Mióta átmenetileg a színházban dolgozok, rájöttem, hogy egész más a hangulata annak, amikor a szinészeket nem a lelátó közepéről, hanem 5-6 méterről, testközelből látja az ember játszani. Nem feltétlenül jobb, sőt. Csak más.
Sosem voltam egy színházba járó ember, nem is gondoltam volna, hogy majd ott kötök ki. Hogy hogy kerültem oda, az bonyolult, nem is untatnék vele senkit. A lényeg, hogy csak átmenetileg besegítek, mert emberhiány van. Amolyan kellékes-féleség lett belőlem, amit ott díszítőnek hívnak, a dolgom pedig, hogy maroknyi társammal együtt a színpadra vonszoljam a díszlet elemeit. Nem olyan vészes ez, mint hallatszik. Bár vannak nehéz elemek, de hát, sokaságban az erő. és az Erő velünk van:-)
A szinész is ember, és ezt jó is volt látni. Ahogy egymás között viccelődnek, vagy egy-egy húzósabb felvonás előtt a színpad szélén a homályban ácsorogva készülődnek, még egyszer átveszik magukban a jelenetet…
Na és persze ott vagyunk mi, díszítők. Van velünk pár vérbeli profi ember, akik koordinálják a munkát, ami előttem azelőtt sosem tapasztalt csapatszellemben folyik. Az alap, hogy a színpadon mindenki tegez mindenkit, kortól és beosztástól függetlenül. Ott valahogy mindenki egyenrangú, és ez a tudat nagyon jól összekovácsolja az amúgy teljesen különböző emberek csoportját.
A színpad veszélyes hely, jobbról, balról, előlről, hátúlról, fentről is akármikor felénkgördülhet valami, de mindenki figyel mindenkire. Persze nagy az ordítozás, de ezek a figyelmeztető kiáltások sok kék-zöld folttól mentik meg az embert.
Ha csak rövid ideig is, de jó ennek a csapatnak a tagja lenni. Ki tudja, lehet, hogy ezután gyakrabban megyek majd színházba.
Bár végülis, színház az egész világ:-)
]]>
