A Sztrugackij fivérek a hivatali bürokrácia útvesztőinek beható ismeretében kacagtató szatírát írtak az irathalmokba fúló emberi fantázia lázadásáról. A regény most először jelenhet meg csorbítatlanul, teljes egészében, és hányatott keletkezésének krónikáját exkluzív szerzői utószó taglalja.
A varázslók és boszorkányok a régi időkben jobban jártak, ha nem verték nagydobra, milyen mesterséget gyakorolnak, amennyiben nem akarták egy füstölgő máglya hegyiben találni magukat. Ma már természetesen felvilágosultabb korban élünk, senkit nem égetnek meg többé – ezt a feladatot mindenki saját maga végzi el a vállalkozások és adók világában. Sőt a mágia akadémikus kereteket kapott, megalakult a BOVATKI: a Boszorkányság és Varázslat Tudományos Kutatóintézete. Itt konferenciákat tartanak, disszertációkat és jelentéseket írnak, az intézmény folyosóin az ember ősi istenekbe botolhat, a munkavédelmi oktatás részét képezik a babonaságok, és nehezebb napokon még a pokol kapuja is megnyílhat. Szása Privalov, a fiatal programozó mit sem sejtve lép munkába ezen az igen különös helyen, de hamarosan már azon sem csodálkozik, ha egy beszélő kandúr kerül az útjába vagy személyesen Merlin jelenik meg kénszagú villámlás közepette a laborban. Részlet A padló hirtelen megingott a lábam alatt. Éles, vontatott csikorgás, azután távoli földrengés morajához hasonló zúgás hallatszott. A ház ringani kezdett, akár a sajka a hullámokon. Az udvar odább siklott, az ablak alól pedig előbújt egy óriási kacsaláb, mély barázdákat húzott a fűben, s újra eltűnt. A padló meredeken megdőlt, éreztem, hogy elesem, két kézzel valami puhába kapaszkodtam, oldalammal és fejemmel beleütköztem valamibe, és lehuppantam a díványról. A futószőnyegeken feküdtem, a párnába csimpaszkodtam, amely velem együtt lepottyant. A szobában egészen világos volt. Az ablak alatt valaki körülményesen köszörülte a torkát. – Nos, kérem, szóval… – kezdte egy iskolázott férfihang. – Hol volt, hol nem volt, az Óperenciás tengeren is túl, volt egyszer egy király, akinek a neve… mi-i… nos, ez végtére is nem fontos. Mondjuk, mi-i… Poluekt… Volt neki három fia. Az első… mi-i-i… A harmadik tökfilkó volt, de az első… Lehajolva, mint katona a golyózáporban, az ablakhoz osontam és kipillantottam. A tölgyfa a helyén volt. Háttal feléje, elgondolkozva ott állt a hátsó lábain Vaszilij kandúr. Foga között tündérrózsát tartott. A kandúr a lába elé nézett, és vontatottan motyogta: „Mi-i-i…” Azután megrázta a fejét, mellső mancsait a háta mögé dugta, s kissé meggörnyedve, akárcsak Dubino-Knyazsickij docens az előadásokon, könnyed léptekkel odább ment a tölgytől. – Jól van… – mondta a foga között a kandúr. – Élt-éldegélt egy király meg egy királyné. A királynak, a királynénak volt egy fia… Mi-i… Természetesen tökfilkó… Bosszúsan kiköpte a virágot, egészen összeráncolta a képét, s megdörzsölte a homlokát. – Kétségbeejtő helyzet – mondta. – Hiszen emlékszem én egy és más dologra. „Ha-ha-ha! Lesz miből lakmározni: a ló ebédre, a vitéz vacsorára…” Ugyan honnan van ez? Ivan pedig, hiszen tudják, tökfilkó, így válaszol: „Ej te, ocsmány szörnyeteg, ki fehér hattyút nem fogál, s mégis eszel!” Azután természetesen izzó nyílvessző, mindhárom fej leröpül, Ivan kiveszi a három szívet, és a hülye, hazaviszi az anyjának… Szép kis ajándék! – A kandúr gúnyos kacajra fakadt, majd felsóhajtott. – Van egy ilyen betegség is: érelmeszesedés. Újra felsóhajtott, visszafordult a tölgy felé, és rázendített: „Kra-kra, én kis magzataim! Kra-kra, galambfiókáim Én… mi-i… könnyel itattalak… illetve tápláltalak titeket…” Harmadszor is felsóhajtott, s kis ideig szótlanul ment. Amikor a tölgy mellé ért, hirtelen nem valami zenei hangon ordított fel: „A legédesebb falatot hagytam ott!…” Mancsai között hirtelen egy masszív guszli tűnt fel – észre sem vettem, honnan szedte. Kétségbeesetten rácsapott a mancsával, és karmaival a húrokba fogózva, még hangosabban üvöltötte, mintha el akarná fojtani a zenét: Dass im Tannwald finster ist, Dass macht das Holz, Dass… mi-i… mein Schatz… vagy Katz? Elhallgatott, és egy ideig némán pengetve a húrokat járkált. Majd halkan, bizonytalanul rázendített: Ó, jártam abban a kertecskében, Meg is mondom az igazat szépen, Nos, szóval ott Kapálják a mákot. Visszatért a tölgyfához, nekitámasztotta a guszlit, s hátsó lábával megvakarta a füle tövét. – Munka, munka és munka – mondta. – Csakis munka! Megint a háta mögé dugta a mancsait, s a tölgytől bal felé indult, miközben ezt dünnyögte: – Tudomásomra jutott, ó, hatalmas király, hogy a dicső Bagdad városában élt-éldegélt egy szabó, kinek neve… – Négykézlábra ereszkedett, ívbe hajlította a hátát, és dühösen sziszegni kezdett. – Hát én ezekkel a nevekkel különösen pocsékul állok! Abu… Ali… Valamilyen ibn, valakinek a fia… No, jó, mondjuk, Poluekt. Poluekt ibn… mi-i… Poluektovics… Úgysem emlékszem, mi volt ezzel a szabóval. Üsse kő, kezdjünk egy másikat… Az ablakpárkányon hasaltam, s dermedten néztem, amint a szerencsétlen Vaszilij jobbra-balra kószál a tölgy körül, mormog, krákog, üvöltözik, felmordul, az erőlködéstől négy lábra ereszkedik, egyszóval szörnyen kínlódik. Ismereteinek skálája hatalmas volt. Egyetlen mesét, egyetlen dalt sem ismert felénél tovább, viszont ezek orosz, ukrán, nyugati szláv, német, angol, sőt szerintem japán, kínai és afrikai mesék, legendák, példabeszédek, balladák, dalok, románcok, rigmusok és lakodalmas nóták voltak. Az érelmeszesedéstől dühbe gurult, néhányszor a tölgyfa törzsére ugrott, és karmaival szaggatta a kérgét, sziszegett és köpdösött, s ilyenkor a szeme úgy izzott, akár az ördögé, vastag, bolyhos farka pedig hol az ég felé meredt, hol görcsösen rángatózott, hol pedig az oldalát csapdosta. Az egyetlen dal azonban, amelyet végigénekelt, a „Kicsike-csízecske” volt, az egyetlen mese pedig, amelyet összefüggően elmesélt, „A ház, amelyet Jack épített”, Marsak fordításában, de azt is bizonyos kihagyásokkal. Beszédén – nyilván a kimerültségtől – egyre jobban érződött a macskaakcentus. A „mezi-in, a mezi-in – énekelte – magától jár az e-ki, és… mi-i… és… mi-a-a-u!… az, aki után maga… mi-a-u-a-u!… maga az Úristen járkál… vagy mászkál?…” Végül aztán teljesen elerőtlenedett, leült a farkára, s egy ideig lehorgasztott fejjel gunnyasztott. Azután halkan, bánatosan nyávogott, hóna alá csapta a guszlit, és három lábon lassan elbicegett a harmatos fűben. Lemásztam az ablakpárkányról, elejtettem a könyvet. Tisztán emlékeztem arra, hogy utoljára „Az elmebetegek alkotó tevékenysége…” volt, és szentül hittem, hogy éppen ez a könyv esett a padlóra. De most A. Svenson és O. Wendel A bűncselekmények felfedése című művét szedtem fel és tettem a párkányra. Fásultan kinyitottam, találomra átfutottam néhány bekezdést, s úgy rémlett, hogy a tölgyfán akasztott ember lóg. Félve emeltem fel a tekintetemet. A tölgy legalsó ágáról ezüstös zöld, nedves cápafarok csüngött alá. Himbálta a reggeli szél. Hátrahőköltem, a tarkómat valami kemény tárgyba ütöttem. Csörgött a telefon. Körülnéztem. Keresztben feküdtem a díványon, takaróm lecsúszott a padlóra, az ablakon, a tölgyfa lombján keresztül, betűzött a reggeli nap. ]]>
