Szakértők szerint a Föld körül keringő űrszemét nemsokára komoly problémát okozhat az űrhajózásban. Hely ugyan van a világűrben, ám ezeknek a szemétdarabkáknak a legtöbbje azon a pályán kering, amit a műholdak és űrsiklók is igénybe vesznek. Végleges megoldási javaslat még nincs a helyzetre, ám abban mindenki egyetért: valamit tenni kell.
Mi is az az űrszemét? Ãltalában azokat a Föld körül keringő objektumokat nevezik így, melyek mesterséges eredetűek, ám már semmilyen célt nem szolgálnak. Az űrszemét természetesen főleg az űrhajózás és a műholdfellövések hozadékát – alkatrészek, régi műholdak és rakéták, leszakadt anyagdarabok halmazát jelenti. Az ilyen hulladékok a 300 és 1500 kilométer közötti magasságokban jelenthetnek gondot, mivel ez az a tartomány, melyet az űrhajók, űrállomások és műholdak leginkább használnak útjaik során.
A veszélyt fokozza, hogy a 10 centiméternyi, vagy kisebb űrszemét-darabkákat nem mutatják ki a radarok. Márpedig egy ilyen kis anyagdarab is fenyegetheti egy űreszköz épségét. A Föld körül keringő objektumok mozgási sebessége ugyanis rendkívül magas, egy kilőtt puskagolyó tízszeresét is meghaladhatják. Tudósok számításai szerint már egy 1 köbcentiméteres anyagdarabka becsapódása is egy kézigránát felrobbanásával egyenlő energiafelszabadulást eredményezhetne.
Az űrszeméttel kapcsolatos első információkat az Amerikai Egyesült Ãllamok világűr megfigyelésért felelős rendszere szolgáltatta. Az adatok szerint 1957, azaz az első mesterséges holdak pályára állása óta, körülbelül 20 ezer szerkezet került Föld körüli pályára különböző rendeltetési célokkal. Az évek, évtizedek folyamán ezeknek több mint kétharmada megsemmisült, míg a többi kikerült a földi irányítás hatása alól, és így jelentős mennyiségű hulladék keletkezett.
Beszédes adat, hogy a nyolcvanas években a Föld körül keringő mintegy hétezer objektumból mindössze nagyjából 300 működött, s végzett valamilyen feladatot. Azaz az ember által felküldött szerkezetek 95%-a már űrszemétnek minősült. S ezen adatsor még nem tartalmazza az apró, ám annál veszélyesebb centiméternyi nagyságú anyagdarabkákat. Ezek – mint már szó volt róla – radarral nem észlelhetők, így a kutatók is csak saccolni tudják számukat. Ezen becslések egyike szerint napjaink űrszemetének összességének súlya mintegy 5500 tonnát tehet ki. A problémát az is tetézi, hogy a keringő anyagdarabok egymással is ütköznek, s így egyre több részre szakadnak, növelve a „hasznos űrtárgyakkal” történő ütközés valószínűségét.
Sokan nyugalomra intenek mondván, a világűrben és a Föld körül hatalmas térrészek állnak rendelkezésre, ahol bőven elférnek az űrhajózás „melléktermékei”. Ez igaz is, mindössze az a probléma, hogy – értelemszerűen – az ember által leginkább használt Föld körül pályák telítődnek hulladékkal. Ilyen az űrállomások által használt 300 és 400 kilométer közötti magasság, bár itt még hat a légkör sűrűsége és a Föld vonzása. Ezek együttesen lelassítják és egy idő után a Föld légkörébe „húzzák” a hulladékokat, amik ott végül elégnek. Az egyes mesterséges holdak 800 és 1500 kilométer közé eső zónájában, illetve a meteorológiai és híradástechnikai műholdak „hazájában”, az úgynevezett geostacionárius pályán (36 ezer kilométer magasan) már tartósabban megmaradnak az űrhulladékok. Óvatos becslések szerint is ebben a térrészben akár évezredekig is kóborolhatnak az elszabadult anyagdarabok.
Az űrszemét-darabok eltávolítására már többféle megoldástervezetet kidolgoztak: egyik elképzelés szerint űrhajók segítségével lehetne „összefogdosni”, vagy fékezőrakétákkal a Föld légköre felé terelni őket. Ennek megvalósításának azonban határt szab a szemétdarabok nagy száma. Egy másik elképzelés szerint földi telepítésű lézerberendezésekkel lehetne eltéríteni a nagyobb méretű használaton kívüli szerkezeteket, ám ez is igen költséges volna. Végleges megoldás a témában így még nincsen, csak az a biztos, hogy a következő generációs űrállomások telepítésekor már az űrszemét problémakörével is számolni kell majd a szakembereknek.
]]>
