Vásárhelyi Lajos a minap belenyúlt elméje kredencébe, kiemelt onnan pár fiktív kötetet és billentyűzetet ragadott, hogy hozzájáruljon az „Olvass bele” pályázathoz. Nem egyszerű kritikákat írt csupán, hanem megpróbálta ezt mások fejével megtenni.
Mottó: Itt a nyilam, mibe lőjem? Egy írócska áll előttem! Bele lövöm hátsójába, Csak úgy hőbörög kínjába.
(Szabadkezű Petőfi idézet).
A szabadság szárnyalása
Nagyon Nagy Amália: A kozmosz korbácsa Budapest 2010
Az író kezdő ugyan, de már bontogatja benne szárnyait a szabadság! Pusztán szerénységből kezd minden mondatot kisbetűvel. Nem akarja az olvasót befolyásolni vagy esetleg ez lehet egyfajta modern irányzat is.
Ugyan ilyen szabadon kezeli a páros testrészeket is. Nem akarja megfosztani az olvasóját attól, hogy tudatában legyen annak, mennyire gazdag a mi anyanyelvünk. Mindenki annyi testrészt választ magának amennyit csak akar! Vannak itt kezek, lábak, fülek, farkak (bocsánat ez nem ér, mert abból, minden marhának és egyéb állatnak is csak egy van). Legjobban attól fél, hogy egyszer majd egy fantasyt kell írnia a hárommellű nőről, és még nem tudja, hogyan fogja megoldani nyelvtanilag. A mondatbeli egyeztetésekben is szabad kezet ad magának, oda teszi az olvasó az alanyt, meg az állítmányt, és egyéb alkatrészeket, ahova úri kedve tartja! Tehát akár új regényt is létre hozhatunk egy nem eléggé figyelmes olvasással, vagy írással. Mark Twain mondjta: „Az írót a hétköznapi halandótól az különbözeti meg, hogy mindenki megtalál egy jelzőt, de az író azt az egyetlent találja meg.” Az írónk még kezdő, de mert csokrosan használja a jelzőket még ne haragudjunk rá, majd az olvasó kiválasztja azt az egyetlent. Nem szabad ledorongolni a szerzőt, mert még sokat fejlődhet, esetleg megtanulja az alapokat és rájön, hogy a beszélt anyanyelvét hogyan tudja áttenni a „bötűk közé.” Van még feladata, lehetősége, és felcsillannak előtte a távlatok, meg az olvasó előtt is a remény. Fény van az alagút végén, (csak miért fütyöl?)! És mindenki nyugodjon meg, a macska újra fel lesz mászatva a fára! Tehát mint látszik, nagy a szabadság, de a bizalom is az olvasóban, aki majd megoldja, amit az író nem tudott tisztázni. Még szerencse, hogy valami történetecske azért csörgedezik a lapokon, mert ha ez sem volna, a könyvet nyugodtan használhatnánk határidő-naplónak, vagy jegyzetfüzetnek. Lehet, jobban járnánk!Genezis narrálva
Zerge Zoltán: Ontologikus kísérlet Budapest 2010
Egyszerű szkriptben kifejezve, ez a könyv egy anális narrációt sem érdemel meg, mert csak annyi, mintha a moly (Yponomeuta vagy Hyponomeuta) narrálna egyet! Azt is nagyon pianóban.
Hosszú interpretációba is foghatnánk, de inplicitive meg explicitíve sem éri meg. A szerző ontológiai fejtegetései a debilitás határán alig emelkednek felül. Ezzel nem azt narráljuk, hogy a szerző hülye, csak azt akarjuk manifesztálni, hogy nem messze áll tőle! A szerző fokozatosan figyel ugyan a technológia szisztematikus és logikus rendszerére, azok tudományos alternatívájának kivitelezhető struktúrájára, de ez nem több mintha egy szakácskönyvet hozna létre. Ez egy céltalan irodalmi koreográfia, ami nem vezet máshova, csak a nihil felé. A narráció ugyan konstruktívnak látszik, de ontologikusan logikátlan, csak a pillanatot célozza meg. Ez pedig itt nem elég. Ha intenzívebb volna a narráció, talán célt lehetne érni, vagy legalábbis valami halvány eredmény-félét manifesztálni. A tudományos-fantasztikus köntös sajnos még inkább kiemeli a narráció szegényességét, mondhatni, hamar kiderül, hogy a király meztelen. A világ leginkább steampunkhoz áll közel, és megfigyelhető, hogy az identitás, a szöveg kezelése, a posztmodern fabuláció, a karakterek és korok paradox keveredése leginkább egy nihilbe hajló nosztalgiát táplál. Mondhatnánk azt is, hogy ez az írás nem ér egy petákot sem, de ez nem elég tudományos, és még megértené valaki, esetleg a szerző. És mi nem akarunk sértődést!Csicsogó kozmosz
Kiss Miranda: Ejakulátor Budapest. 2010
Tudom én, hogy a tudományos fantasztikus irodalom attól az, ami: a szerzők szabadon engedik a fantáziájukat. A tudományos képzettségükre úgysem kíváncsi senki. De azért ami sok, az sok! Már az is egy őrület, ahogy az űrhajó kinéz. Ha az ember elképzeli, amit az író leír, akkor az inkább egy anatómiailag pontosan meghatározható testdarab. A kapitányról már nem is beszélve. Mert ahhoz vagy hülyeség, vagy nagyfokú bátorság kell, hogy valakit Tom Lingam-nak nevezzen az író. De a fedélzeti orvosnő sem különb. Mert neki a Penis Tencia név jut a keresztségben. Azért egy pillanatig sem kell arra gondolni, hogy az írás szatíra, vagy valami vidám történet.
Nem, itt a szerző mindent halálosan komolyan gondol. Még azt is, hogy az űrhajót coitálva irányítják. Persze nem a szerkezettel teszik ezt, hanem egymással. Mármint a kapitány és a legénység egyik tagja. Hogy ki, azt mindig kockadobással választják ki, majd felszerelik az érzékelőket, és lefekszenek a vezérlő ágyra. Mit nekik a hagyományos vezérlőpult! És ez az irányítás akkor is működik, ha a kapitány társa véletlenül férfi. Persze az író soha nem fukarkodik a részletek leírásában. Azt még talán meg lehetne bocsátani, hogy az irányítófülke legjobban egy folyadékkal telt anyaméhre emlékeztet, hiszen a hajó igen nagy sebességgel közlekedik. Sajnos azonban az ember nyakába szakad a nemiség úton, útfélen. Még szerencse, hogy amikor találkozunk az idegenekkel, az író visszafogja magát! Vagy csak az ötletei fogytak el? A könyv egyébként nyelvileg egy csoda! Van itt minden. Aki szereti a nemiséget megnevező fogalmak bő választékát – a simától egészen az arcpirítóig -, hát itt a ragyogó alkalom a szókincs bővítésére. Olvasni is lehet, meg tanulni is. Az író az obszcenitás Arany Jánosa. Nem hiszem, hogy ezen a téren valaki felül tudná múlni. Ha valami igazán fantasztikus, akkor ez a nyelvi teljesítmény az. Az „ÉS”-ben hosszú cikk jelent meg, hogy mennyire megújította a magyar nyelvet ezen a téren, főleg ami az ide vonatkozó szak-és hétköznapi kifejezéseket illeti. Akár csak Kazinczy.]]>
