Ridley Scott filmet forgatott a zsidók egyiptomi kivonulásáról. Ha a rendező filmjeit nézzük, akkor bizony az Exodus messze azok mögött kullog, a történelmi témájú Gladiátornak például a nyomába se érhet… Ez a szép, színes mozi bátortalan lett és ezáltal kicsit zavaró. Scott mintha nem mert volna határozottan állást foglalni a legfontosabb kérdésekben: kesztyűs kézzel bánt a történettel, a szereplőivel és magával istennel is – ez pedig nem tett jót a filmnek. A háromezer éves történet ismerős, méghozzá annyira, de annyira, hogy szerintem nem számít spoilernek, amit alább mondok, de ha valaki mégis úgy gondolja, hogy jobb, ha meglepetésként éri a film, illetve annak egyes mozzanatai (nem is árulom el, hány csapás van összesen), akkor ne olvasson tovább. Kezdjük azzal, hogy a látványvilág tökéletes. Egy legendához ma már legendásan felemelő, hogy azt ne mondjam, félelmetesen gyönyörű képsorok szükségeltetnek. A szereplők kiválasztása is hatásos, egyszerre jól eltalált és meglepő. John Turturro a fáraó képében, vagy Sigourney Weaver a fáraóné szerepében pozitívan hat még akkor is, ha ők ketten nem sok vizet zavarnak a történetben. Christian Bale is tökéletes a szakállas Mózes megformálásában (bár A gépész óta tudjuk, hogy ő is bármit képes eljátszani, nem csak szuperhősöket). Egyedül a kopaszra borotvált Joel Edgerton nem nyújt meggyőző alakítást, az ő Ramsese valahol egy logikátlan, vergődő nagyfiúnak tűnik, ami még lehetett volna jó karakter is, de bizonyos jelenetekben egyszerűen szétesik. És ez a széthullás nem csak a karaktert vitte magával, de valahol a film egészét is. A másik nagy probléma, hogy úgy éreztem, Scott nem a hajdani Egyiptomról készített filmet, hanem egy olyan Egyiptomról, amit a 21. század eleji „eccerű” néző megért. A dialógusok néha borzasztó modernek voltak, a gondolatmenetek rettentő racionálisak, hiányzott az egészből a hajdani világ minden íze, illata, vibrálása. Hiányzott a misztikum érzete, amit az ember a hieroglifák láttán érez, hiányzott a halottkultusz szürreális sötétsége, hiányzott minden, ami az ókori Egyiptomot azzá teszi, ami. Az sem lepett volna meg, ha Ramses egyszer csak teniszütőt ragad és lemegy a pályára ütni párat, vagy az 1930-as évek stílusában partit ad a palota átadásának örömére, aztán persze a művelt közönség két charleston között az erkélyről a rabszolgák felakasztásában gyönyörködik. Szóval kicsit lekerekített és üres lett az ábrázolt Egyiptom. Hasonlóképpen lekerekített Isten személye. Scott az Ótestamentum haragvó istenét egy hisztis kisfiúként ábrázolja, aki jó, hogy nem toporzékol néha… vagy mégis? Nem tudom, számonkérhető-e a rendezőn, hogy nem tudott Istennek hiteles karaktert teremteni – ez lehet, hogy blaszfémia lenne?… Mindenesetre nem sikerült. Az Isten nevű kisfiú kapkod, kiabál, össze-vissza beszél. Jó tanácsot oszt, aztán jönnek a békák, sáskák, meg a többi. Ja, és megöli az elsőszülötteket. Vagy legalábbis valami fekete felhőárnyék (Ramses meg közben szundikál a gyerek mellett), ami mellett a szél elfújja a fáklyák lángját. De a legnagyobb baj, hogy lehet, nincs is Isten. Scott a film során a comingout bűnébe esik. A hitetlen Mózes csak azután kezdi látni Istent, hogy beüti a fejét, konkrétan egy naaagy sziklába. Ismerős? Most nem hiszek Istenben, puff, most hiszek Istenben. Onnantól kezdve a levegővel társalog (akik kilesik, nem látják az Isten nevű hisztis gyereket), magában beszél… és még a tízparancsolatot tartalmazó két kőtáblát is ő faragja ki önnön két kezével – a bizonyság két tábláját, „az isten ujjával írt kőtáblákat”. A bibliai történet hittelenítése egészen odáig megy, hogy a fáraónak a tanácsnokai a csapásokat is kielemzik, logikus természettudományos magyarázatok tömkelegét felvonultatva. Az ókori Egyiptomban!!! Scott a tenger szétválasztását is ilyen finoman oldja meg, a víz elszívódik, mint egy tengeralatti földrengésnél cunami előtt. Ez van. Csoda nincs. Hát így sikerült az Exodus. Kicsit sárga, kicsit savanyú… ez most Ridley Scott gyümölcse. Reméljük, a következő filmje jobban sikerül majd. https://www.youtube.com/watch?v=mZPMU9riKl4]]>
A szerzőről
sheenard
Szélesi Sándor író, szerkesztő, forgatókönyvíró. Az Átjáró SF irodalmi magazin főszerkesztője volt, a Mysterious Universe sorozat egyik "szülőatyja", többszörös Zsoldos-díjas, 2007-ben az ESFS a legjobb SF írónak választotta. A kezdetek kezdetétől az SFportal szerkesztője.