David Brin: Dettó (részlet)

David Brin Dettó című regényét jelentette meg nemrégiben a Galaktika Fantasztikus Könyvek sorozatban a Metropolis Media. Brin kötetében egy napos élettartammal bíró agyagklónok, úgynevezett dettók hivatottak megkönnyíteni életünket, ám ahogyan az a szövevényes cselekményből kiderül, sokszor inkább csak bonyolítják a helyzetünket.  A műből – amely kedvezményesen megvásárolható a Galaktika boltban –  Haklik Norbert fordításában ad közre az SFportal egy kedvcsináló részletet. 2. A dettó urai …avagy hogyan birkózik meg valóAlbert egy nehéz nappal…

Rendben, hát ennek a zöldinek nem sikerült egy darabban hazajutnia. Amikor sikerült begyűjtenem, már csak a fagyos koponya maradt belőle… meg a párolgó pszeudohús-massza, ami Madame Frenkel lakóhajójának fedélzetét rondította. (Megjegyzendő: venni kell a Madame-nak valami szép ajándékot, különben Clarával gyűlik meg a bajom.) Természetesen időben megszereztem az agyat – másképp nem lett volna részem abban a kétséges örömben, hogy újraélhessem az eseménydúsan nyomorúságos napot, amelyet „én” azzal töltöttem, hogy a dettóváros alvilágában ólálkodtam, végigmásztam a csatornarendszeren, hogy bejussak Béta rejtekhelyére, minek következtében sárga pribékjei elfogtak és összevertek, aztán eszeveszett rohanással sikerült megszöknöm tőle a városon át, s amely abban a förtelmes caplatásban teljesedett ki, a víz alatti pokolbugyron keresztül. Még mielőtt betettem volna a csatakos koponyát a perceptronba, tudtam, hogy nemigen lesz ínyemre bekebelezni a benne raktározott keserű emlékeket. Adjad uram, hogy jólessék, a te neved dicsértessék. A legtöbben vonakodnak az áttöltéstől, ha azt gyanítják, hogy a dettójuknak kellemetlen élményekben volt része. Egy prímónak lehetősége van úgy dönteni, hogy ne tudja meg, és ne emlékezzen arra, min ment keresztül a másodpéldánya. De én úgy hiszem, ha létrehozol egy lényt, akkor felelősséggel is tartozol érte. Ez a dettó azt akarta, hogy számítson. Pokolian megharcolt azért, hogy folytathassa. És most már az én részem, akárcsak több száz társa, akiknek sikerült hazajutniuk áttöltésre azóta, hogy tizenhat évesen először használtam másolókemencét. Meg amúgy is, szükségem volt a tudásra, ami ebben az agyban rejlett, különben semmit sem tudtam volna felmutatni a kliensem számára – márpedig ez az ügyfél nem a türelméről volt nevezetes. Még némi jótéteményt is felfedeztem a szerencsétlenségben. Béta látta, hogy zöldbőrű másolatom belezuhan a folyóba, és nem jön ki onnan. Bárki azt gondolhatná, hogy megfulladt, vagy kisodródott a tengerre, vagy haleledelként végezte. Ha Béta biztos ebben, akkor talán nem változtatja meg a búvóhelyét. Talán úgy sikerülhet elcsípni a kalózait, hogy az őrséggel sem kell túl sokat vesződni. Lekászálódtam a kipárnázott asztalról, és közben érzékelési zavarok hullámaival küzdöttem. Való lábaimat furcsának éreztem – hús-vér, szilárd végtagoknak, mégis kissé távoliaknak –, hiszen úgy tűnt, néhány pillanattal korábban még málladozó csonkokon támolyogtam. A közeli tükörből visszanéző erős, fekete hajú fickó furának tűnt. Túl egészségesnek ahhoz, hogy igaz legyen. A hétfői dettó igazi arca, gondoltam, miközben a való szemem környékét oly szabályosan barázdáló ráncokat nézegettem. Még egy eseménytelen áttöltés is összezavarja az embert, amíg egy teljes napra való friss emlék zötykölődik és kavarog kilencvenmilliárd idegsejtje között, hogy csak percek múlva leljék meg a helyüket. Csak összehasonlítás végett: a kitöltés viszont kellemes érzés. A másológép szelíden megrostálja szerves agyad tartalmát, hogy bevésse az állóhullámot a különleges agyagból készült, friss sablonba, amely a kemencében pirul. És hamarosan kilép a világba egy új dettó, hogy végrehajtsa a tennivalóidat, miközben éppen reggelizel. Még mondani sem kell neki, mi a dolga. Már tudja. Ő te vagy. Csak sajnos most nem maradt időm arra, hogy nyomban egy újabbat készítsek. Szólított a kötelesség. – Telefon! – mondtam ujjaimat halántékomnak feszítve, elűzendő a folyófenéken gyaloglás kellemetlen emlékeit. Arra próbáltam összpontosítani, amit dettóektívem Béta odújáról megtudott. – Nevet vagy számot kér? – felelt egy lágy, alt női hang a legközelebbi falból. – Kapcsold Blane felügyelőt az Alvállalkozók Érdekvédelmi Szövetségétől. Kódold a jelet, és irányítsd közvetlenül a valódijához. Ha blokkolja a hívást, jelezd, hogy sürgős. Nellnek, a háziszámítógépemnek nem tetszett a dolog. – Hajnali három van – jegyezte meg. – Blane felügyelő nincs szolgálatban, és egyetlen dettófakszimiléje sincs aktív státusban. Újrajátsszam azt, amikor legutóbb felébresztette egy sürgősségi hívással? Rögtön egy ötszáz kredites magánszféra-sértési polgári bírságot… – Amelyet később elejtett, miután sikerült lehiggadnia. Csak kapcsold a hívást, rendben? Irtózatosan hasogat a fejem. Kívánságom elébe menve az egészségügyi vitrin máris gurgulázva végezte az organoszintézist, és hamarosan kikevert egy pohárnyi bugyborékoló elegyet; elkortyolgattam, amíg Nell továbbította a hívást. A halk üzemmód dacára is hallottam, hogy a prioritásokon vitatkozik Blane csökönyösködő háziszámítógépével. Természetesen a gép akarta átvenni az üzenetet, mintsem hogy felébressze a főnökét. Már öltözködtem – éppen ormótlan golyóálló overall-szerelésembe bújtam bele –, amikor az Alvállalkozók Érdekvédelmi Szövetségének felügyelője személyesen válaszolt a hívásomra; kótyagosan, és igencsak bepöccenve. Megmondtam Blane-nek, hogy fogja be, és csatlakozzon hozzám húsz perc múlva a régi Teller épület mellett. Legalábbis ha nem akarja elszalasztani az esélyt arra, hogy végre lezárhassa a Korbácsos-ügyet. – És jobban teszed, ha egy első osztályú rohamcsapatot is magaddal hozol – tettem hozzá. – Jó nagyot, ha nem akarsz megint zűrt abból, hogy sokáig húzódik a dolog. Emlékszel, legutóbb hány ingázó akasztott pert a nyakadba közbotrány okozása miatt? Megint szitkozódni kezdett, fantáziadúsan és cirkalmasan; de már sikerült felkeltenem az érdeklődését. Jól kivehető sípolás hallatszott a háttérből, amint ipari teljesítményű kemencéje felmelegedett, hogy egyszerre három brutálkategóriás dettót véssen be. Blane igencsak mocskos szájú alak volt, de mindig gyorsan cselekedett, ha kellett. Akárcsak én. Bejárati ajtóm előzékenyen kinyílt, és Blane hangját a csuklómon lévő hordozható telefonra kapcsoltam, aztán a kocsimban lévő egységre. Amikorra lehiggadt annyira, hogy bontsa a vonalat, már javában a hajnali ködben vezettem a belváros felé. Nyakig begomboltam a zubbonyomat, és ellenőriztem, hogy rohammaszkom pontosan, s egyszersmind kényelmesen illeszkedik-e hozzá. Clara saját kezűleg varrta magánnyomozó-szerelésemet azokból a high-tech fonalakból, amelyeket egységének katonai raktárából lovasított meg. Remek cucc. A védőrétegekben mégis csak fenntartásokkal bízhatott az ember. Egy csomó modern fegyver könnyedén átviszi a textilpáncélzatot. Mint mindig, most is az lett volna az értelmes megoldás, ha egy másolatot küldök ki magam helyett. De túl messze laktam a Teller épülettől. Kis házikemencém nem tudott elég gyorsan felmelegedni és bevésni ahhoz, hogy a dettó időben odaérjen a Blane-nel megbeszélt találkára. Mindig a borzongással és a sebezhetőség érzetével tölt el, ha személyesen kell elmennem valakit kiszabadítani vagy letartóztatni. A veszélyt nem a való hús számára találták ki. De ezúttal ugyan mi más választásom lett volna?

A legmagasabb épületeket, ahonnan az organikus szemek a legjobban élvezhetik a pazar kilátást, még mindig való emberek lakják. De az Óváros többi része a szellemek és a gólemek birodalmává vált, akik minden reggel egyenest a tulajdonosuk kemencéjétől utaznak be a munkahelyükig, miután frissen kisültek benne. Egyszerű, kemény világ ez, de kusza és színes is egyszerre, ahogyan a másolt munkaerő helyi érdekű sugárhajtásúkból, kamionettákból és buszokból masíroz elő rendezett sorokban, nem kevésbé színpompás, és nem kevésbé egyszer használatos papírruhákkal élénk színű testükön. Rajtaütésünkkel végeznünk kellett, mire az agyagemberek napi adagja megérkezik. Blane sietősen eligazította bérelt csapatait a kora hajnali félhomályban, két háztömbnyire a Teller épülettől. Miközben osztagokba rendezte őket és álcákat osztott ki, ébenfekete ügyvédgóleme egy erősen páncélozott zsaruval alkudozott – a rendőrnő sisakrostélya felemelkedett, amíg a dettó megpróbálta kierőszakolni az engedélyt a magánjellegű végrehajtásra. Ha úgy tartja kedvem, akár a körmömet is rágcsálhattam volna. Nem volt mit tennem, csak néztem a pitymallatot a lassan oszló ködön át. A homályban már látszott, hogy sötét óriások csoszognak a metropolisz szurdokszerű utcáiban – rémálomba illő alakok, amelyek halálra ijesztették volna városlakó őseinket. Az egyik kóválygó figura elhaladt egy távolabbi utcalámpa mögött; az árnyéka több emeletnyi magas volt. Mély sóhajt visszhangoztak felénk a falak, és lábaimon erőt vett a remegés, a történelem előtti idők öröksége. Végeznünk kell, mielőtt a behemót ideér. Egy cukorpapírra vetült a tekintetem, amely a járdaszegély mellett csúfolkodott – nem mindennapi látvány errefelé. Felvettem, és zsebre raktam. Dettóváros utcái rendszerint makulátlanok, lévén, hogy a gólemek többsége sohasem eszik, vagy köpköd. Igaz, jóval több dög erjed a csatornákban, mint gyerekkoromban. A rendőr elsődleges szempontja az volt, hogy a mai veszteséglistán egyetlen való hulla se szerepeljen. Blane elegáns, fekete kópiája kétségbeesetten érvelt, hogy mindenben szabad kezet kapjon, aztán vállat vont, és úgy döntött, aláveti magát a városban érvényes rendeleteknek. Csapataink készen álltak. A tizenkét ruganyos testű, meghatározhatatlan nemű, bíborszín végrehajtó – némelyikük álruhában – megkezdte az előrenyomulást, a terveknek megfelelően. Ismét az Alameda sugárút felé pillantottam. Az óriási sziluettnek nyoma sem volt. De úgyis jön majd másik. Jobb lesz sietnünk, ha nem akarjuk megkockáztatni, hogy itt találjanak a reggeli csúcsforgalom idején.

Blane nagy örömére zsoldosainak sikerült meglepniük a kalózokat. Csapataink haszonfurgonokban, karbantartó dettóknak és a reggeli kézbesítést végző futárgólemeknek álcázva siklottak át a külső detektorgyűrűn, és a bejárat lépcsőit is elérték, mielőtt rejtett fegyvereik beindították volna a riasztókat. Rögvest vagy tucatnyi tört elő Béta messze ragyogó sárgái közül. Könyörtelen közelharc kezdődött, ahogy egymásnak rontottak az emberszabású agyagfigurák; végtagjaikat veszítették a pergőtűzben, rikító szilánkokra robbanva terítették be a kövezetet, amint a gyújtótűk felhője a pszeudohúsba csapódott, és látványos kis tűzgolyókká lobbantotta a hidrogénkatalízissel működő sejteket. Alighogy elkezdődött a lövöldözés, a páncélozott rendőr is előrenyomult kék bőrű duplikátumaival; hidraulikus barikádokat emeltek, és jegyeztek minden szabálysértést, bármelyik fél is követte el őket – mindent, ami zsíros bírság kiszabására adhatott esélyt. Egyébként egyik oldal sem törődött a rendőrséggel. Ez puszta üzleti ügy volt, amihez az államnak semmi köze, feltéve, hogy organikus embereknek nem esik bántódásuk. Reméltem, hogy így lesz, miközben egy parkoló autó mögött kerestem menedéket valóBlane-nel, és együtt buzdítottuk ide-oda rohangáló, bíborszín brutálduplikátumait. Gyors kisütésű, durva dettói nem voltak túlságosan eszesek, azonban – hozzá hasonlatosan – ők is sürgősen akartak végezni. Alig néhány percünk volt, hogy bejussunk, és kihozzuk a lopott sablonokat, mielőtt Béta még megsemmisíthette volna kalózkodásának minden tárgyi bizonyítékát. – Mi van a csatornákkal? – kérdeztem, felidézve, legutóbbi zöld dettóm hogyan lopódzott be tegnap rajtuk keresztül az épület belsejébe… amely kirándulás legalább annyira kellemetlen emlékeket ébresztett bennem, mint az utána következő gyalogtúra a folyómedren át. Blane széles ábrázatát eltorzította az áttetsző látórostély, amelyen jelek és térképvázlatok villództak. (Túl régimódi ahhoz, hogy retinális implantátumokat szerezzen be. De az is lehet, hogy egyszerűen csak tetszik neki a csicsás effektus.) – Van odabent egy robotom – mordult vissza. – A robotokat meg lehet hekkelni. – Csak akkor, ha elég értelmesek ahhoz, hogy felfogják az újonnan bevitt adatokat. Ez egy kábelfektető munkadroid a Közegészségügyi Osztálytól. Egyszerű és buta, mint a kő. Sűrű csomózású szövetet próbál fektetni a csatornacsövekben az alagsorig, és egyenesen Béta vécéje felé tart. Senki sem lesz képes átjutni a cuccon, ezt megígérhetem. Hitetlenkedve mormogtam valamit. Akárhogy is, nem a szökés eshetősége volt a legnagyobb gondunk, hanem hogy bejussunk a rejtekhelyre, mielőtt még semmivé foszlanának a bizonyítékaink. A további megjegyzéseknek azonban elejét vette egy újabb látványosság. A rendőrnő beküldte egyik kék másolatát a harctér kellős közepébe! Ügyet sem vetve az összevissza cikázó lövedékekre a dettó sorra végigböködte az elhullott harcosokat, aztán amikor megbizonyosodott cselekvésképtelenségükről, leválasztotta a fejüket és egy tartósítózsákba hajította, a majdani kihallgatás lehetőségének reményében. Erre azonban nem volt túl sok esély. Béta megszállott óvatossággal kezelte a dettóit, hamis azonosítógolyócskákat használt és úgy programozta az agyukat, hogy megsemmisítsék magukat, ha fogságba esnek. Hihetetlen szerencse kell ahhoz, hogy még ma felfedhessük valós kilétét. Ami engem illetett, annak is örülni fogok, ha ép bőrrel megúszom, és csak ezt az egy ügyletét a sok közül sikerül kiiktatnom a képből. Hangos robbanások rázták meg az Alameda sugárutat. A füst lassan elfödte a Teller épület minden bejáratát, és a kocsi felé terjeszkedett, amely mögött Blane és jómagam fedezéket kerestünk. Valami lesodorta a rohammaszkomat, és hátrarándította a nyakam. Lejjebb kucorodtam, nehezen szedtem a levegőt, és közben a zsebembe nyúltam kábelszkópomért – elvégre csak biztonságosabb módja a nézelődésnek. A kocsi tetőcsomagtartója fölé kígyózott a szinte láthatatlan tartószár végén, amely automatikusan fordította az apró zselélencsét mindig a küzdelem irányába, hogy szakadozott képeket továbbítson a bal szemem implantátumához. (Megjegyzendő: ez az implantátum már ötéves. Elavult. Ideje volna frissíteni. Vagy talán nincs rá gusztusod a múltkori alkalom után?) A kék zsarudettó még mindig odabent volt; a testeket ellenőrizte és lajstromba vette a veszteségeket – még akkor is, amikor bíborszín végrehajtóink megkezdték a roham újabb szakaszát, és a fanatikus gyorsreagálású erők féktelenségével nyomultak be minden olyan nyiladékon, amin csak befértek. Miközben a rendőrgólemre figyeltem, számtalan eltévedt golyó csapódott a testébe, megpördítették, és kásás cafataival szórták tele a közeli falakat. Megtántorodott és remegve görnyedt össze. Fájdalomtovábbítói tökéletesen működtek, bárki megmondhatta. A bíborszínű zsoldosok érzékelősejtek nélkül is cselekvőképesek, és sebeikről tudomást sem véve zúzhatnak előre pisztollyal mindkét kezükben. De a kékeknek az a dolguk, hogy a való zsaruk érzékelését imitálják. Éreznek. Jaj, gondoltam. Ez biztos fájt. Az egyre csak csonkuló szerencsétlen szenvedését látva bárki azt hitte volna, hogy tüstént önbomlasztásba kezd. De a gólem ehelyett fölegyenesedett, megrázta magát, és tovabicegett, hogy végezze a dolgát. Mindez száz évvel ezelőtt igen hősies cselekedetnek tűnt volna. De mindannyian jól tudjuk, milyen típusú személyiségeket toboroznak rendőrnek mostanság. Meglehet, hogy a való zsaru majd áttölti ennek a dettónak az emlékeit… és még élvezi is őket. Megcsördült a telefonom, magas prioritást jelző csengőhanggal, úgyhogy Nell azt akarta, vegyem fel. Háromszor megpöccintettem a jobb felső metszőfogamat, jelezvén, hogy rendben. Egy arc tűnt elő a semmiből, és kitöltötte bal szemem teljes látómezejét. A nőre az egész kontinensen bárki ráismert volna sápadtbarna vonásairól és arany hajáról. – Mr. Morris, jelentéseket kaptam egy dettóvárosi rajtaütésről… és látom, hogy az AÉSz bejegyeztetett egy végrehajtási engedélyt. Ez a maga műve? Sikerült rátalálnia ellopott tulajdonomra? Miféle jelentéseket? Felpillantottam a csatatér fölött elsikló lebegőkamerákra, amelyek lerázhatatlan hírügynökségi hálózatok cégjelzését viselték az oldalukon. Nem tellett túl sok időbe a keselyűknek… Visszanyeltem egy keresetlen megjegyzést. Az ügyfélnek akkor is válaszolni kell, ha a legalkalmatlanabb pillanatban jelentkezik. – Ööö… Egyelőre nem, úrnő. Sikerült meglepetésszerűen rajtuk ütnünk, de… Blane megragadta a karomat. Elhallgattam. Nem hallatszott több robbanás. A maradék fegyverropogás tompán szólt, mélyen az épület belsejéből. Felemeltem a fejem, még mindig feszülten. A rendőr eldübörgött mellettünk nehéz páncélzatában, felvértezetlen, kék duplikátumaitól kísérve. – Mr. Morris? Mondott valamit? – A gyönyörű arc durcásan ráncolta a szemöldökét a bal szememben, és tudtam, hogy ezúttal hiába pislogok, azzal nem sikerül időt nyernem. – Elvárom, hogy tájékoztasson… Most egy takarítóosztag következett, zöld és nyalókacsíkos rózsaszín modellek hadonásztak seprűkkel meg folyadékszívókkal, hogy megtisztítsák a terepet, mielőtt a reggeli csúccsal megérkeznének a mai ingázók. Tekintet nélkül arra, hogy meghosszabbítható-e az élettartamuk vagy sem, a takarítódettók nem szívesen lépnek be olyan helyre, ahol harc dúl éppen. – Mr. Morris! – Sajnálom, úrnő – feleltem. – Most nem beszélhetünk. Majd jelentkezem, ha többet tudok. Mielőtt még ellenkezhetett volna, megpöccintettem az egyik rágófogamat, befejezendő a hívást. Bal szemem előtt kitisztult a kép. – Nos? – kérdeztem Blane-t. Látórostélyán színek villództak, amelyeket könnyedén dekódoltam volna, ha épp kiberdettó formában vagyok jelen. Ám egyszerű organikusként vártam inkább. – Bent vagyunk. – És a sablon? Blane elvigyorodott. – Megvan! Épp most hozzák fel. Az egész idő alatt most először reménykedni kezdtem. Mégis összegörnyedve futottam előre a járda mentén, hogy visszaszerezzem rohammaszkomat, aztán visszaigazítottam rugalmas páncélzatát a fejemre. Egyébként is, Clara nemigen örülne, ha lába kélne. Elrohantunk a takarítódettók mellett, aztán föl, a főbejárathoz vezető húsz lépcsőfokon. Törött testek és pszeudohúsdarabok olvadtak össze sokszínű gomolygásban, és a valószerűtlenség borzongató érzetével töltötték meg a csatateret. A testeket hamarosan elszállítják, hogy csak néhány golyómarta fal, meg a gyorsan regenerálódó ablakok maradjanak utánuk. És az óriási ajtó szilánkjai, amelyet a bíborszínűek szanaszét robbantottak, amikor megtisztították maguk előtt a befelé vezető utat. Firkászrobotok tapadtak ránk, és záporozni kezdtek a kérdések. A publicitás akár jól is jöhet az én munkakörömben, de csakis akkor, ha jó hírekkel tudok szolgálni. Így hát tartottam a számat egészen addig, amíg elő nem tűnt az alagsorból Blane két AÉSz-es brutáldettója, egy jóval karcsúbb alakot támogatva két oldalról. Nyálkás tartósítófolyadék csurrant elő a hómezőként ragyogó, pucér húsból – teljesen fehér volt a teste, attól eltekintve, hogy borotvált fejét kékes sebhelyek tarkították. S bár kopasz volt, horzsolások éktelenkedtek rajta, és dettószínű volt a bőre, az arcot és az alakot senki mással nem lehetett összetéveszteni. Épp most beszéltem az eredetijével. A Jéghercegnővel. A Studio Neo úrnőjével – Korbácsos Gineennel. Blane megparancsolta bíborszínűinek, hogy siessenek a sablonnal egy konzerválótartályhoz, nehogy megromoljék, mielőtt még tanúskodhatna. De amikor a sápadt alak észrevett engem, nem akaródzott megmoccannia. Bár fáradtan és szárazan szólalt meg, a hangját mégis átitatta az a híresen szexis kontraalt színezet. – M… Mister Morris… Látom, kimerítette a költségfedezetét. Hátrapillantott a szanaszét zúzott bejárati ajtó, meg az ablakok felé, amelyek közül jó néhány annyira romokban volt, hogy reménykedni sem lehetett a sikeres önregenerálódásban. – Remélem, nem várja el, hogy én fizessek az okozott károkért? Az elefántcsontszínű duplikátum megjegyzéséből több tanulságot is leszűrtem. Először is kétségkívül azután rabolták el, hogy Korbácsos Gineen felbérelt, máskülönben a dettó nem tudhatta volna, ki vagyok. Mindemellett a WD–90-es tárolófolyadékban töltött több gyötrelmes nap dacára sem tudta elnyomni a lelki megrázkódtatás azt az arrogáns érzékiséget, amelyet Gineen minden egyes replikájába átplántált. Bár nem volt rajta paróka, de horzsolásokban annál inkább bővelkedett, és egyfolytában csöpögött, ez a gólem annyira méltóságteljesen tartotta magát, akár egy istennő. Ráadásul az sem tanította meg a hálára, hogy megszabadult a Béta kezeitől elszenvedett gyötrelmektől. Miért, mit vártál? – gondoltam. Korbácsos vevői perverzek. Nem csoda, hogy oly sokan vásárolják közülük Béta olcsó kalózmásolatait. Blane úgy felelt Korbácsos replikájának, mintha valódi lett volna. Ennyire erőteljes volt a kisugárzása. – Az Alvállalkozók Érdekvédelmi Szövetsége természetesen nem fog visszautasítani némi költségtérítést. Ésszerűen mozgósítottuk a forrásainkat, hogy biztosíthassuk a kiszabadítás… – Szó sincs kiszabadításról – pontosított az elefántcsont színű modell. – Nincs kontinuitásom. Csak nem gondolják, hogy az eredetim át fog tölteni ilyen megrázkódtatások után? Visszaszerezték a lopott tulajdonát, ennyi az egész. – Béta a nyílt utcáról ragadta el az ön dettóit, és aztán sablonként használta őket, hogy kalózmásolatokat hozzon létre… – Amivel megsértette a szerzői jogaimat. És önök ennek véget vetettek. Remek. Ezért fizetem az AÉSz-nek a járulékokat. Hogy elfogják a jogsértőket. Ami pedig önt illeti, Mr. Morris – derekasan meg fogom fizetni. Csak ne próbálja hősként feltüntetni magát. Remegés rázta meg a karcsú testet. A bőrén hajszálrepedések jelentek meg, és pillanatról pillanatra mélyültek. Felnézett a bíborszínűekre. – Nos? Szíveskednének végre hidegre tenni? Vagy ácsorogjunk még, amíg szét nem olvadok? Csak ámultam és bámultam. A dettó tudta, hogy nem fogják áttölteni Gineen csodaszép fejecskéjébe. Az élete – már amennyire életnek lehet nevezni – fájdalmasan ér majd véget, miközben pszeudoagyát átrostálják bizonyítékok reményében. Mégis megőrizte a méltóságát és jellegzetes arroganciáját. Blane útnak indította bíbor dettóit. Tovasiettek apró terhükkel a csíkos takarítók, a kékbőrű zsaruk, meg a párolgó tetemcafatok között, amelyek a percekkel korábban dúló küzdelem áldozataiból megmaradtak. Ahogy tekintetemmel követtem Korbácsos elefántcsontszín dettóját, azon tűnődtem, netán Blane is egy a rajongói közül? Talán titokban ő is másolatkölcsönző? De nem. Undorral eltelve mordult fel. – Ennyit nem ér az egész. Ennyi költség és kockázat, csak azért, mert egy primadonna nem hajlandó vigyázni a dettóira! Semmi közünk nem lett volna az egészhez, ha akár a legegyszerűbb önmegsemmisítő egységekkel is felszerelte volna őket. Nem vitatkoztam. Blane azon kevesek egyike, akik teljesen tárgyilagosan képesek kezelni a kemencetechnológiát. A saját dettóit is csak hasznos szerszámoknak tekinti, semmi többnek. De én nagyon is értettem, Korbácsos Gineen miért nem ültet távirányítású bombákat a másolataiba. Amikor dettó vagyok, szeretem a halhatatlansággal áltatni magam. Sokat segít abban, hogy átvészeljek egy cudar napot.

A rendőrkordonokat épp időben bontották le a reggeli csúcs előtt. Alighogy végeztek, a lassan vánszorgó, hatalmas dínóbuszok és a nyurga, lendkerék hajtotta trolik ontani kezdték rakományukat – a szürke irodistagólemeket, az olcsóbb zöld és narancssárga gyári munkásokat, a nyalókacsíkos, meghosszabbítható végtagúak sokaságát, és még jó néhányat a legkülönfélébb típusokból. A Teller épületbe lépve értetlenül bámulták a sérült falakat. A szürkék a hírszolgáltatójukat tárcsázták a csata összefoglalójáért. Többen Blane-re és rám mutogattak, hogy este, amikor majd hazaérnek, néhány rendkívüli emlékkel is szolgálhassanak az archójuknak. A páncélozott rendőrnő tájékoztatta Blane-t az első kárbecslések eredményeiről. A járulékokat és a felelősséget illetően igaza volt Korbácsosnak. Az AÉSz-nek, azaz az Alvállalkozók Érdekvédelmi Szövetségének kell állnia a számla legjavát… legalábbis amíg végül el nem kapjuk Bétát, hogy behajthassuk rajta az összeget. Ha ez megtörténik, Blane csak remélheti: Bétának sikerült annyira megszednie magát, hogy állja a cechet. Hogy az AÉSz végül nyereségesen jöjjön ki a rátestált büntetőbírságokból. Blane szólt, hogy tartsak vele, amikor az alagsorban szemrevételezi a kalózmásoló berendezést. De én már ismertem ezt a helyet. Alig pár órája „én” voltam ott lent, mielőtt Béta néhány agyagkatonája nekiesett volna agyagból formált porhüvelyemnek. Akárhogy is, az AÉSz legalább tucatnyi szerződéses ébenszínű tetthelyelemzőt foglalkoztatott, akik sokkal jobban fel voltak szerelve az effajta fésüljünk-át-mindent-de-jó-alaposan-típusú feladatok elvégzéséhez – erre specializált érzékszervekkel nyálaztak végig minden zugot és porszemet nyomokat keresve, azt remélve, hogy sikerül felfedniük Béta valós személyazonosságát és hollétét. Nem mintha sikerülne bármilyen eredményt is elérniük, gondoltam, mikor kiléptem a friss levegőre. Béta megátalkodott egy dettófi. Évek óta vadászom rá, és mindig kicsúszik a markomból. A rendőrség persze nem sokat segíthetett. A dettórablás és a szerzőijog-sértés egyszerű polgári szabálysértésnek számítanak a Nagy Liberalizáció óta. Tisztán üzleti ügy marad az egész mindaddig, amíg Bétáék az eddigi óvatossággal ügyelnek arra, nehogy való emberekben is kárt tegyenek. Tegnap éjjel éppen emiatt találtam annyira furcsának a viselkedését. Azt, hogy az Odeon térig üldözte a zöldimet, aztán kövekkel lődözte úgy, hogy kis híján több arra lófráló archót is eltalált – mindez arra utalt, hogy igencsak benne lehet a pácban. Odakint átgázoltam a járókelők zsivajgó tömegén. Mind dettók voltak, így a magamfajta archó elsőbbséget élvezett. Magam mögött hagytam a még ekkor is kellemetlen szagokat eregető gólemtetemeket, és borongós gondolatok közepette meggyorsítottam a lépteimet. Béta igencsak bősznek tűnt tegnap éjjel. Korábban is megesett, hogy elkapott, de még sohasem vallatott ki ennyire kíméletlenül! Többnyire egyszerűen csak megöl, anélkül, hogy jelét adná bármiféle rosszindulatnak, vagy személyes ellenérzésnek. Legjobb tudomásom szerint, legalábbis. A sarokba szorítottság érzése, amely tegnap éjjel arra késztette Béta sárgáit, hogy megkínozzák a zöldemet, egyúttal elővigyázatlanná is tette őket. Kevéssel az után, hogy alaposan ellátták a bajomat, mind távoztak, és otthagytak megkötözve az alagsori üzemben két önműködő kemence között, amelyek rohamtempóban ontották az olcsó Korbácsos-kópiákat, átvésve a kéjspecialista személyiségét abból az apró, elefántcsont színű, rablott dettóból. Óvatlanságukban a sárgák mit sem törődtek azzal, hogy ellenőrizzék, miféle szerszámok rejlenek pszeudohúsom alatt! A szökés sokkal könnyebbnek bizonyult a bejutásnál – (talán túlságosan is könnyűnek?) –, bár Béta hamarosan rájött, mi a helyzet, és utánam eredt. De most visszatértem, győzedelmesen, nem igaz? Ez az akció súlyos csapást jelenthet Béta kalózvállalkozására. Akkor meg miért nem tudtam sehogy sem szabadulni a befejezetlenség érzésétől? Ahogy távolodtam az utca zajától – a sugárhajtásúak tülkölésének és a dínók bömbölésének ordító kakofóniájától –, egy sikátor bejáratánál találtam magam. Villódzó fényű szalagokkal volt elkerítve, amelyek szándékosan olyan üzemmódra voltak állítva, hogy irritálják a természetes emberi szemeket. – Ne közelítsen! – villódzott a szalag rikítóan. – Szerkezeti károk, életveszély! Ne közelítsen! Az effajta – csak a valónépség számára látható – figyelmeztetések lassan már közhelyszámba mennek, lévén, hogy ebben a városrészben egyre inkább kikezdi az épületeket az elhanyagoltság. Minek törődni az állagmegóvással, amikor a lakók mind egy szálig egyszer használatos agyagemberek, amelyek nap mint nap olcsón pótolhatóak? Figyelemreméltó egy nyomortanya, annyi szent. Ahogyan a tisztaság ötvöződik a romlással. Újabb példájaként a liberalizációval járó képtelenségeknek, amelyektől annyira elbűvölők a dettóvárosok. Tekintetemet félrefordítva elgyalogoltam a villódzó figyelmeztetés mellett. Nekem aztán senki se mondja meg, hova mehetek és hová nem! Mellesleg a rohammaszk úgyis meg kell, hogy védjen a lehulló törmeléktől. A sikátorban hatalmas újrahasznosító gyűjtőládák sorakoztak – ferde harmonikacsövek táplálták őket, befogadván a pszeudohús hulladékot a kétoldalt magasodó épületekből. Nem minden dettó tér haza emlékáttöltésre a huszonnégy órás munkanap végén. Azok, amelyeket unalmas, monoton munkára gyártottak, egyre csak gürcölnek elégedettségre finomhangoltan, mígnem erőt vesz rajtuk az a különös, hívogató érzés, amely végső pihenőhelyükre szólítja őket – ezen ocsmány tárolóládák egyikébe. Én pillanatnyilag éppenséggel az ágyamat találtam volna hívogatónak. A hosszúra nyúlt tegnapi, és a rákövetkező – még hosszabbnak tűnő – fél nap után jól esett volna legyártani a mai kópiákat, aztán édes álomba merülni. Lássuk csak, mérlegeltem. Milyen testeket öltsek fel ma? A Béta-ügy mellett is vagy tucatnyi kisebb eset maradt függőben. A többségüket megoldja némi rafinált kutakodás a hálón. Ezeket otthonról, ébenszínűként fogom intézni. Kissé költséges, de hathatós megoldás. És persze kell egy zöld is. Mostanság kissé elhanyagoltam a házimunkát. Be kell vásárolni, el kell menni a mosodába. Kipucolni a vécét. Lenyírni a gyepet. A kerti munkák fennmaradó része – némi metszés és újjáültetés – az én esetemben a kellemes időtöltés/hobbi kategóriájába tartozott. Személyesen fogom megcsinálni, talán holnap. Ezek szerint két dettó elég lesz? Szürkékre ezúttal nincs szükségem, hacsak közbe nem jön valami. Az újrahasznosító tartályok túloldalán újabb tér nyílott a két épületsor között – egy hátsó utcácska húzódott dél felé, rámpákkal, amelyek egy régi parkolóházhoz vezettek. A fejem fölött házi készítésű vezetékek és ruhaszárító kötelek feszültek a szűk sikátor felett; a reggeli szellő ócska göncöket lengetett. Kiabálás és fülsértő zene hallatszott a rozoga tűzlépcsők felől. Manapság mindenkinek kell valami hobbi. Némelyek számára ez egy második élet – ők nap mint nap elküldik ide, a gólemvárosba a dettóikat, amelyek imitált családokban élnek együtt másokkal, műkapcsolatokba és áldrámákba bonyolódnak, sőt, olykor még szomszédi viszálykodásba is. „Agyagoperák” – azt hiszem, így hívják az ilyesmit. Teljes elhagyatott háztömböket alakítottak át úgy, hogy a reneszánsz Itáliát idézzék, vagy Londont a német rakétatámadások idején. Ahogy ott álltam az ide-oda csapkodó szárítókötelek meg a fülsértő zenebona hangjai alatt, csak hunyorítanom kellett, és máris egy százegynéhány évvel ezelőtti bérlemény-gettó kellős közepébe képzelhettem magam. Mégsem lett úrrá rajtam a hely romantikus vonzereje. A valónépség többé már nem így él. Másrészt meg mit érdekel engem, ki hogyan tölti el a szabadidejét? Gólemnek lenni mindig is saját választás kérdése. Hát, legalábbis majdnem mindig. A végeláthatatlan kellemetlenségek és az ütlegek dacára éppen ezért dolgoztam ilyen régóta a Béta-ügyön – valamint azon „énjeim” miatt, amelyeknek nyoma veszett, hogy soha többé ne lássam viszont őket. A Béta stílusában űzött nagyipari tolvajlás sok tekintetben hasonlított a régi idők rabszolgaságához. Zavart, pszichopata személyiség rejlett nagy hasznot hajtó bűnszövetkezetének a mélyén. A fickót kezeltetni kellene. Meg kell hagyni, dettóváros bővelkedik a legexcentrikusabb szegletekben és díszletekben – a dickensi gyáraktól, a tündérországot idéző vidámparkokon át, egészen a nyílt harcterekig. Ennek az utcácskának a jellegzetességei között vajon van-e olyasvalami, ami fontos lehet az ügy szempontjából? A terepet az AÉSz lebegő nyomozódroidjai jóval azelőtt átvizsgálták, hogy megkezdtük volna az ostromot. Azonban az emberi szem olyan dolgokat is észrevesz, amelyeket a kamerák figyelmen kívül hagynak. Például a golyónyomokat a téglákon. Újakat. Meg a vakolattörmeléket, amelyet frissnek éreztem az ujjam hegyével. Na és? Ha dettóvárosban jársz, ebben nincs semmi különös. Nem szeretem a véletlen egybeeséseket, de pillanatnyilag az volt számomra a legfontosabb, hogy elszámoljak Blane-nel, aztán hazamehessek. Sarkon fordultam, és elindultam visszafelé a sikátorban, a hatalmas újrahasznosító tartályok között – csakhogy menten a földbe gyökeredzett a lábam a suttogó hang hallatán, amely valahonnan a fejem felől tört elő. Egészen olyannak tűnt, mintha valaki a nevemen szólított volna. Gyorsan oldalra léptem, és a zubbonyom alá nyúltam, miközben felfelé kémleltem. Az újabb suttogás az egyik harmonikacsőre irányította a figyelmemet, amely a Teller épület felsőbb emeletei felől torkollott bele az egyik iszaptartályba. Amikor odapillantottam, egy alak körvonalaira figyeltem fel – a hajlékony, áttetsző cső belsejében vonaglott; az anyag egyik apró repedésében kapaszkodott meg. Az emberforma figura a lábaival is kitámasztotta magát, megelőzendő az alig kétméternyi zuhanást a tartályig. Persze hiába erőlködött. A csípős kigőzölgés pillanatokon belül felemészti azt a csekélyke pszeudoéletet is, ami a szerencsétlen flótásnak még megmaradt. Egyébként is, a következő dettó, amely beleugrik a csőbe, elég erősen fog leérkezni ahhoz, hogy kimozdítsa támasztékából a fickó málladozó végtagjait, s aztán mindketten ott landoljanak a levesben! Olykor-olykor megtörténik az ilyesmi – kiváltképp olyan tinikkel, akik még nem szoktak hozzá az új, másodlagos életciklushoz, amelynek a jelentéktelen halál és a hétköznapi újjászületés a mérföldkövei. Az újrahasznosítás fázisánál néha pánikba esnek. Ez természetes. Amikor bevésed az emlékeidet és átmásolod a lelkedet egy agyagbábuba, sokkal többet adsz át neki magadból az aznap elvégzendő tennivalók listájánál. Továbbadod a túlélési ösztönöket is, amelyeket azokból a végeláthatatlan időkből örököltél, amikor az emberek még csak egyfajta halált ismertek. Azt, amelyiktől félni kellett. Ha leásunk a dolgok mélyére, végül mindig a személyiséghez lyukadunk ki. Még az iskolában is tanítják – ne készíts eldobható dettókat, ha nem bírod elengedni őket. Felemeltem a pisztolyomat. – Mondd, haver, szeretnéd, hogy véget vessek ennek a… És ekkor ismét meghallottam. Egyetlen, elsuttogott szót. – Mo-o-r-r-r-isssss! Pislantottam néhányat, és érezni kezdtem azt a jól ismert borzongást a gerincem mentén. Azt az érzést, amelyet csak való testedben és eredeti lelkeddel vagy képes igazán megtapasztalni – ugyanazzal az idegrendszerrel, ami hat éves korodban az árnyékokra is reagált a sötétben. – Ööö… Ismerjük egymást? – kérdeztem. – Te engem nem olyan jól… mint ahogyan én téged… Eltettem a fegyveremet, futólépésből nekilendülve megragadtam az újrahasznosító tartály tetejét, és felhúztam rá magam. Nem volt valami izzasztó feladat. Minden nap, amikor arra ébredsz, hogy te vagy az igazi, az az egyik legfontosabb teendőd, hogy formában tartsd jó öreg testedet. Ahogy ott álltam a tartály tetején, már sokkal közelebbről éreztem a kigőzölgéseket – azt az aromát, amelyet utolsó óráiban járó gólemként valamiképp vonzónak találsz. Így, szerves formámban inkább orrfacsarónak tűnt. De most már a tépett műanyagon át felém pislogó arcot is láttam – foszladozott a peptidveszteségtől és a nap végén esedékes romlástól; kiugró szemöldök- és járomcsontja lefittyent, és korábbi fényes banánszíne is májbajos-sárgává fakult. De így is ráismertem benne Béta kedvenc, kedélyes küllemű álcájára. – Úgy tűnik, beragadtál – jegyeztem meg közelebb hajolva. Azon sárgák egyike vajon, akik tegnap éjjel, zöld fogolyként megkínoztak? Talán éppen ez lövöldözött rám kövekkel az Odeon téren? Úgy úszhatta meg a reggeli rajtaütést, hogy a lépcsőkön felfelé menekült Blane bíborszínű végrehajtói elől, aztán a szökés hiú reményétől hajtva belevethette magát a harmonikacsőbe. Még mindig elevenen élt emlékeimben egy sárga Béta, amelyik kéjesen vigyorgott, miközben nagy szakértelemmel ingerelte a fájdalomreceptoraimat, amit még a zöldjeim is valószerű élményként éltek meg. (Bizony, hátrányokkal is jár, ha valaki elsőrangú másoló.) Emlékszem, hogy akkor azon tűnődtem, vajon miért teszi? Mit kíván elérni a kínzással? Kérdéseinek legalább a fele teljesen értelmetlen volt! Mindenesetre mélyen meg voltam győződve valamiről, ami segített abban, hogy ne is vegyek tudomást a fájdalomról. Ez nem számít, ismételgettem magamnak újra meg újra, múlt éjjeli raboskodásom során. És valóban. Nem sokat számított. Akkor meg miért kellene sajnálnom, hogy ez a gólem szenved? – Régóta itt vagyok – szólt hozzám. – Azért jöttem, hogy megtudjam, miért nem vagyok képes kapcsolatba lépni a vállalkozásommal… – Régóta? Az órámra pillantottam. Alig egy óra telt el azóta, hogy Blane bíborjai támadásba lendültek. – …és rájöttem, hogy valaki átvette felette az irányítást, mint a többinél! Üldöztek… Bemásztam ebbe a csőbe… Leplombáltam a tetejét… Úgy véltem… – Várj csak! Azt mondtad, valaki „átvette felette az irányítást”? Mármint hogy mostanra, ugye? A rajtaütésünkkel… Az arc gyorsan bomladozott. A szájából előtörő hangokat egyre nehezebben lehetett érteni. Inkább csak gurgulázó hörrenések voltak már, semmint szavak. – Azt hittem először… hogy te vagy a felelős. Azután, hogy évekig hajszoltál… De most már tudom… hogy gőzöd sincs az egészről… ahogy az lenni szokott… Morrissss. Nem azért álltam ott és szagoltam a bűzlő kipárolgást, hogy sértegessenek. – Nos, akár van gőzöm róla, akár nincs, egyszer s mindenkorra véget vetettem ennek a vállalkozásodnak. És a többivel is ezt fogom tenni… – Már késő! – A sárgát görcsös, keserű nevetés rázta meg. – Már átvették… mindet… Közelebb léptem, és majd’ megfúltam a bűztől, amely a gólem bőrének repedéseiből áradt. Órák telhettek el a szavatossági idő lejárta óta, és már csak az akaratereje tartotta össze. – Azt mondod, átvették? Kicsoda? Egy másik szerzőijog-csaló? A nevét akarom hallani! A vigyorgástól kettéhasadt az arca, nagy foltokban hullott le róla a sárga pszeudobőr, és felfedte a málladozó cserépkoponyát. – Menj el Alfához… Mondd meg Betzalelnek, hogy védje meg az emmetet! – Micsoda? Kihez menjek el? – A forráshoz! Mondd meg Ri… Mielőtt még többet szólhatott volna, valami elroppant. Béta egyik lába, gondolom. Az önelégült arckifejezés szertefoszlott, és átadta a helyét a hirtelen feltörő borzadály halálfej-ábrázatának. Egy pillanatig mintha látni véltem volna a lélek állóhullámát Béta hártyás agyagszeme mögött. A dettó vonítva tűnt el a látómezőmből… …aztán egy csobbanás. Miközben felkavarodtak a gőzök, gondoltam, megpróbálkozom egy okafogyott jókívánsággal… – Isten veled! …és visszaugrottam a sikátorba. Pillanatnyilag az hiányzott a legkevésbé, hogy egy újabb is a fejembe fészkelje magát Béta perverz, paranoid játszmái közül! Mindenesetre a röpke találkozást mindvégig rögzítette a bal szemem implantátuma. Jaj-de-nagyon-eszes ébenszínű gólemem később majd elbíbelődhet a szöveggel. Az olyan munkák, mint az enyém, megkövetelik a figyelmet. És azt is, hogy az ember képes legyen eldönteni, mi fontos és mi nem. Úgyhogy elhessegettem gondolataimból a közjátékot. Úgyis látjuk még egymást, gondoltam. © Hungarian edition, 2008, Metropolis Media Group Kft.]]>