpálya és  inkompetencia halmozódott fel az ímhol-néhol három évtizedes franchise 2002 táján még igen mutatós homlokzata mögött. A Straczynski-Zabel proposal, amennyiben elfogadjuk, hogy valódi, és nem valamiféle utólagos misztifikáció terméke, azért különösen érdekes, mert két roppant tehetséges és eredeti, általam is nagyra becsült szórakoztatóipari személyiség nézeteit és megoldási javaslatait foglalja össze egy olyan problémáról, melyet a belátható jövőben (ez persze csak az én véleményem) sem az általuk vázolt, sem másféle módszerrel nem megoldható. Különös bukét kölcsönöz a dolognak az a finoman szólva ellentmondásos viszony, ami Straczynskit az 1990-es évek ereje teljében lévő Berman-birodalmához fűzi: a Babylon 5 és a Deep Space Nine történetszövési párhuzamait kívülállóként sem lehetett nem észrevenni. A tény, hogy a dolog – horderejéhez képest legalábbis – visszhangtalan maradt, világosan bizonyítja, hogy a hollywoodi hierarchiában a corporate szempontok feltétlen elsőbbséget élveznek a kreatív megfontolásokkal… és magukkal a kreatívokkal szemben. Tévedés ne essék, nem tartozom az eltökélt Berman-gyűlölők táborához. épp ellenkezőleg, ami azt illeti: meggyőződésem, hogy döntései jó másfél évtiteden át késleltették a franchise szükségszerű (értsd: kultúrtörténeti folyamatokból következő) hanyatlását.  Sokhelyütt elmondtam, leírtam már, ehelyütt csak ismételni tudom: a Star Trek a 20. századi technokrácia terméke, mely a Vízöntő korának beköszöntével óhatatlanul elveszítette aktualitása, hitelessége és vonzereje nagy részét. Gene Roddenberry szép új világról szőtt álmától ilyen szemmel nézve egyenes út vezet a nyíltan xenofób lidércnyomásig, amit a Berman-Braga féle Enterprise tárt elénk. Hogy ez utóbbival jó irányba indultak-e, a sorozat lefújása óta nem képezheti vita tárgyát, a záró epizód pedig – számomra legalábbis – látványosan illusztrálta, mennyire elidegenedtek a franchise soros vezetői a rajongótábor igényeitől, melynek a Next Generation harmadik szezonjától kezdve oly emlékezetesen sikerült megfelelniük. Illusztráció gyanánt egy az egyben idemásolom azt a kis gyöngyszemet, mellyel egy dacos fórumlátogató artikulálta véleményét a These Are the Voyages megtekintése után: „Trip Lives! And guess what? It’s with T’Pol, and they have hours of dirty sex, then she makes him noodle salad, then he eats the noodle salad, and then they have more dirty sex. Then they go to work, cause you know, bills and all.” A változás tehát nagyon is időszerű a Star Trek háza táján, és abban sem találok semmi meglepőt, hogy Straczynski és Zabel az alapokhoz való visszatérésben véli megtalálni a kibontakozás útját – az újragondolt Battlestar Galactica sikerének fényében ehhez merészség helyett csak józan belátásra van szükség. Egyetértek a szerzőkkel abban is, hogy a közönség (a rajongók kemény magját is ideértve) képes lenne megbékélni a klasszikus szerepek újraosztásának koncepciójával. Az ötlet annyira kézenfekvő, hogy a Paramount közönségreakciókra oly kevéssé fogékony vezetése sem talált benne kivetnivalót: ha létezhet Trója istenek nélkül, Omen Gregory Peck nélkül, miért ne foglalhatná el bárki a hírneves karaktereikkel évtizedes gyűlölöm-szeretem viszonyban leledző William Shatner és Leonard Nimoy helyét? Az új mozifilmről szóló hírek ismeretében csak az látszik bizonyosnak, mi nem fog megvalósulni a Straczynski-Zabel páros kreatív felvetéseiből: az SF modern klasszikusainak (maguk a szerzők, a teljesség igénye nélkül, Ray Bradburyt, Stephen Kinget, Neil Gaimant, Kurt Vonnegutot, Dean Koontz-t, Michael Chrictont, Anne Rice-ot és Ann McCaffreyt említik) bevonása a reménybeli történetvonal alakításába. Nem azért, mintha nem lennének érdemesek vagy nyitottak az effajta együttműködésre, hanem azért, mert az írókat hagyományosan páriaszerepre kárhoztató hollywoodi stúdiórendszer jelenlegi formájában teljességgel alkalmatlan arra, hogy az általuk teremtett értéket maga és közönsége javára hasznosítsa. és ez az a pont, ahol véresen komollyá válik a dolog. A hollywoodi szisztémában a kreatív álláspont szükségképp másodlagos a megtérülési, sőt, igazában az összes egyéb szemponthoz képest. Mint a legrangosabb (értsd: a legnagyobb bevételt produkáló) szórakoztatóipari ágazat, a filmgyártás a Star Trek indulása óta eltelt három évtizedben végérvényesen és visszavonhatatlanul hatáskörébe vonta a kortárs irodalmi alkotások alulértékelésének, ignorálásának és/vagy gátlástalan kizsigerelésének gyakorlatát. A szerzők közt már az 1980-as években közkincsnek számított az a Starlog magazinban megképregényesített eljárási javallat, mely szerint a Hollywooddal való együttműködés egyetlen biztonságos módszere Kalifornia állam határán találkozni, a kéziratot a vonalon átdobni, az ellenértékként jutazsákban átkúrt ezüstdollárokat hat órán át forralni, hogy emberi felhasználásra alkalmassá váljanak… és a továbbiakban egyáltalán nem foglalkozni a készülő produkcióval. Akik a maguk jogán, íróként karriert csináltak, a szélesebb körű ismertségen kívül semmit nem nyerhetnek a hollywoodi kapcsolattal – csupán veszíthetnek vele, ahogyan azt a szerzőkből érdekérvényesítő gépezetekké alázott forgatókönyvgyárosok és szkriptdoktorok példája mutatja. Stephen King vagy Michael Crichton filmiparral folytatott románca még a szerencsésabb történetek közé tartozik – abba inkább bele se menjünk, miért döntött úgy a Babylon 5 atyja, hogy kisebb isten létére a szórakoztatóipar alternatív ágán, a képregény-bizniszben keresi tovább a boldogulást. Egy ismert író számára (kis túlzással magamat is ide sorolom) nem jelent alternatívát, hogy holmiféle könyvelők és kétes kompetenciájú médiamunkások napi szinten kiokítsák szakmája rejtelmeiről. Ilyen helyzetbe kerülve egy Neil Gaiman se tesz mást, mint amit én tettem a boldog emlékezetű Valhalla Páholy Űrgammák projekttel folytatott násztáncának végóráján: feláll, köszöni a kávét, és a halál f***ra küldi őket. Osztom azok véleményét, akik szerint Rick Berman első igazi hibáját akkor követte el, mikor az Enterprise előkészítésekor úgy ítélte, írók nélkül is elboldogul… nem hiszem viszont, hogy a reménybeli új Star Trek (vagy bármely más sorozat) sikerre viteléhez kortárs klasszikusok bevonására volna szükség. Az elismert írók fontossági sorrendje jelentős mértékben eltér forgatókönyvekre specializált társaikétól, és mindkét félnek óvakodnia kell attól, hogy a másik képességeit alábecsülje. A televíziózás utóbbi évtizedének történetében számos pozitív példa akad arra, milyen kiemelkedő reljesítményre képesek relatíve vagy abszolúte ismeretlen nevekből álló, de megfelelőképp irányított és motivált szkriptgyártó csapatok. Legalább ilyen tanulságos megfigyelni azt is, milyen tempóban torzítják el a megtérülés szempontjai egy-egy jól bejáratott, csúcsformájában kiemelkedően kreatív team szubjektív értékrendjét – példaként J. J. Abramst és csapatát említeném, akikre az Alias felfutó szakaszában fenntartások nélkül bíztam volna a Star Trek jövőjét, a Lost és a Mission Impossible III fényében viszont erősen kétlem, hogy meg tudnak felelni az új mozifilm jelentette kihívásnak. A Star Trek iránti elkötelezettségnek – amelyben J. J. Abrams talán, Straczynski és Zabel pedig majdhogynem bizonyosan osztozik velem – lényegi eleme, hogy lehetővé teszi árnyékunk átlépését, és felruház azzal a képességgel, hogy fittyet hányjunk a jövőbe vezető út legkomiszabb buktatóira is. Ennek tudatában adózom mély tisztelettel a proposal szerzőinek, amiért konstruktív és életképes elgondolásaikat e sötét órán megosztották velünk… noha azok megvalósulásának esélye momentán egy ember-vulkáni vegyesházasságéval vetekszik.           GA Kapcsolódó anyagok: A Straczynski – Zabel tervezet Lost and Found – bejelentették a XI. Star Trek mozifilmet Wayne Chapman: Keleti szél 2 – részlet az RPGportalon Az SFportal interjúja Gáspár Andrással]]>