Aztán Peter Valensszel kezdtünk beszélgetni, illetve nem én, hanem Nicole, aki az utazásairól faggatta a pilótát. Nicole ekkorra már érezhet?en túl sokat ivott, és ilyenkor mindig túl közvetlenné vált, bár ezt utólag sosem hitte el nekem, ha szóvá tettem. Hiába karolt belém, egyfolytában ide-oda dülöngélt, és néha nekem kellett megtartanom, mielőtt még orra bukott volna.
– Az édesanyjától hallottam, hogy ön író – jegyezte meg a pilóta.
– Fogjuk rá! – felelte élénken Nicole, aztán elkomorodott, ettől két apró ránc jelent meg az orrnyerge tetején. – De csak mostanság érzem azt, hogy talán már valóban képes vagyok jó könyvet írni. Tudja, a jelenlegi történetem éppen egy intersztelláris pilótáról szól, aki a Föld-háború végén érkezik vissza a Tauról a Földre…
– Csak nem rólam ír? – humorizált a pilóta.
– A pilóta ódivatú ruhákat visel, kicsit bohókás, kicsit szemtelen… Hasonlít önhöz.
– Ódivatú? – vigyorodott el Valens. – Ez jó! Egyébként tudnék mesélni néhány érdekes sztorit, ha életszerőbbé szeretné tenni a regényét.
Nicole szeme felcsillant.
– Szívesen meghallgatnám. – Kezdett úgy viselkedni, mintha én ott sem lennék.
– Szabad elolvasnom valamelyik könyvét? – érdekl?dött Valens. őt viszont bármikor szájon vághattam, ha túlságosan nyomulni kezdene, ez némileg megnyugtatott.
– Természetesen. Ha gondolja, átküldök a neujára egy tiszteletpéldányt.
– Kíváncsian várom.
Úgy döntöttem, ideje jelezni, hogy én is itt vagyok, és amikor Valens néhány másodperccel kés?bb rám pillantott, a tekintetemből rögtön megértette, hogy túl messzire ment. Megemelte felém a whiskyspoharát, aztán egy hajtásra kiürítette.
– Nos, Nicole, ha gondolja, keressen meg, szívesen mesélek önnek a Földről.
– Köszönöm – felelte Nicole, és mereven mosolygott. A pilóta biccentett, aztán továbbállt, és nem sokkal kés?bb már Irina Poyerrel beszélgetett.
Közelebb hajoltam Nicole-hoz, hogy megcsókoljam, de nem jártam sikerrel.
– Sicc innen! – mondta, szokás szerint a haját és a sminkjét féltve.
– Adj egy csókot!
– Most nem. Pisilnem kell…
– Jól vagy? – kérdeztem, mert egyáltalán nem úgy nézett ki, mint aki jól van.
– Nem – rázta a fejét. – Hányingerem van. Kimegyek a mosdóba. – Bizonytalan járással elindult az előtér felé.
Néhány percig vártam rá, aztán rájöttem, hogy az én hólyagom is igencsak feszül, így én is meglátogattam a mosdót. Az alkohol nálam is megtette a hatását, de korántsem annyira, mint Nicole-nál, aki össze-vissza ivott mindent. Amikor vehemens léptekkel visszatértem a bálterembe, sehol sem láttam Nicole-t. Valens még mindig Irina Poyer agyát főzte, pedig a nőből többet néztem ki, minthogy szóba álljon egy ilyen pojácával, aki gátlástalanul kihasználta a csillagpilótákat évszázadok óta körülvevő érthetetlen rajongást. Szerintem az összes ilyen pilóta valójában ingyenélő kalandor.
Elkaptam egy Warwickot, és kértem tőle egy pohár whiskyt, majd kisétáltam a Gretchen-fa taszítómez?vel védett kilátóteraszára, hátha Nicole is kiment egy kis friss leveg?t szívni. A teraszon enyhe, de h?vös szell? fújdogált, önkéntelenül meg is borzongtam. A sötét égbolton alig néhány száz vörös csillag pislákolt. Jóval kevesebb volt belőlük, mint a Földön, ez is a fátyolként a Tau köré boruló magaslégköri porréteg következménye volt, aminek a légkörbe belépő és elporladó meteoritok, de még inkább az aktív vulkánok által egyfolytában a magasba szórt finom hamuréteg állandó utánpótlásként szolgáltak. A tekintetemmel követtem egy fényes meteort, amíg szét nem porladt, aztán megpillantottam egy másikat is: ez nagyobb lehetett, mert fényesebb és hosszabb csíkot húzott.
– Üdvözlöm, Eliott! – köszönt rám valaki az árnyékból. Csak most vettem észre Marsden nagykövetet, aki a terasz árnyékos részén, nekem háttal állt a korlátnál, és a csillagokat nézte. – Ön is leveg?zik?
– Csak Nicole-t keresem. – Gyorsan megfordultam, és visszaindultam a terembe. Semmi kedvem nem volt szóba elegyedni a nagykövettel.
– Meg tudná mondani, hogy melyik két hold látható éppen az égenő
Megtorpantam, aztán rövid habozás után kelletlenül odasétáltam a korláthoz, és a magasba pillantottam. A nagykövetnek tudnia kellett a választ a kérdésére, elég lett volna csak rámennie a TauNetre, és ha csak a fele igaz annak, amit a poszthumánokról hallottam, akkor minimum tízszer annyi adatot kellett ismernie a holdakról, mint amit én valaha is tudni fogok róluk. Rájöttem, hogy ez csak elterelés.
– A nagyobbik, a sarló alakú a Galle, a kicsi pedig a Lamastu – feleltem végül, és vártam Marsden következő, minden bizonnyal teljesen más irányú kérdését. Szemem megállapodott a Barnett-üstökös vörös árnyalatú csóváján.
– Mondja csak, mi a véleménye Marius Imperioliról? – kérdezte Marsden, továbbra is a csillagokat kémlelve. Elégedetten nyugtáztam, hogy kezdem kiismerni. Naiv gondolat volt. Egy pillanatig azon tűnődtem, mit válaszoljak, mennyire lehetek ?szinte vele, végül arra a következtetésre jutottam, hogy teljesen mindegy, mit mondok.
– Legalább annyira nyugtalanító személyiség, mint ön.
Marsden mosolyogva szembefordult velem.
– És mi nyugtalanítja Imperiolival kapcsolatbanő
– Az egész lénye. A gondolkodása, a viselkedése, a kérdései. Az, hogy itt van.
– ő a Földről jött, más viszonyok között élt, természetes, hogy nem az önök által elvárt normák szerint viselkedik és gondolkodik. Ezt önnek, aki a Földön töltötte a gyerekkorát, meg kellene értenie Az én számomra önök, tauiak ugyanolyan furcsák, mint a földiek, de ugyanezt bizonyára ön is elmondhatja rólam.
– Honnan jött rá, hogy Imperioliék az alfamodok ellenére hozzáférnek a TauNethez?
– Például onnan, hogy pontosan tudom, mire képes egy poszthumán. Egyébként, ha alaposan figyelt volna, talán felismeri az álkérdések mögé rejtett valódi kérdéseket. Egyértelműen a TauNeten nem elérhető információk után kutattak.
– Ahogyan maga is ezt tette délután, a Gaián. Miért?
A nagykövet elmosolyodott, és ebből rá
jöttem, hogy erre a kérdésre nem fogok választ kapni.
– Egyébként, szerintem nem csak Marius Imperioli nyugtalanító, hanem a felesége is – közölte válasz helyett.
– A felesége? – hökkentem meg. – Ezt honnan veszi?
– Azt most bonyolult lenne elmagyaráznom.
– Nem azért nyugtalanítja Irina Poyer… mert nem tudja megdugni, bármennyire is szeretné? Vagy talán a magafajta poszthumánt már nem is érdeklik az ilyen alantas…?
Elhallgattam. A nagykövet elvigyorodott.
– Értékelem a humorát.
– Nem annak szántam. – Kihajoltam a biztonsági korláton, és a Gretchen-fa alattunk tekerg? ágait figyeltem. A magasságtól azonban megszédültem, így gyorsan hátrább léptem.
– Sejtettem – komorodott el Marsden –, de attól én még annak vettem. Nem is próbálja megérteni a poszthumán gondolkodást, igaz? El sem tudja elképzelni, mennyire más dimenziókban létezünk mi ketten, és ezt ne vegye sértésnek, ez pusztán tény. Valamikor én is ember voltam, „csak” ember, így tudom, hogy ön hogyan tekint most rám. Egy ideje viszont már egészen másképpen látom a világot. És hamarosan még ennél is messzebbre juthatunk. Amikor majd nálunk intelligensebb MI-kkel egyesítjük a személyiségünket, az lesz a lét új, magasabb lépcs?foka! Egy magasabb tudatszint…
– Nem hiszem, hogy ez a közeljövőben megvalósulna.
– Úgy gondolja? – A nagykövet a r?t csillagokkal tarkított égboltra pillantott. – Nézze a csillagokat! Normális esetben, mondjuk a Pavonisról vagy a Tau feletti ?rből szabad szemmel több ezernyit látunk, ami rengetegnek tűnik. De mi ez a galaxisunk százmilliárdnyi csillagához képest? Elképeszt? számok… Tudja, mi a legérdekesebb a számomra a Taubanő A csillagképek és a csillagok egymáshoz viszonyított helyzete és eltérései a pavonisi égbolthoz képest. Izgalmas játék felfedezni az ismerős csillagokkal teli, de mégis teljesen más elrendezés? éjszakai éggömb szépségeit. Ön érdekl?dik a csillagok iránt, ha jól tudom…
– Csak amat?r szinten – feleltem, de közben felnéztem az égboltra. El?ször azt gondoltam, hogy valami párhuzamot akar vonni a csillagok és a poszthumánok között, de nem ez történt. Egyszerően csak teljesen másról kezdett el beszélni.
– Itt van mindjárt az Alfa Centauri és a Nap párosa – mutatott a fejünk fölé Marsden. – A Pavonisról nézve a Göncölszekér két felső csillagát, a Megrezt és a Dubhét összeköt? képzeletbeli egyenes pontosan a Nap és az Alfa Centauri ikercsillag között halad el. Önöknél azonban a Göncölszekér eltorzul, a Dubhe hátrébb került, a Nap és az Alfa Centauri pontosan a másik irányban fekszik. Látja? – Kelletlenül bólintottam. Amikor a Taura jöttünk, vagy két éven át minden este a csillagos eget bámultam, és apránként felfedeztem a két égbolt közötti nagyobb különbségeket. – Vagy nézze az Ökörhajcsárt! A Tauról majdnem úgy néz ki, mint a Földről, csakhogy innen nézve a Nap maga is részévé vált a csillagképnek. Fantasztikus! Nálunk egészen másmilyen. Antilopnak nevezzük. Gondolja csak el, még pár tucat fényévre eltávolodunk a Földtől, és olyan mértékben eltorzulnak az ismert alakzatok, hogy már egyetlen földi csillagképet sem fogunk felismerni… De úgy látom, önt ez egyáltalán nem hozza lázba.
– Hát, valóban nem annyira, mint önt – vontam vállat, noha először akadt olyan téma, amiről szívesen beszélgettem volna. Csak nem a nagykövettel. Azon tűnődtem, hogyan tudnék visszamenni a palota belsejébe. Egyszerően csak ott kellett volna hagynom Marsdent, de valószínőleg az alkohol hatására inkább provokálni kezdtem: – Tulajdonképpen miért van ön itt, a Taunő Vajon miért nem hiszem el, hogy a Pavonis valóban a két bolygó közötti kapcsolatok fejlesztése érdekében küldte ide?
– Talán mert túl sokat ivott? De bizonyára közrejátszik az is, hogy egészséges gyanakvással rendelkezik, és viszonylag jó érzékkel lát a dolgok mögé.
– Maga kém?
– Nem – mosolygott Marsden.
– Hát persze – mosolyogtam vissza fagyosan
– Mi a véleménye az idetartó földi intersztellárisokról? – tért rá a nagykövet hirtelen egy másik témára. – Öt tauév alatt közel kétszáz hajó. Nem érzi nyomasztónak a helyzetető
– De igen. Azt sem értem, hogyan képes a gazdaságilag majdhogynem összeomlott Föld néhány évvel a katasztrófa után legyártani ennyi intersztellárist?
– Ez gazdasági szükségszerőség. Ne feledje, ez a szám közel sem olyan nagy, mint amilyennek elsőre tűnik. A nanotechnológiára épül?, korszerő hajógyártó kapacitás korábban is rendelkezésre állt, csakhogy a háború előtt hiányzott a kényszerít? erő ahhoz, hogy meg is induljon a tömeges intersztelláris gyártás.
– Ezt nem értem.
– Gondoljon bele! A Föld évszázadok óta a népességi összeomlás határán egyensúlyozott, de sosem lendült át a holtponton. Eddig nem akadt megfelelő késztetés ahhoz, hogy a nincstelen tömegeket kitelepítsék a kolóniákra, hiába lett volna ez az ésszerő megoldás a helyzet stabilizálásához. Természetesen a Taura és a Pavonisra költözött pár millió önkéntes telepesről nem beszélve. Na de ki fizette volna a horribilis költségeket? A fejlett országok? A multik? Nekik nem főz?dött érdekük hozzá, hiszen a gazdaságuk az elmaradott világok olcsó munkaerejére alapult. A nyomorgók pedig hiába jöttek volna el szívesen a Földről akár ide, akár a Pavonisra, nem tudták megfizetni az utazási költségeket. Ráadásul a kolonizálási projektek egy idő után az alacsonyan iskolázottakat nem is engedték fel az intersztellárisokra. A háború után azonban a Föld túllépte a kritikus pontot. A megroggyant gazdaságok a nincstelen és nyomorgó népességet már képtelenek voltak ellátni. A kormányok ekkor már kézzel-lábbal támogatták a krionizálást és a kitelepítést, csak hogy képesek legyenek stabilizálni az országaik helyzetét, még ha az erre szánt források máshol rengeteg életet is menthettek volna meg.
– Na, de miből finanszírozták az intersztelláris projektjeiket a válság idejénő
– Részben meg tudták oldani önerőből. De rászorultak némi hitelre is.
– Az egész Föld, szinte minden ország padlóra került. Ugyan, ki hitelezett nekik?
– Legfőképp a Pavonis. Pontosabban a Földön és a Holdon megteleped? három pavonisi vállalat az anyabolygó segítségével. A kriobölcs?k és az intersztellárisok jelentős része valójában a Földre települt pavonisi cégek terméke. A technológiánk újszerő és főleg olcsó volt. Ez sokat számított.
Megértettem.
– Ez hatalmas üzlet önöknek, ha jól sejtem.
– Nekem nem, de a Pavonisnak, illetve a cégeinknek valóban az, legalábbis hosszú távon annak tűnik.
– Nem is értem, hogyan voltak képesek a Pavonison olyan technológiát kifejleszteni, ami a Földre való eljutatás során, ez ugye több, mint három évtized, nem avult elő – A szemébe néztem. Választ azonban nem kaptam, csak egy titokzatos, vagy inkább gúnyos mosolyt. – A Föld gyakorlatilag a lábaik előtt hever. Nem próbálják meg kihasználni a helyzetető Soha nem jutott eszükbe, hogy átvegyék a Föld helyét, mint az emberiség vezető nagyhatalma?
– Látja, ez egy érdekes gondolat.
– Szerintem is az. – Felpillantottam a Gretchen-fa mohával benőtt felső ágnyúlványaira. A szél kezdett feltámadni, a teraszt véd? taszítómez? pedig csak a port sz?rte ki. Most már kifejezetten fáztam.
– Érdekes
gondolat, de logikailag meglehetősen ingatag. A Pavonis szerény bolygó, szerény lehetőségekkel és túl messze esik a Föld?l.
– Valóban nem akarnak létrehozni egy pavonisi poszthumán társadalomra épül? csillagközi birodalmat? – erősködtem.
– Csillagközi birodalmak – ismételte vidáman Marsden. – Ne nevettessen! Ilyesmi csak az olyan fantaszta történetekben létezik, amelyek kitalálói fittyet hánynak a legalapvetőbb fizikai törvényszerőségekre. Még szerencse, hogy a felesége nem ilyenek írására pazarolja a tehetségét. Hogyan tudná egy a miénkhez hasonló fejlettség? civilizáció felépíteni az ön mesebeli ?rbirodalmát, amikor a legközelebbi csillagokat is több évtizedes utazási idő választja el egymástól?
– És egy poszthumán civilizáció?
– Nagyobb komolyságot vártam öntől! – csóválta a fejét vigyorogva Marsden. – ?rbirodalmak, mi? Ilyesmi talán soha nem fog bekövetkezni.
– A fizika ad elméleti lehetőséget a nagy távolságok fénysebesség feletti áthidalására – vetettem ellen –, itt van például a forgó fekete lyukak féreglyukként történő alkalmazásának elmélete. Az Einstein-Rosen hidak.
– Elméletek… Nem látott még élőben törpe Schwarzschild-lyukat, igaz? Nekem a Pavonison volt szerencsém egyhez. Lehet, hogy egyszer, talán néhány évszázad múlva képesek leszünk megzabolázni az ilyen féreglyukakat, és stabil átjáróként használjuk őket – már persze, ha valóban létezik bármiféle Einstein-Rosen híd –, de egyelőre ez az elmélet több, mint három évszázaddal a megszületése után is csak elmélet. Nem beszélve arról, hogy egy ilyen átjárón maximum információt lehet átjuttatni, anyagot semmiképp. Jelenleg csak egyvalamire tudjuk használni ezeket a bestiális képződményeket: pusztításra. Gondolom, látta mit műveltek a kínai és az euramerikai Schwarzschild-gyorsítók által gerjesztett törpe fekete lyukak a Föld-háború alatt.
– Ön hangsúlyozza ki nekem folyamatosan az poszthumánok óriási intelligenciáját. Tényleg nem lennének képesek rá odaát, a Pavonisonő
– Nem vagyunk mindenhatóak. Sőt olyan gondjaink vannak, amelyeket jelenleg nem vagyunk képesek megoldani. – Ezen meglep?dtem. A Pavonisnak gondjai vannak? – Mondja, Eliott, mi a véleménye a telepátiáról? A vacsora alatt úgy vettem észre, hogy hozzám hasonlóan ön sem igazán rajong Marius Imperioli ilyetén képessége iránt.
– Ez egy alattomos képesség. Ön szerint egy fejlett telepata valóban képes információkat kiemelni a fejünkből? Vagy képes lesz rá a jövőbenő Tudtommal már a legolcsóbb neuroterek is automatikusan leárnyékolják a gondolathullámokat.
– Ön ezt elhiszi? Ilyen árnyékoláshoz a neuroterekénél jóval bonyolultabb technológiára van szükség. Egy poszthumán gondolatai közé valóban nem lehet behatolni, én például tökéletesen védve vagyok az ilyesfajta kémkedések elől, egy neuroter erre maximum csak bizonyos korlátok között alkalmas. De nem kell aggódnia: jelenleg a telepaták kevesebb, mint egy ezreléke képes olyasmire, amitől tartani érdemes. Ez az emberiség jelenleg aktív részére vetítve tíz-tizenötezer személyt jelent. Ha a krioálomban fekvőket is figyelembe vesszük, sem több huszonötezernél. Ráadásul egytől egyig regisztrálva vannak, és folyamatos megfigyelés alatt állnak. A többiek pedig leginkább olyanok, mint a vevőantennák, és valójában csak a hozzájuk hasonló telepatákra érzékenyek. Persze ez idővel úgyis változni fog. Egyébként tudta, hogy Imperioli felesége sokkal magasabb tp-hányadossal rendelkezik, mint a férje?
– Irina Poyerő – néztem nagyot.
– Bizony! De ne aggódjon. Még ő sem esik bele a huszonötezres csoportba.
– Eliott! – szólt valaki a hátam mögül. Megfordultam, Stephani állt a teraszajtóban. – Gyere, segíts légy szíves Nicole-nak! Nincs túl jó állapotban.
Marsden búcsúzásképpen biccentett egyet felém, én pedig sietve elindultam Stephani felé.
– Kellemes éjszakát, Eliott! – kiáltott még utánam a nagykövet. – És keresse az igazi ellenségeit!
Beléptem az ajtón. Stephani aggódva a kijárat felé mutatott. Megláttam Nicole-t, aki nem nagyon állt meg a lábán, Peter Valens támogatta kifelé. Nem tudom, ki kérte meg rá, de az, hogy Nicole-t karolgatja, alaposan felhúzott.
– Figyelhettél volna rá, hogy ne igyon annyit! – mondta halkan Stephani.
– Felnőtt ember – vontam vállat. Nem örültem neki, hogy Stephani engem hibáztat. – Hazaviszem, amúgy is kés? van már.
– Jövök én is veletek, ha nem gond. – Stephani Vasco felé pillantott. A kormányzó Imperiolival beszélgetett, de most valami komolyabb témáról lehetett szó, Vasco legalábbis már nem mosolygott, inkább gondterheltnek látszott.
– Ne köszönjünk oda? – kérdeztem, de Stephani nemet intett a fejével. Miközben átvettem Valenstől Nicole támogatását, Stephani még odasietett Paavo Juvonenhez, és gyorsan elköszönt tőle. Nicole belém kapaszkodott, és közben infantilisan integetett Valensnek.
– Viszlát, Peter! Örülök, hogy ilyen… jót beszélgettünk.
– Vigyázzon rá! – mondta nekem Valens. Nem feleltem, de a tekintetem magáért beszélt, Valens gyorsan el is somfordált.
– Hú, de forog minden! – nevette Nicole.
Végre megjött Stephani. Er?sen átkaroltam Nicole-t, és kifelé vezettem, közben az Alphardot átrendeltem a Gretchen-fára. A Warwick lakáj feladta ránk kabátjainkat, aztán jó éjszakát kívánt. Kiléptünk a szabadba. A leveg? szokás szerint alaposan leh?lt, de legalább a szél nem fújt annyira. Nicole megborzongott a karjaimban.
– Hányingerem van – nyögte néhány lépéssel kés?bb, mire magam felé fordítottam. Falfehér arcán idétlen vigyor jelent meg.
– Mi a fenének kellett ennyit innod? – érdekl?dtem.
– Alig ittam… valamicskét. – Lehunyta a szemét. Er?sen meg kellett támasztanom, különben összecsuklott volna..
– Induljunk! – kérte Stephani. – Veletek megyek én is, ha nem gond. A kocsim majd távvezérléssel hazakövet bennünket.
Nicole a mellkasára, majd hirtelen a szája elé emelte a tenyerét.
– Hányni fogok… – Néhány lépésnyire eltávolodott mell?lem, előregörnyedt, és öklendezni kezdett. Stephani végigdörzsölte arcát a tenyerével. Én láttam már párszor berúgni a lányát, régebben, még a kapcsolatunk elején egy-egy közös buli alkalmával egyikünk mindig túlzásba vitte az ivást, de Stephani előtt hallgattunk róla. Nicole köhögött, majd nekünk háttal állva a táskájából előhúzott egy zsebkend?t, és megtörölte a száját. Aztán megfordult, és elmosolyodott.
– Jól vagyok ám! Semmi bajom.
– Még jó, hogy nem odabent történt – sóhajtott fel Stephani.
Nicole megvonta a vállát, aztán kibillent az egyensúlyából. Odaugrottam, és elkaptam az alkarját.
– Hoppá… – Felnevetett. – Már jobban… vagyok. Nem megyünk vissza?
– Nem – felelte Stephani. – Hazamegyünk.
– Én még maradok.
– Kés? van már, és nem vagy olyan állapotban – mondtam, és közben fél szemmel az Alphardot fürkésztem a légtérben. Meg is pillantottam, fénycsóvái kiváltak a közeli légifolyosóban suhanó járművek közül, ahogy ereszkedni kezdett a parkoló felé.
– Milyen állara…potbanő – billent meg ismét Nicole. – Tényleg alig ittam.
Vita helyett finoman a közelben leszálló Alphardhoz vezettem, és betuszkoltam
a hátsó ülésre.
– Hát ez nagyon gyenge – fintorgott, amikor felfogta, hogy valóban véget ért a parti. – Túl savanyúak vagytok mindketten.
Stephani összepréselt ajkakkal ült be mellém, és nem mert hátranézni. Éppen új oldaláról ismerte meg a lányát. Szó, ami szó, Nicole alaposan kiütötte magát. Beindítottam a fúziós hajtóművet, és megadtam a purvisi útirányt. Az Alphard felemelkedett, és sebesen rákanyarodott a Babilon felé vezető nagymagasságú légifolyosóra. Stephani Alphardja közepes követési távolságot tartva a nyomunkban repült.
Stephanival nem nagyon beszélgettünk, csak néha néztünk össze, amikor Nicole fel-felriadt a félálomból, és összefüggéstelenül locsogni kezdett. Stephani arca fakó fehérré vált ezekben a pillanatokban.
A Tau Ceti zöldeskék korongja fürgén bukkant elő a látóhatár mögül, lassan kékké változott, aztán ahogy a bolygó ívét követve nagysebességgel átszeltük a Pavonis-óceánt, fölénk, majd mögénk került, és mire Purvis felett ereszkedni kezdtünk, le is nyugodott a hátunk mögött. Stephanit kitettem a házánál, aztán hazakanyarodtam. Meglehetősen kés?re járt az idő, babiloni időzóna szerint hajnali egy óra is elmúlt már. A szél süvítve kavarta a port körülöttünk, a szemcsék sercegve pattogtak le az Alphard szélvéd?jéről. Beálltam a garázsba, aztán betámogattam Nicole-t a házba. Meglehetősen instabilan állt a lábán. Id?nként nevetni kezdett, de szerintem maga sem tudta, hogy min.
– Elég könny? téged leitatni – korholtam.
– Ez nem igaz – rázta fejét, amitől néhány hajtincse a szemébe omlott.
– Nem?
– Ahelyett, hogy te is ittál volna!
– Én tudom, hol a határ. Te viszont nem tudod.
– Húha! – kerekedett el a szeme. – Mr. Komolyember.
– Nem vagy vicces.
– Dehogynem… – Lerúgta a cip?t a bal lábáról, aztán nekitámaszkodott a falnak, és kibújt a másik cip?jéből is. Még ilyenkor is megvolt benne az a leírhatatlan báj, ami a kezdetek kezdetén megfogott. Hirtelen a mellkasára tette a kezét, és nagyot nyelt. – Hopsz, lehet, hogy megint…
Szerencsére mégsem lett belőle semmi. Gauri már aludt, és Nicole-t nem is eresztettem be hozzá ilyen állapotban, helyette gyengéd erőszakkal betuszkoltam a fürd?szobába, ahol engedelmesen levetk?zött, és lezuhanyozott. Nem sokkal kés?bb már mindketten az ágyban feküdtünk. Azt hittem, perceken belül elalszik, de nem ez történt.
– Szia! – bújt hozzám, és szemérmetlenül az ágyékomhoz csúsztatta a kezét. A közelségének nem lehetett ellenállni, még ha a leheletéből d?lt is az alkoholszag. A combján, a nemi izgalom csalhatatlan jeleként élénken ragyogott a fénytetoválása. – Jó kis partit szervezett az apám, nemigaz?
Nicole vad volt és buja. Gyengédség és előjáték nélküli elementáris együttlét volt ez. Görcsösen megfeszül? izmok, drogként ható illatok és ízek, egymásba olvadó hús és nedves forróság, a közös kéj hullámai, Nicole sikolyai, majd elégedett sóhajok közt hozzám simuló, felhevült teste – mindössze ennyi maradt meg emlékként belőle. Ugyan jobban szerettem a kevésbé alkoholos együttléteket, de ennek is megvolt a maga varázsa.
Néhány percig még Nicole hátát simogattam, aztán meghallottam halk és egyenletes szuszogását. Lehunytam a szemem, de néhány perc elteltével ki is nyitottam. A Waswas és a Kaneko fénye által a falra vetített árnyékokat figyeltem, majd Nicole kisimult arcában gyönyörködtem. Végül halkan felkeltem, és a maglevliften meztelenül lelebegtem a konyhába. Ittam egy pohár gyümölcslét, aztán visszasétáltam a szobánkba.
Az éjjeliszekrényem sarkán megcsillant valami a holdak fényében: egy régebbi típusú Nanotica neuroter. Nicole régi chipje is ilyen volt, de azt elrakta valahová, amikor néhány dekádja belövette magának az új Neumonstert. El nem tudtam képzelni, hogyan kerülhetett a szekrényemre. Vajon miért rakta ki és mikor? Nicole-ra pillantottam: mélyen aludt, karjaiban a kispárnájával, csak egyenletes szuszogása hallatszott. Leültem az ágy szélére, óvatosan a kezembe vettem a chipet, majd neuroteremmel ráhangolódtam a kvanterére, és lefuttattam egy listát a tárjában lévő adatokról. A személyes naplófájljaira bukkantam, még tizenhat tauévvel korábbról. Nem is tudtam, hogy hajdanán naplót vezetett. Aztán, amikor rájöttem, mikori dátumok azok, felsóhajtottam. A fájlokat a Tempus Fugit érkezése után nem sokkal kezdte el rögzíteni. Lecsatlakoztattam a chipről, és beraktam a fiókomba.
Aztán mégis meggondoltam magam. Újra elővettem, majd hanyatt d?ltem az ágyon, és beléptem a chip memóriájába, a tizenhat tauévvel fiatalabb Nicole világába.]]>
