Narnia krónikái 7.befejező rész.
Narnia utolsónapjaiban a legveszedelmesebb ellenségével kell szembenéznie, a gonosz ezúttalnem kívülrõl, hanem belülrõl támad. Hazugság és árulás lett az úr ezen aföldön. Talán csak a király és maroknyi hű embere képes megakadályozni aszámukra oly kedves ország pusztulását.



Narnia végnapjaibanjárunk a fiatal király, Rilian ükunokája, Tirian uralkodása alatt. A történet azÃœst-tó partján kezdődik, amikor Fondor, a csúf majom, „barátjával” Gubanccal, aszamárral beszélget. Az agyafúrt majom egy oroszlánbőrt fedez fel a folyó hömpölygővízében. Kitalálja, hogy egy ál-Aslan segítségével szerez hírnevet magának, ígyhamarosan a szamárra húzza rá az oroszlánbőrt…

Narnia haldoklik.Ezt veszi észre a fiatal király és hűséges egyszarvúja is: a patakok kiszáradnak,a természet kihal, hazugság és árulás lett úrrá ezen a földön. Az ál-Aslan mindeközbenegyre nagyobb tekintélyt és egyre több hívet szerez magának, majd sereggékovácsolódva árulásra készül a király, és Aslan ellen…

A mesében visszatérPeter, Edmund, Lucy, Jill, Eustace, Kirk bácsi és Polly néni is. Ugyanakkorvannak árulók is (pl.: Susan nem tér vissza újra Narniába, mivel gyerekesnektartja az efféle dolgokat.).

C. S. Lewis csodálatos,mégis groteszk befejezést írt a sorozathoz.

A történet gyakranvisszautal az előzményekre, az első hat kötet ismerése nélkül ne vegyükkezünkbe!

 

Ára:1790 Ft
Kiadó: M&C Kiadó
Megjelenés: 2006 szeptember

 

Részlet:
Narnia történeténekutolsó korszakában messze nyugaton, a Lámpás tisztáson is túl, a nagy vízeséseninnen, élt egy majom. Annyira vén volt, hogy senki sem emlékezett, mikorköltözött arra a vidékre. Agyafúrtabb, csúfabb, ráncosabb állatot el sem tudszképzelni. Egy hatalmas fa erős karjai közé épített, ágakból összetákolt,levelekkel bélelt házikóban tanyázott. Fondornak hívták. Az erdőnek abban arészében kevés beszélő állat, ember vagy törpe élt, Fondor egyetlen barátja aszomszédságában lakó szamár, Gubanc volt. Legalábbis mindketten azt állították:barátok, ám a valóságban Gubanc sokkal inkább Fondor rabszolgája volt, mintbarátja. Ha lementek a folyóhoz, Fondor töltötte meg vízzel a jókorabőrtömlőket, de Gubanc volt az, aki hazacipelte. Ha szükségük volt valamire afolyón túl fekvő városból, Gubanc baktatott oda, hátán üres kosarakkal és tértvissza megpakolva. A vásárolt finomságok legjavát Fondor habzsolta fel,mondván:
  – Tudod, Gubanc, én nem eszem füvet meg bogáncsot, de valamivelcsak jól kell laknom.
  Erre Gubanc mindig azt válaszolta:
  – Persze, Fondor, persze. Igazad van.
  Gubanc soha nem panaszkodott, tudta, Fondor jóval okosabb nála, úgyérezte, igazán rendes tőle, hogy egyáltalán barátkozik vele. Ha néha-néha mégisvitatkozni próbált, Fondor mindig letorkollta:
  – Hidd el, Gubanc, én mindenhez jobban értek, mint te. Tudod, nemvagy valami lángész.
  és Gubanc mindig így válaszolt:
  – Igaz, Fondor, tökéletesen igazad van. Nem vagyok valami lángész -sóhajtott és tette, amit Fondor mondott.
  Még valamikor az év elején egy reggel együtt sétálgattak az Ãœst tópartján. E hatalmas tó Narnia nyugati csücskében, meredek sziklafalak tövébenfekszik. Egyik oldalán végenincs mennydörgéssel ömlik bele a nagy vízesés, amásikon Narnia fő folyama zúdul ki belőle. A zuhatag állandó mozgásban tartja avizet, a tó táncol, habzik, pezseg, bugyborékol, mintha forrna, ezért is kaptaaz Ãœst tó nevet. Kora tavasszal a legvirgoncabb, amikor megolvadnak Narnián túla nyugati vadonban meredező hegyek hósipkái, s felhizlalják az ölükben eredőnagy folyó forrását. A két állat nézte a zubogó vizet. Fondor egyszer csaksötét, csupasz ujjával mutatott valamit.
  – Nézd! Mi az?
  – Mi mi? – kérdezte Gubanc.
  – Az a sárga valami, ami most szánkázott le a vízesésen. Látod? Ottvan megint, ott úszik. Ki kell derítenünk, mi az.
  – Muszáj?
  – Persze, hogy muszáj! – mondta Fondor ellentmondást nem tűrőhangon. – Talán hasznát vesszük. Légy oly jó, ugorj be a vízbe és halászd kinekem!
  – Ugorjak bele? – Gubanc hosszú füle megrándult.
  – Különben hogy szedhetnénk ki? – kérdezte a majom.
  – De… de – nyögte a csacsi – nem lenne jobb, ha te mennélbe érte? Végül is te vagy kíváncsi rá, én azért nem annyira. Meg ugye kezedvan. Legalább olyan jól meg tudod fogni a dolgokat, mint az emberek vagy atörpék. én a patámmal sután bánok az ilyesmivel.
  – Nahát, Gubanc! – sóhajtott Fondor. – Soha nem gondoltam volna,hogy ilyesmit mondasz. Rólad soha nem gondoltam volna.
  – Miért, mi rosszat mondtam? – a szamár igen alázatosan beszélt,mert látta, mélyen meg bántotta a majmot. – Úgy értettem…
  – Azt akarod, hogy én menjek be a vízbe – válaszolt Fondorfájdalmasan. – Mintha nem tudnád nagyon jól, mennyire védtelen és gyenge amajmok mellkasa, mennyire könnyen megfáznak! De jól van. Bemegyek én, habár márígy is vacogok ebben a kegyetlen szélben. Sebaj, bemegyek! De talán ez lesz avesztem. és akkor majd sajnálkozhatsz! – Fondor úgy beszélt, mint aki mindjártelsírja magát.
– Jaj, kérlek, ne,kérlek, ne, kérlek, ne! – kiáltotta-bőgte a szamár. – Nem így gondoltam, hiddel, nem így! Ostoba, oktalan állat vagyok, nem tudok egyszerre több dolgotészben tartani! Megfeledkeztem a gyenge mellkasodról. Hát persze, bemegyek én!Eszedbe ne jusson, hogy bemássz a vízbe! Ígérd meg, hogy nem teszel ilyet!
  Fondor meg is ígérte, Gubanc négy patája pedig kipi-kopp kopogott aköves parton, amint megkerülte a tavat, hogy alkalmas helyet találjon avízbegázoláshoz. A hidegtől el tekintve sem volt tréfadolog bemászni a habzó,örvénylő tóba. Gubanc jó darabig reszketve állt a parton, nem akaródzottelindulnia. Ám ekkor Fondor megszólalt a háta mögött:
  – Jól van, kihalászom én.
  Gubanc persze nyomban rávágta:
  – Nem, nem. Megígérted. Már megyek is! – és ment.
  Hatalmas hullám csapott a képébe, szája, szeme tele lett vízzel,semmit sem látott. Pár pillanatra a víz alá merült, s amikor újra felbukkant,egész máshol találta magát. Hirtelen örvény kapta el, forgott, forgott egyregyorsabban és gyorsabban, éppen a zuhatag alá sodródott. Roppant erővel zúdultrá a víz és a felszín alá lökte, de annyira mélyre, hogy úgy érezte, nem tartki a levegője addig, amíg újra feltornázza magát. Amikor felbukkant és végresikerült a lebegő valami közelébe evickélnie, az elsodródott tőle, a vízesésalá került és lemerült a tó fenekére. Amikor megint felbukkant, messzebb volt,mint valaha.
  Gubanc egész testét zúzódások borították. Végül a jeges víztőldermedten, halott fáradtan sikerült a fogával elkapnia. Botladozott velekifelé, igyekezett magasra tartani, de mellső patái minduntalanbelegabalyodtak, mert az a valami akkora volt, mint egy kandallószőnyegpluszban súlyos, hideg és nyálkás.
  Ledobta Fondor elé aztán csak állt csöpögve, reszketve s levegőután kapkodott. Ám a majom pillantásra sem méltatta, nem kérdezte meg, hogyvan. Egyre csak ugrált a valami körül, tapogatta, fogdosta, szétterítette,szaglászta. Gonosz fény villant a szemében s így szólt:
  – Ez egy oroszlánbőr.
  – Iá, iá – igazánő – lihegett Gubanc.
  – De vajon… vajon… vajon… – morfondírozott Fondor, slátszott, rettenetesen töri a fejét.
  – Vajon ki ölte meg szegény oroszlánt? – kérdezte végül Gubanc. -El kellene ásnunk. Temessük el.
  – Ugyan, nem beszélő oroszlán volt – legyintett Fondor. – Emiattigazán nem kell aggódnod. A vízesésen túl, a nyugati vadonban nem élnek beszélőállatok. Ez csak egy ostoba, vad oroszlán bőre.
  Ebben egyébként igaza volt. Több hónappal korábban egy vadász lőttele s nyúzta meg az oroszlánt valahol fent a nyugati vadonban. Ám ez a történetszempontjából lényegtelen.
  – Akkor is, Fondor – erősködött Gubanc -, ha csak egy ostoba, vadoroszlán bőre, nem kellene mégis tisztességgel eltemetnünk? Hiszen mindegyikoroszlán, hogy is mondjam csak, nemes vad. A tudodki miatt. Nincs igazam?
– Verd ki afejedbõl ezeket a buta gondolatokat, Gubanc! – förmedt rá Fondor. – Tudod jól,a gondolkodás nem erõs oldalad. Ebbõl a bõrbõl finom, meleg télikabátotkészítünk neked.
  – Nem, ezt nem szeretném – rázta a fejét a szamár. – Az úgy nézneki, mintha… Szóval, a többi állat azt hinné, hogy én… Mindegy, úgy érzem,ezt nem…
  – Mit locsogsz összevissza? – kérdezte Fondor, s közben vadulvakaródzott.
  – Szerintem tiszteletlenség lenne a nagy oroszlánnal, Aslannalszemben, ha egy magamfajta egyszerû szamár oroszlánbõrben parádézna – mondtaGubanc.
  – Jaj, ne akadékoskodj már! – csattant fel Fondor. – Mit tudhat egymagadfajta szamár az efféle dolgokról? Nem vagy az elme bajnoka. Miért nembízod rám a gondolkodást? Miért nem bánsz velem úgy, ahogy én bánok veled? Tesem hiszed rólam, hogy mindent tudok. Nyilvánvaló, bizonyos dolgokhoz jobbanértesz, mint én. Ezért is hagytam, hogy bemenj a tóba, tudtam, azt biztosan jobbancsinálod, mint én. De miért nem engeded át nekem a terepet, amikor olyasmirõlvan szó, amihez én értek, s te nem? Hát nekem soha, semmit nem szabad? Légyigazságos! Egyszer te, egyszer én.
  – Jó, persze, persze, ilyen értelemben igazad van… – motyogtaGubanc.
  – Tudod mit? – mondta Fondor.- Trappolj le fürgén a folyó menténVásárlakba, nézd meg, árulnak-e narancsot vagy banánt.
  – Jaj Fondor! Annyira fáradt vagyok!
  – Persze, de fázol és csurom vizes lettél. Át kell melegedned. Hiddel, jót fog tenni egy kis ügetés. Egyébként is, ma van piacnap Vásárlakban.
  Gubanc erre nem mondhatott mást, minthogy persze, elmegy.
  Fondor, amint magára maradt, hol két lábon, hol négykézlábvisszacsoszogott a fájához. Makogva, vigyorogva lódította fel magát ágról ágrakis kalyibájáig. Elõkotort valami tût, cérnát meg egy jókora ollót. Okos majomvolt, varrni is megtanult a törpéktõl. Szájába vette a cérnagombolyagot -vastag fonál volt, inkább spárga, mint cérna – pofája úgy kidudorodott, minthaóriáskaramellát szopogatna. A tût két ajka közé fogta, az ollót pedig a balmancsába vette. Így mászott le a fáról és cammogott viszsza az oroszlánbõrhöz.Ott aztán leguggolt és munkához látott.
  Azonnal látta, a bõr hátrésze hosszú lenne Gubancnak, a nyakrészeviszont rövid. Ezért a hátrészbõl kivágott egy jókora darabot, abból lesz ahosszú gallér Gubanc hosszú nyakára. Levágta az oroszlánfejet, s a gallért afej és a vállak közé erõsítette. Zsinórokat illesztett a bõr mindkét oldalára,hogy össze lehessen kötni Gubanc mellkasa és hasa alatt. Néha-néha madár szálltel a feje fölött. Ilyenkor Fondor aggodalmasan fölnézett és abbahagyta amunkát. Nem akarta, hogy meglássák, miben mesterkedik. De egyik madár sem abeszélõ fajtából való volt, így aztán nem tudta volna elmondani, amit látott.
  Gubanc késõ délután tért vissza. Nem trappolt, vánszorgott.
  – Nem volt narancs – sóhajtotta. – és banán sem volt. Viszontminden erõm elhagyott.
  Ezzel lefeküdt.
-Gyere, próbáld fel a gyönyörû, új oroszlánbõr kabátodat! – hívta Fondor.
– Hagyjuk most aztaz ócska bõrt. Majd reggel felpróbálom. Most fáradt vagyok hozzá.
– Hát, ez igazánnem szép tõled, Gubanc – mondta Fondor. – Ha te fáradt vagy, mit szóljak énőMíg te vidáman lekocogtál a völgybe, én egész nap varrtam, hogy elkészüljek akabátoddal. A kezem már annyira reszket, hogy alig bírom fogni az ollót. De temeg se köszönöd, pillantásra se méltatod a kabátot, egyáltalán nem érdekel,hogy… hogy…
  – Drága Fondorom! – kiáltott Gubanc és azonnal talpra ugrott. -Bocsáss meg, gorombán viselkedtem! Hát persze, boldogan fölpróbálom! Nagyoncsinosnak látszik! Kérlek, terítsd rám azonnal!
  – Akkor állj nyugodtan – mondta a majom. Nagy nehezen tudta csakmegemelni a bõrt, de végül sok huzavona, lihegés és fújtatás után ráborította aszamárra. Megkötötte Gubanc hasa alatt, a lábakat hozzákötötte Gubanc lábaihoz,a farkat pedig Gubanc farkához. Az oroszlánfej nyitott száján át jókora részlátszott a csacsi pofájából és szürke orrából. Aki már látott valódi oroszlánt,egy pillanatig sem lehetett volna megtéveszteni. Ám aki még nem találkozottoroszlánnal, az oroszlánbõrbe bújt szamarat akár össze is tévesztheti vele,feltéve, ha nem megy a közelébe és a fény sem túl erõs, ha Gubanc nem iázik ésnem kopog a patája.
  – Remekül mutatsz, remekül – lelkendezett a majom. – Ha meglátnavalaki, azt hinné, Aslan vagy, a nagy oroszlán.
  – Az borzasztó lenne – hebegett a csacsi.
  – Ugyan, dehogy! Mindenki azt tenné, amit parancsolsz.
  – De én nem akarok parancsolni!
  – Képzeld csak el, mennyi jót tehetnénk – mondta Fondor. – Perszeén lennék a tanácsadód. Kieszelnék mindenféle okos parancsot. és akkormindenkinek engedelmeskednie kellene, még a királynak is. Végre rendbe raknánka dolgokat Narniában.
  – Miért? Hát nincsenek rendbenő – kérdezte a szamár.
  – Micsoda? – kiáltott meglepetten a majom. – Hogy lennének rendbenőAmikor még narancsot és banánt se lehet kapni!
  – Na jó, de nem sokan, sõt szerintem rajtad kívül senki sem akarilyen gyümölcsöt venni.
  – Aztán itt van a cukor… – folytatta Fondor.
  – Hm, igaz . Cukorból tényleg lehetne egy kicsit több…
  – Akkor ezt megbeszéltük – szögezte le a majom. – Úgy teszel,mintha te volnál Aslan, én pedig majd súgok, hogy mit mondj.
  – Nem, nem, nem – motyogta riadtan Gubanc. – Ez szörnyû, ne is beszéljünkróla! Nem szabad, Fondor. Lehet, hogy nem vagyok valami okos, de ennyit azértén is tudok. Mi történne, ha megjelenne az igazi Aslanő
  – Gondolom, megdicsérne – mondta Fondor. – Sõt, lehet, hogy azoroszlánbõrt is szándékosan küldte! Nekünk kell rendbe hoznunk a dolgokat.Egyébként pedig õ soha nem bukkan fel. Legalábbis manapság már nem.
  Ebben a pillanatban hatalmas mennydörgés csattant a fejük fölött, aföld is beleremegett. Egyensúlyukat vesztve mindketten arcra zuhantak.
  – Na tessék – lihegte Gubanc, amint levegõhöz jutott. – Ez jelvolt, intõ jel! Tudtam, hogy rémesen gonosz, amit teszünk! Azonnal szedd lerólam ezt az átkozott bõrt!
  – Dehogy, dehogy – felelt a majom, akinek igen gyorsan forgott azagya. – Ez éppen az ellenkezõjét jelenti. Pont azt akartam mondani, ha a valódiAslannak – ahogy nevezed – tényleg ez a szándéka velünk, biztos küld egy jónagy mennydörgést és földrengést. De mielõtt kimondhattam volna, megkaptuk ajelet. Ezek után muszáj megtenned, Gubanc. Nagyon kérlek, ne vitatkozzvelem! Tudod jól, nem értesz az effajta dolgokhoz.

Mit tudhat egy szamár az égijelekrõl?



]]>