Nemsokára megjelenik a Sztrugackij fivérek: Bíborszínű felhők bolygója című regénye a Metropolis Media Kiadó jóvoltából, mely előrendelhető a Galaktika boltban.
A testvérek legelső regénye később egy hatalmas ciklus nyitódarabjává vált, megjelentetése azonban közel sem ment egyszerűen. A kiadó és a cenzúra újra és újra átíratta, a hatóságoknak nem tetszett, hogy a Szovjetunió nem saját erejéből éri el benne az eredményeket, hanem nemzetközi összefogással. Az 1959-ben megjelent változat végül is állami díjat hozott a két testvérnek, és elindította irodalmi karrierjüket. Örök elégedetlenségük azonban a 90-es évek végére elérte, hogy napvilágot láthasson az eredeti kézirat egy javított változata. Ezt adjuk közre most, jó szórakozást kívánva egy izgalmas kalandregényhez, mely a háttérben megbúvó társadalomkritikával is szolgál, valamint nyitányával egy nagyszabású irodalmi vállalkozásnak: íme a Delelő-univerzum születése!
A Hiusz űrhajó-prototípus forradalmasíthatja az űrrepülést, korábban nem is álmodott lehetőségeket nyitva meg az emberiség előtt. Veszélyes első útjára olyan legénység kerestetik, amely minden nehézséggel bátran szembenéz.
És összeáll a csapat: Jurkovszkij, Dauge, Krutyikov és Bikov – egyszer majd legendává válnak mindahányan.
A feladat: a fotonhajtóművek bejáratása, valamint a Vénusz bolygó felderítése.
Egy korábbi expedíció már odaveszett, de geológusuk, Tahmaszib Mehdi még jelentette egy mesésen gazdag nehézfém-lelőhely, az Urán Golkonda felfedezését. A tét tehát nem kevés: végtelen jólét és maguk a csillagok hullhatnak az emberiség ölébe, amennyiben a Hiusz sikerrel jár.
Ha azonban nem… a társadalmi és technikai fejlődés megfeneklik, és a Föld sosem válik galaktikus birodalom központjává.
Részlet
Vacsora után, Krutyikovot kivéve, mindnyájan az asztalnál maradtak – ő átvette az ügyeletet. Jermakov kissé álmosan, de mint mindig, simára fésült hajjal és feszes tartásban üldögélt egy apró, vékony porceláncsésze mellett, s élvezettel szürcsölgette a forró kávét. Bogdan és Jurkovszkij szokás szerint tréfálódzott, diákéveik humoros epizódjait elevenítették fel. Dauge komolyan és figyelmesen kevert valamilyen fantasztikus italt tucatnyi, különböző gyümölcsléből. Puha, tompa fény öntötte el a társalgót, minden állandó, kényelmes, nyugodt volt, s Bikov immár századszor gondolt arra, mennyire nem illik ez az idill ahhoz a fémdobozhoz, melyben őrült sebességgel hagyják maguk után a fekete pusztaság kilométer-millióit.
– Min töprengsz, Alekszej? – kérdezte Dauge.
Bikov bűntudatosan elmosolyodott.
– Csak úgy, tudod… elragadtak a gondolatok! Üldögélünk, teázgatunk… Egyáltalán nem így képzeltem el.
– Ugyan, hát hogyan képzelted el? – Johanics komikusan csodálkozott. – Aha, könyvekből? Vagy újságcikkekből?
– Legalább azokból…
Jurkovszkij fellengzősen kontrázott:
– A hős űrhajósok bátran leküzdik az ismeretlen út minden nehézségét, s félelmet nem ismerve fogadják a veszélyeket…
– Igen… valahogy így. Azután vártam a súlytalanságot és mindenféle új kalandot.
– Ne kísértsd az istent!
– Nem-nem, tudom, hogy egy állandó gyorsulással haladó űrhajóban nem köszönthet be a súlytalanság állapota. Mégis, nekem ez olyan kiábrándító volt.
Bogdan és Dauge kacagásban tört ki.
– Higgye el, Alekszej Petrovics – mondta komolyan Jurkovszkij –, a súlytalanság állapotát kiküszöbölve lényegesen kényelmesebb az életünk. Hiszen magának most szerencséje van. Emlékszem egy esetre, hat éve a Holdra tartottunk. Velünk jött, szintén első útjára, egy bizonyos szakértő. No, nem éppen sivatagi szakértő volt, csupán a szelenográfia jeles ismerője. Már jó ideje írt a Holdról, tanulmányozta, vitázott róla, csak addig még soha nem járt rajta. Félt a repüléstől. Hát… ilyen az élet…
– Gluzkinról van szó? – kérdezte Dauge.
– Róla, igen, Gluzkinról – mosolyodott el Jurkovszkij. – Tehát, startoltunk. Repülünk. Kikapcsoltuk a reaktort, kiszabadítottuk az utasokat az amortizációs rekeszekből. Mindenkinek rendkívül érdekes volt a súlytalanság, új élmények és a többi. Ez a Gluzkin is vidám volt, noha egy kissé sápadtnak tűnt. Úgy két óra múlva odaúszik hozzám, s megkérdezi: „Elvtárs, hol van itt a mellékhelyiség?” Én pedig ugye, elfelejtettem, hogy újonc. „Menjen – mondom neki – végig a folyosón, s jobbra az utolsó ajtó.” Többet nem magyaráztam neki. Ő pedig, szívbéli barátunk, elindult.
Most már mindenki mosolygott: Dauge, Bogdan, sőt még Jermakov is. Bikov elkomorodva hallgatta.
– Nos, bezárkózott, oda, ahogy illik – folytatta Jurkovszkij. – Elmúlik öt perc, tíz perc, negyedóra, nem jön elő! Majd megjelenik… tetőtől talpig nedvesen. Káromkodik, felhőként röpdösnek körötte a buborékok… Mi pedig, ki hová tudott, menekültünk előle. Teljes erőre állítottuk a ventilátorokat, és nagy nehezen kipucoltuk a folyosót. Káromkodott a szegény holdkutató, de nem volt mit tenni! Én is égek még most is, ha rágondolok. És akkor még nők is voltak velünk. Hát néha ilyen tréfákat űz velünk a súlytalanság, Alekszej Petrovics! – zárta le ünnepélyesen Jurkovszkij.
– Igen, a súlytalanság általában a vártnál kevesebb örömet okoz – erősítette meg Dauge, amikor a nevetés elcsitult. – Amíg kitanulod, hogyan viselkedj, alaposan megszenvedsz…
– Emlékszem – vette át a szót Bogdan –, ahogy az egyik…
– Várjatok csak! – szakította őket félbe Jermakov.
Alig hallható, vékony hang szűrődött át felülről; hol halkult, hol hullámszerűen erősödött, akár a szúnyogzümmögés a sátorban. S Bikov látta, hogyan fehéredik el lassan Jermakov, hogyan sápad el és válik lilává Dauge arca; Szpicin tágra nyitotta szemét, Jurkovszkij pofacsontján pedig kidagadtak az izmok. Mindnyájan valahova a feje fölé bámultak. Bikov megfordult. Közvetlenül a mennyezet alatt, a bőrborítás steppelt varratában pulzált az égőpiros lámpa. Valaki káromkodva felpattant. Száraz koppanással leesett egy pohár, sötét folt terjedt szét az abroszon. Ebben a pillanatban fülsiketítő csöngetés töltötte be a társalgót. A mennyezetet, az arcokat, kezeket, az abroszt vészjósló, málnaszínű fény árasztotta el.
– Sugárveszély! – üvöltötte Bikov füle mellett egy ismeretlen hang.
Bikov megbabonázva meredt a görcsösen fel-fellobbanó jelzőlámpára, mely a falból előmeredő ujjra emlékeztette. „Csinn, csinn, csinn!” – erőlködött a jelzőcsengő. Az ajtó kitárult, s Krutyikov jelent meg a küszöbön.
– Sugárveszély! – kiáltotta.
Megnyúlt arcát izzadságcseppek borították. Jermakov, ajkát alig mozdítva, nyugodtan válaszolt neki:
– Látjuk és halljuk.
– Miért, honnan? – dünnyögte Bogdan.
Jurkovszkij vállat vont.
– Értelmetlen kérdés.
– Nem, semmiképpen sem értelmetlen! – jegyezte meg szinte fuldokolva Dauge. – Talán még van időnk, hogy védekezzünk…
– Űrruhával?
– Legalább azzal!
– Ostobaság – jegyezte meg meggyőződéssel Bogdan. – Hiszen áthatolt a burkolaton és a védőrétegen…
„Csinn, csinnn, csinnnnn…”
– Ez elől nem bújhatsz el – suttogta Krutyikov.
Dauge keserűen elmosolyodott.
– Úgy – jelentette ki. – Hát akkor várni fogunk.
Krutyikov kimért ünnepélyességgel emelte fel a leesett poharat, s leült Jermakov és Bikov közé.
– Legalább száz röntgen – jegyezte meg Jurkovszkij.
– Több – licitálta felül Bogdan.
– Százötven. Ki ad többet? – Dauge felkapott az asztalról egy teáskanalat, s remegő kézzel görbítgetni kezdte. – Becsszóra, érzem, ahogy belém vágódnak a protonok!
– Érdekes! Sokáig fog ez még tartani? – dohogott Jurkovszkij hunyorogva, s a jelzőlámpát figyelte.
– Ha öt percnél tovább tart, akkor úgyis mindegy.
– Eddig két perc telt el – jegyezte meg halkan Jermakov.
Krutyikov megigazította kezeslábasa gallérját, behúzta a mellén szétnyíló cipzárat, és a pipája után kotorászott a zsebében.
„Csinn, csinnn, csinnn…”
– „A halál záporában ültek, s elbűvölő zenét hallgattak” – szavalta Jurkovszkij. – Ide figyeljetek, nem lehetne kikapcsolni ezt a szörnyű csörömpölést? Nem szoktam hozzá, hogy így haljak meg.
„Csinnn, csinnn, csinnnn…” Dauge végül is eltörte a kanalat, s darabjait az asztalra hajította. Mindnyájan rámeredtek.
– A sugártámadás első áldozata – állapította meg Jurkovszkij. – Johanics, légy oly szíves, és dugd a kezed a zsebedbe!
Bikov összehúzta a szemét. Még pár perc, és mindennek vége? És ami a legszörnyűbb, nem tehetsz semmit, semmit…
]]>
