Manapaság egyre jobban utálom a reggeleket. Nem tudom, mi teszi, a szürkeség, ha kinézek a frissen pucolt ablakomon, vagy az, hogy sosem tudom kialudni magam. Valami hiányzik, jövök rá minden alkalommal, csak azt nem tudom, mi a fene.
Ez a hiány hihetetlenül morcossá és agresszívvá tud tenni. Ma reggel sikerült eltörnöm egy poharat, kicsit megvágtam magam, játszottam a vámpírt néhány pillanatig, majd elkezdtem szitkozódni, három nyelven is.
Reggel a boltban meg sikerült olyan csúnyán néznem a pénztárosra, hogy megijedt szegény.
Nyo, még egy hely, ahol elkönyvelnek nem normálisnak.
Sebaj, mondom magamnak, jobb nem normálisnak lenni, mint normálisnak. Én így vagyok normális. Csak senki nem ért meg. A normálisnak titulált emberek végképp nem, hisz nem vagyok normális.
Essen még a hó, hátha egy kis fehér szín jót tesz a szememnek, meg a hangulatomnak is. A fene esne bele, havat akarok!!! Sokat, nagyon sokat, hogy húszéves fejemmel lemehessek szánkózni a hatéves unokaöcsém szánkójával.
Nem vagyok normális, heh.
És ma este teljesen egyedül leszek itthon… na jó, lesz társaságom, egy tizenkét éves UV-fajtájú öleb, aki ha teheti, hisztizik, és kaját kunyerál, és folyton követeli, hogy figyeljek rá. Jót fogunk beszélgetni, és veszekedni, már előre látom.
Lehet, inkább abszintot kéne szereznem, akkor biztos jó társaságom lenne.
Mindegy, befejezem inkább a novellámat, az egyiket a sok közül. Let it be, oh, let it be…
***
I can see clearly now the rain is gone…
***
See? I’m totally insane…
]]>
