Megkezdtem az Új Galaxis 16. számában megjelent novellák elemzéseit a minap, és közzé is tettem itt az SFportalon. Most folytatom ezt az utolsó kilenc írással, amelyek között számos nagyon jó novella található, arányaiban több, mint az első felében. Ezek az írások hosszabbak is, illetve a végén kilépünk a szám tematikájából, az utópiákból, és belépünk a 2009-es évi Preyer Hugo novellapályázat nyerteseinek világába.
Rövid emlékeztető az előző bevezetésből kiemelve: a novellaírás négy sarokköve a karakteralkotás, az ötlet, a sztori és a stílus. Ezt azért bocsátom előre mindjárt a legelején, mert bár az Új Galaxis 16. számában található novellák megszerkesztettek és olvasmányosak, a nagy részük a fenti négy alapkőből legfeljebb hárommal bír. Az írás fejben születik, az az alkotó folyamat legfontosabb része.
Bihari Balázs: Zuhanás
A másfél oldalas írásban az a legizgalmasabb, amit a szerző nem írt le. A kiszámítható végkifejlet mögött felsejlik egy kibontatlan világ: miért van a kvízműsor, miért csak öt percig van víz egy héten, hogyan lehet felfesteni előre a körvonalakat?… Nos, a hangulat megvan, de a rendszer hiányzik. Tehát volt egy röpke ötlet, jó lett a kidolgozás, de a világleírás, pár szóban, sejtetésben, akármiben… kimaradt. Kár érte, komorabbá lehetett volna formálni, ha ki van találva miért is ennyire emberellenes ez a világ.
F. Csóka Ferenc: A diliház kapuja
II. Abn Adrac belép a diliház kapuján, ahol egy beteg maga mellé invitálja a padra. „Hősünk” odaül és végighallgat egy hihetetlen történetet, majd vele is megtörténik, aminek meg kell történnie. A novellában a szerző tulajdonképpen két történetet sző egybe: a mesélő és a hallgató sorsát. Azaz két történetet kapunk – már megint csak párbeszédekben. Két ötlet, de sztori egy se.
A könnyebb úton haladt a szerző: a padon ülő férfi történetét feldolgozhatta volna meseszerűen is. Kibonthatta volna a világot, amelyből jött, s a világot, amibe tartott. Ehelyett csak mesélteti róla, ami korántsem olyan izgalmas, plasztikus, megkapó. A másik szereplő, Abn Adrac ez esetben megmaradhatott volna csattanónak, de még több energiabefektetéssel párhuzamos szál is lehetett volna belőle.
Én szívesebben olvastam volna történetet, mint dialógusokat. Már csak azért is, mert ezekben a dialógusokban parodisztikusak a karakterek. A szerző nem vette komolyan őket, ami nem baj, de inkább túlspilázottak, mint sem humorosak vagy ironikusak. Ne tessék a sci-fit ilyen könnyedén venni, nem könnyű tematika az!
Ezzel együtt az elbeszélés stílusával is akadt gondom. A probléma a következő mondatban is látszódik, hét jelző négy főnévre: „A sovány, kopaszodó férfi megviselt zsebkendőt halászott elő szürke, jellegtelen zakójából, megtörölte verítékező homlokát, majd kényszeredetten elmosolyodott.” A kevesebb több lett volna.
Ódor Ákos: Leszámolás
A cím alatt szereplő szerkesztői ajánlósor alapján azt hittem egy kannibalisztikus novellát fogok olvasni, de hála istennek nem ez történt. Az írás kellemesen szórakoztató, a tökéletes fogyasztói társadalom létrehozásáról szól egy bérgyilkos szemén keresztül. Az alapötlet végre sztoriban van kibontva, a szereplők karaktere megáll a lábán. Egy-két jelenet kicsit szétcsúszik (a szerzőnek például túlságosan megtetszett a menedzsercsászár szó, ezért az első oldalon egy csomó mondatba beletette), de ez legyen a legkisebb baj, ez könnyedén javítható némi beleéléssel – a szerző részéről is.
Potozky László: A tisztaság benne lakik
Az Uj Galaxis utópia-részének legjobb novellája. Először ugyan azt hittem, hogy Mindred Mölzink lesz a főhős, de a szerző egy furcsa huszárvágással átpasszolta ezt a szerepet L1880927 részére. L1880927 és felesége gyermeket várnak, aki egészségesnek tűnik az előzetes vizsgálatok alapján, aminek azért örülnek, mert a társadalom nem tűri el a beteg újszülötteket. A háttérvilág bemutatása és a sztori párhuzamosan halad, és a végén persze ott a meglepetés.
Legfeljebb annyit lehet felróni a szerzőnek, hogy kicsit didaktikus, amikor megmutatja a világot, illetve Mölzink tévés monológja hiteltelen, ott ki kellett volna lépni a novellából, hiszen a televíziós beszéd egy másik műfaj.
Sümegi Attila: Rendszerhiba
A kötet egyik legérdekesebb hangulatú, sodró tempójú írása. Jelen idejű elbeszélésmódja, illetve az, hogy a történések fejben illetve a virtuális térben játszódnak, s csak ritkán a valóságban, elemeli az egészet a mindennapos történetektől. A karakterek nem valami összetett jellemek, de az írás ezt nem is igényli annyira. Egyetlen észrevétel: a szerző felvállalhatta volna egy másik befejezéssel a drámát is, mert azzal erőteljesebben kikerekíthette volna az írás erkölcsi mondanivalóját.
Karádi Kázmér: A Guttenberg Galaxis
Egy magyar utópia, ahol az emberek 90 százaléka író. A főszereplő azonban sajnos kiégett, és az Írószövetség titkára figyelmezteti, hogy tartsa be a törvényt: évi egy regényt kötelező megírni. Hősünk hazamegy, és látja, hogy a gyermeke is könnyebben ír regényt nála, ezért dühöngeni kezd, és a Lipótban végzi, illetve végezné, ha a Testvériség ki nem szabadítaná, és bele nem vonná titkos könyvégetéseibe.
Őszintén bevallom, az első két-három oldalon azt hittem, öncélú novelláról van szó, amely Mézga Aladár kalandjai és a Fahrenheit 451 között egyensúlyoz. Aztán a szereplők kifordítják a Fahrenheit 451-et, és megváltják a világot, majd kiderül, hogy mégsem, és az olvasónak is kiderül, hogy nem öncélú a novella. Az utópia eredeztetése a mostani politikai életből és médiakultúrából pedig külön fűszere az írásnak.
Jó és merész ötlet, jó sztori, remek kivitelezés – talán a végét kellett volna még egy oldalban jobban kibontani és nem elsietni, akkor már ráértem és szívesen olvastam volna bővebben a Szép Új Világ eljövetelét. (És még valami: az illusztráció igazán eltalált, zseniális.)
Hantos Norbert: A repülés az élete
A novella a Preyer Hugo pályázat harmadik helyezettje, és azt kell mondanom, megérdemelten kapta meg a díjat. Mivel emiatt került a számba, nem az utópia a témája. Első személyben szólaltat meg egy organikus űrrepülőgépet, amely tulajdonképpen egy idegen lény, egy idegen bolygóról származó, genetikailag módosított „bálna”.
Jól felépített írás, az első mondattól a legvégéig. A bálna belső gondolatait is olvashatjuk, lényegében a történetet kísérő külön narratívaként, ám a végén ebből kerekedik ki a csattanó. A szerző sikeresen állítja szembe a két civilizációt, nekem tetszett az írás.
Székely T. Attila: A hullámok között
Az egyetemes kultúrtörténet legemblematikusabb alakjához nyúl a szerző novellájában, ami egy neuroteológiai kísérlet kapcsán jön elő. Az írás a második helyezett volt a Preyer Hugo pályázaton, és bár megáll a lábán, több gond is van vele.
Egy: túl sok a mellébeszélés. Kettő: a felvezetésből nem következik a megoldás. Van ugyan egy ötlet, de hirtelen egy másik ötletté formálódik át. Három: van egy középkori sztori is, de pont ez a sztori szaggatott, a jelenkori felvezetése pedig túl hosszú, és párbeszédes formában van megoldva. És végül: akad pár olyan mondat, hogy kedve támad az embernek átlapozni a novellát. „Aztán váratlanul fadarabbá változott, a lépcsőt úgy akarta használni ugyanis, hogy gyakorlatilag nem hajlított a térdén, amiből természetszerűleg következett a nem éppen zökkenőmentes lépcső aljára érkezés.”
A novella erénye, hogy a karakterek jól vannak megformálva és bár az egyik sztori nincs lezárva, a másik pedig elnagyolt, azért jó a végpoén.
Moskát Anita: Talentum
Semmi világmegváltás, semmi nagy történet: egy világméretű kataklizma után kis csapat vándorol a hajdani Magyarország területén. Abszolút nem illenek össze, ezért aztán a társaság mindennapjai konfliktusokkal vannak tele. Ezek a konfliktusok jelentik a történetet, miközben a novellának megvan a semmiből indultunk, semmibe tartunk hangulata.
Jól felépített írás, jó karakterekkel, sejthető háttérrel. Könnyen olvastatja magát (bár a „csak csámcsogták a vacsorát” mondatnál lefejeltem az asztalt), a szerző hagyja, hadd rajzoljuk meg félmondatokból a környezetet, egyébként meg nem sok mindent árul el, ettől lesznek a jelenetek lebegők, könnyedek. A főszereplő karaktere talán az egyetlen, amit nehezebb be- illetve elfogadni – szerintem nem első személyben kellett volna megírni a novellát.
Mindezekkel együtt az Új Galaxis 16. száma nagyon jól zár.
ÖSSZEFOGLALÁSKÉNT: kérdeztétek, érdemes-e megvenni az antológiát, amire a válaszom egyértelműen az, hogy érdemes. Mint minden válogatásnak, ennek is vannak gyengébb és nagyon jól sikerült részei. Élvezhető és vállalható azonban az egész (mind novella, mind grafikai szinten), nem is szólva arról, hogy magyar szerzőivel érdemes megismerkedni – szerintem sokukkal fogunk még találkozni SF-kiadványok oldalain.]]>
