Az építészet története 3.

A vízvezeték
Az ókori rómaiakügyes városépítők voltak, s városaik nőttön-nőttek, létrehozván az ókori világelső metropoliszait. A legfontosabb nagyváros természetesen a birodalomfővárosa, Róma volt, amelynek lakossága a birodalom fénypontján meghaladta azegymillió főt is. Ekkora városokban természetesen felmerült egy fontos kérdés,a higiénia kérdése. (A későbbiekben szó lesz még a thermákról, a rómaifürdőkről, amelyből annyi volt a birodalomban, mint hangya a földben.) Avárosok vezetői tudták, valahogy el kell juttatni a vizet a városon belülre.

A vízvezetékek azókori világ legzseniálisabb mérnöki alkotásai a piramisok után. Időtállóak,ahogyan az egyiptomi királysírok.

A Róma városábanépült vízvezetékek hossza összesen 260 mérföld (azaz 416 kilométer), nohamindössze 29 mérföldnyi (47 kilométer) épült a föld felett, a „maradék” aföldfelszín alatt fut. A földalatti építkezés elősegítette a védekezést ajárványokkal szemben, és ellenséges támadásnak sem volt kitéve.

A leghosszabbvízvezeték Karthágó (a mai Tunézia területén) ellátására épült, hossza 57,5 mérföld (92,5 kilométer).

A rómaivízvezetékek szofisztikus építmények voltak; mérföldnyi hosszúságukbanmegtartották 17 méteres szélességüket. Egyedül a gravitáció működtette, s egynap leforgása alatt rengeteg víz folyt végig rajtuk a városba: Rómába mintegyegymillió köbméternyi érkezett az éltető nedűből. A föld alatti csatornákban anyomás tolta a vizet a városba, ott pedig kutak segítségével hozták fel afelszínre. A megépítésemellett a vízvezetékek karbantartására is ügyelniük kellett, s ehhez sem kismérnöki tudásra volt szükség.

A Római Birodalombukása után a felszíni vízvezetékek egy részét elvágták az ellenséges erők,másokat pedig az idő és a karbantartás hiánya tett használhatatlanná. Ennek (is)köszönhetően Róma városának lakossága a középkorra jóval egymillió alácsökkent.

 

 
építési és fűtési technikák
A rómaiak azetruszk és a hellén örökséget saját szájuk íze szerint továbbfejlesztették, éstökéletesítették. Különösen eredményesnek bizonyult az új építőanyagokkal valókísérletezések sora. Ez tökéletesen megfelelt a gyakorlatias római népnek, agörögökkel és az egyiptomiakkal ellentétben csak azzal foglalkoztak, hogy abelső tér minél tágasabb legyen, a homlokzat pedig minél díszesebb; a külsőségnem hozta őket különösebb izgalomba.

Ezt azöntöttfalazás technikájával a Kr.e. 2. században sikerült megvalósítaniuk.Elhagyhatták a hatalmas, faragott köveket, vagy a napon szárított téglát. Avízben kötő habarcs, a cement lehetővé tette a deszkazsaluzást, amelyet kőzúzalékkal /caementa/ és hidraulikusmésszel /opus caementicium/, valamint vulkáni hamuval töltöttek ki, lényegébenfeltalálva a betont. Az így öntött fal szilárd volt, ellenállt az időjárásnakés még a víz alatt is kötött. A látható felületeket vakolattal vagy pártafallalburkolták.

Térfedéshez,áthidaláshoz szívesen használták a boltívet. Egymástól meghatározott távolságraboltgyűrűket és bordákat készítettek a gondosan előkészített zsaluzaton, majd abordák közötti kazettákba, habarcsba ágyazott téglát és puzolatörmeléketöntöttek. Kizárólag félkör alakú boltozatokat és gömbkupolákat építettek.

A városoképítésekor az utcákat keskenyre tervezték, és a legtöbb ház eleintevályogtéglából, fából állt, így gyakorta volt tűzvész. Hogy a terjedő tüzetgyorsan megállítsák, a vízvezetékeket használták fel. A hidegebb tájak, illetvea fürdők vizét központilag fűtötték és melegítették. Már a Kr.e. 1. századtólpadlófűtést alkalmaztak (hypocaustum). A fűtendő helyiség alatt egy 80-100cm-es üreges teret képeztek ki. Fölötte a padlót téglából rakott oszloptartotta. Az épületen kívül létesített fűtőkamrából légcsatornán átvezették ameleg levegőt az üregbe. Gyakran a fűtendő helyiség falába is üreges téglákat(tubulus) raktak, amelyek szintén a föld alatti zárt légtérhez tartoztak.

A városbeli lakóházak
Ahol sokan élnek,minden bizonyára kevés hely akad… ez főképp igaz volt az ókori Rómaszegénynegyedeire. Meglepő módon, a rómaiak már több emeletes bérházakat tudtaképíteni, amelyek, igaz, nem voltak hosszú életűek. Vályogtéglából építettékőket, így a tűzveszély állandónak minősült, ahogy az összeomlás fenyegetése is. Ezeket az emeletesházakat „szigeteknek”, insuláknak (insulae) nevezték, és a legalsó szintjükettavernának, üzleteknek és boltoknak adták ki. Egyetlen insula mintegy 40embernek adott otthont, 6 vagy 7 nagyobb lakásban.

A néhol 8 emeletmagasságba nyúló házak magasságát később a tűz és összeomlás miatt törvénybencsökkentették. Először Augustus császár rendelte el, hogy nem építhetik őket 70lábnál magasabbra, később Néró ezt 60 lábra csökkentette. Ez utóbbi már a 64-esnagy tűzvész után történt (amit mellesleg ő maga gyújtatott), ekkormódosították a házak építőanyagát is vályogtégláról és fáról: betonra. 

A gazdagabb rómaipolgárok már saját házzal rendelkeztek, amelyeket domusnak hívtak. Ezek egyemeletes házak voltak, kevés ablakkal, hogy kizárják az utcákról beszűrődőzajt. A még gazdagabbak megengedhették maguknak a két részből álló lakóházat,amelyet a tablinum, vagy egy rövid folyosó kötött össze. A ház főbejárata egykétszárnyú kapu volt, ami az utcára nyílt. E mögött az átrium található, ami aház legfontosabb része volt, itt fogadták a ház összes vendégét. A helyiségközepén, a mennyezeten egy rés tátongott, amit compluviumnak neveztek, s amialatt az impluvium helyezkedett el, ez  amedence fogta fel az esővizet.

Az átriumból nyílta többi helyiség: hálószobák, folyosók, amelyek a kertbe (perisztülion) vagy athermába vezettek. A hálószobát cubiculának hívták, és általában csak egy ágyfoglalta benne a helyet. A tablinum a tanuló- dolgozószoba volt, a tricliniumpedig az étkező. A ház hátsó része a perisztülion köré épült, amely egy kertvolt, innen nyílt a bejárat a konyhába és a fürdőbe, valamint egy szabadtéri,nyári étkezőbe. Nyarak folyamán a legtöbb fény a házba a compliviumból, illetvea perisztülionból érkezett, és a család tagjai is előszeretettel étkeztek aszabadban.

A leggazdagabbak,köztük az uralkodók, természetesen, megengedhették maguknak, hogy villájuklegyen a városon kívül, mégis közel a nagyobb utakhoz. Egy ilyenvilla-komplexum három részből állt: a „villa urbana” a család tulajdonábatartozott. Ez hasonlított a városbéli domusokra. A „villa rustica”volt a szolgálók és rabszolgák lakóhelye. A villákban élő állatokat is itthelyezték el, valamint kórházat, illetve börtönt is építettek hozzá. A harmadik rész araktárak voltak, itt élelmiszert, illetve kereskedelmi anyagokat helyeztek el.Itt voltak az irodák, templom, még több hálószoba, illetve konyha és étkező is. A leghíresebb villaHadrianus császár villája, amely több mint harminc épületből állt, ésgyönyörűséges kertje mintapéldája volt a későbbi korok tájépítészetének.

Vízi közlekedés és kikötők
Az ókori Rómahajóközlekedése -nagy technikai tudásuk ellenére- nem érte el a szárazföldiközlekedés színvonalát. A rómaiak átvették a föníciaiak és a görögökalkotásait, az általuk létesített kikötőket kibővítették, és számos új kikötőtépítettek a meghódított területeken.

A hispániaifélszigeten Terraco /Tarragona/ volt a rómaiak fő támaszpontja. Kr.e. 218-ban PubliusCornelius Scipio jelentékeny kikötőket és erődítéseket épített ott. Marcus VespazianusAgrippa Kr.e. 36-ban kezdte el a baiaei öbölben a misenumi hadikikötő építését.

A rómaiaklegnagyobb szabású kikötője a Tiberis torkolatában lévő Ostia volt. Kiépítése Claudius császáridején kezdődött. 740 méter hosszú 4,5-5,5 mély partszakaszt alakítottak ki. Trainusidején ezt tovább bővítették és megépítették a belső kikötőmedencét, valamint aTiberisszel összekötő csatornát /Fossa Traina/. Ide érkeztek Egyiptomból,Szíriából, Algírból, Tuniszból, valamint Szicíliából a Róma ellátását szolgálógabonaszállító hajók. Említésre méltóak a folyami kikötők is. Venetiatartományba számos hajócsatorna épült. A Dunán szabályozási munkálatokatvégeztek. A mintegy 3,2 kilométer hosszú római kori csatorna nyomai még ma isláthatók. A birodalom vízi útjain is élénk hajózást folytattak. Az árukszállítását evezőshajókkal, vagy lóval vont uszályokkal bonyolították le.

Vitrovius (Kr.e. 80körül) mérnök De Aechitektura Libri Decem című könyvéből ismerjük a kikötők ésmólók építésének korabeli elvárásait: a telepítés helyének kiválasztását, azalapozás, védőgátak, mólók, hajótárolók, raktárak építésének technikáját.

A római birodalomszétbomlása után a Földközi-tenger az arabok kezébe került, és a régi híresrómai kikötők elveszítették korábbi jelentőségüket.

Színházak
Az ókori római népa színházat vulgáris mulatságnak tartotta, így a legtöbb színház fából épült,és nem is maradtak fenn. A legszebb színházakat n em is Rómában kell keresnünk,hanem más városokban, ahol népszerűbbek voltak a színházi előadások. Ezek a„vidéki” színházak már kőből épültek, patkó alakúak voltak, mint görög társaik,így mindenhonnan jól lehetett látni a színpadot és az akusztika is tökéletesvolt.

A közönségetvászon- illetve fatetőzet védte a napsugárzástól, sőt, Pompejiben még vízzel ispermetezték a nézőket a forróbb napokon. Az egyik legjobb állapotban megmaradtrómai színház Orange-ban van, Dél-Franciaországban, amelynek 35 méter magas és 100 méter széles fala mégma is áll.

Templomok
A köztársaságvégén, a császárság kezdetekor templomok szegélyezték Róma fő útját, a ViaSacrát. Ezek a templomok általában a görögöktől átvett jón stílusban épültek, ámaz előző részben emlegetett Pantheon lenyűgöző kivétel.

A rómaiakmindennapi életét jelentősen befolyásolta a vallás, a szertartások, s noha nemmindenki hitt az istenekben, bizonyos rituálék úgymond kötelezőek voltak,nehogy a társadalom kirekessze őket. A rómaiak mitológiájukat átvették azetruszkoktól, de legfőképp a görögöktől. Az istenek, a szertartások mindhasonlóak, amelyeket természetesen a rómaiak tovább fejlesztettek, kicsitátalakítottak.

Fürdők
A fürdők, vagyis athermák nem csak fürdés és sport szemszögéből számítottak fontos helynek; azemberek itt beszélték ki mindennapjaikat, s voltak, akik még üzleti ügyeiket isa medencék vizében intézték. A fürdők többhelyiségre tagolódtak, amelyek mind mással szolgáltak a látogatóknak. Lehetőségnyílt sportolásra, vagy akár a bordélyház szolgálatait is igénybe vehette. Apompeji fürdő romjai megtalálása óta tudjuk, hogy a rómaiak előszeretetteláldoztak a testi szerelem oltárán, legfőképp a fürdők medencéiben.

A látogató aszabadtéri medencében való megmártózás után végigjárhatta a hideg vizes(frigidarium), langyos vizű (tepidarium) és melegvizes (caldarium) medencéketis. A szolgák ugyanakkor szolgálhattak olajos masszázzsal is, a kellemesfürdést követően… vagy közben, ahogy a látogató óhajtotta.

Szórakozás
A népnek nem kellmás, mint kenyér és cirkusz – a római császárok ezen politikát követve (is)tudták összetartani a hatalmas birodalmat. A veszély és az izgalom volt az,amit szerettek, noha a békésebb szórakozást sem vetették meg. Agladiátorjátékok és a kocsiversenyek mégis a szórakozás első helyénszerepeltek.

A Circus Maximusvolt a legnagyobb és legdíszesebb versenypálya Rómában. Az Aventinus és aPalatinus dombok hosszúkás völgyében épült, alakja ovális volt. A nézők eleintea domboldalon ültek, majd előbb fából, később kőből megépítették a stadiont. Apálya egyik oldalán kapuk épültek, a másikon diadalív, középen egy alacsonyválaszfal. A lelátó 250 000 néző befogadására volt alkalmas. Négy főversenycsapat küzdött egymással: a Vörös, a Fehér, a Kék és a Zöld. A két,illetve négy ló vontatta kocsik törékeny fatákolmányok voltak. A győztestbabérkoszorúval és hírnévvel jutalmazták, a hírnévvel pedig jött a gazdagság. Alegtöbb versenyző rabszolgaként kezdte, de hamarosan annyi pénzt szedtek össze,hogy megvásárolták a szabadságukat.

A gladiátorcirkusz,a Colosseum közepén ovális központi aréna fekszik, itt vívták egymással agladiátorok halálos küzdelmüket. A nézők kényelmesen ültek az emelkedősorokban, a tűző nap elől pedig egy vászontető védte őket. Az aréna és anézőtér alatt a vadállatoknak, és a különböző effekteknek, „jeleneteknek”komplett folyosó rendszert alakítottak ki. A gladiátorok nem csak homokbanharcoltak fegyverekkel vagy anélkül, állatok ellen, vagy másik gladiátor ellen,hanem a Colosseumot képessé tették vízi jelenet „eljátszására” is. Acsatornarendszernek köszönhetően a Colosseum központi arénáját el tudtákárasztani vízzel, így nem csak az oroszlánok, párducok, illetve tigrisek voltaka legegzotikusabb állatfajok a harcokban.

A gladiátorokvoltak az ókori világ futballistái. Körülrajongták, mégis megvetették őket.Voltak köztük elszegényedett arisztokraták, szabadok, de a legtöbbjükhadifogoly, illetve rabszolga volt. Itt nem gazdagság és babérkoszorú volt atét, hanem az, hogy életben tudjanak maradni. Ám nem csak Rómábanfolytak gladiátorharcok, szerte a birodalomban, ahol amphiteátrum épült. Tény,hogy a legnagyobb amphiteátrum maga a Colosseum volt, de a birodalom fővárosael is bírta a méretét.

A Római Birodalomfénykora csodás épületeket szült, amelyeket még a felettük elmúló évezredek semromboltak le. Noha ma jelentős a vandalizmus, a környezetszennyezés is pusztítóhatással van rájuk, érdemes rájuk figyelni, hisz egy letűnt kor elevenedik megfalaik, oszlopaik között. A rómaiak népe dicséretre és követésre méltó,tettrekészségük és gyakorlatiasságuk segítette őket a csúcson maradni hosszúszázadokon keresztül. A mai népek sokat tanulhatnának tőlük, ahogy az elmúltidők letűnt népcsoportjaitól is, mert a kitartás, céltudatosság éstettrekészség lassan már kimosódik a média által irányított világból.

 

]]>