William Gibson Árnyvilág című regényét jelentette meg nemrégiben a Metropolis Könyvek sorozatban a Metropolis Media. A Neurománc és A holnap tegnapja világhírű szerzője ezúttal a jövő helyett jelenünkbe kalauzolja olvasóit, a történet azonban izgalmas és feszes, mint mindig. A kötetből – amely 20% kedvezménnyel vásárolható meg a Galaktika boltban – Ajkay Örkény fordításában ad közre az SFportal egy kedvcsináló részletet.

4. FEJESUGRÁS A LOKATÍVBA

Az éjjel-nappali étterem a Standard előcsarnokából nyílt: üvegezett bejárata mögött hosszan elnyúló helyiségének matt fekete, steppelt kárpitozású, tágas bokszai között fél tucat jókora San Pedró-i kaktusz göcsörtös falloszalakja meredezett. Hollis nézte, amint Alberto Pendleton-inges tömegével az övével szemközti ülésre csusszan. Odile Alberto és az ablak között ült. – Aki-berre-tér – nyilatkozta ki Odile tagoltan – kiforroglódik. – Ki forgolódik? – Aki-berre-tér – nyomatékosította ismét Odile. – Kifordulós. És kezével olyan mozdulatot tett, amely Hollisban ködösen a családi életre nevelés órán a tanára által szemléltető eszközként használt, horgolt anyaméh-modell kellemetlen emlékét idézte fel. Alberto megpróbálta megvilágítani a dolgot. – Kifordítja önmagát. A „kibertér”. Gyümölcssaláta lesz és kávé. Egy pillanatnyi döbbenet múltán Hollis ráeszmélt, hogy ez utóbbi már a pincérnőnek szólt. Odile tejeskávét kért, Hollis egy bagelt és egy kávét. A felszolgálónő távozott. – Vélhetőleg 2000. május elsején indult – kezdte Alberto. – Mi indult? – A geohacking, vagy legalábbis a lehetősége. A kormány akkor jelentette be, hogy megszünteti a szelektív elérhetőségét annak, ami addig szigorúan katonai rendszernek számított. Civilek első ízben akkor férhettek hozzá a GPS földrajzi koordinátákhoz. Hollis csak félig-meddig értette meg Philip Rausch magyarázatát a megírandó témáról, ami akörül forgott, hogy a hosszúsági és szélességi fokokból és az internetből a művészek mi mindent tudnak kihozni. Ezért is lepte meg River Phoenix halálának Alberto-féle virtuális ábrázolása. Most itt az alkalom, remélte, hogy munkához lásson. – Hány ilyet csináltál, Alberto? – És mennyi volt belőlük posztumusz, tette hozzá, de csak gondolatban. – Kilencet – felelte Alberto. – A Chateau Marmont-ban – intett a Sunset túloldala felé – épp most készültem el Helmut Newton virtuális szentélyével. A végzetes baleset helyén, a behajtó tövénél. Reggeli után megmutatom. A pincérnő meghozta a kávét. Az újságírónő egy igen ifjú és igen sápadt angol fiatalembert figyelt, aki a kasszát kezelő férfitól egy pakli sárga American Spiritet vett. A fiú pelyhes szakálla márványlefolyón megtelepedett mohára emlékeztette. – Szóval – kérdezte Hollis – a Marmont vendégei nem is tudják, mit készítettél oda? Mint ahogy azoknak a gyalogosoknak sem volt fogalmuk semmiről, akik a Sunset járdáján örök álmát alvó Riveren átgázoltak. – Nem – válaszolta Alberto. – Gőzük sincs. Egyelőre. Beletúrt az ölében tartott vászontáskába és egy mobiltelefon és egy másik kicsiny elektronikus készülék ezüst ragasztószalaggal összeerősített párosát húzta elő. – Bár ezekkel… – Alberto megpöccentett valamit a készülékduó egyikén, kinyitotta a telefont és fürgén nyomkodni kezdte a billentyűit. – Ha majd ezt már csomagként árulják… Átadta Hollisnak a szerkezetet: telefon és valami, amit a nő GPS-egységnek nézett, de ez utóbbi burkolatának egy része hiányzott és olyan benyomást keltett, mintha az ezüstszín ragasztószalag alatt új hajtásokat hozna az elektronika. – Ez mire jó? – Nézd meg – javasolta a férfi. Hollis az apró képernyőre lesett. Közelebb emelte: Alberto gyapjú takarta mellkasát mutatta, de a képet kísérteties függőleges és vízszintes vonalak holmi félig áttetsző kubista rétege zavarta. Halovány keresztek?… Felpillantott a férfira. – Ez nem lokatív darab – közölte Alberto. – Térben nincs megcímkézve. Próbáld az utcával. Hollis a Sunset felé lendítette az összeszalagozott hibridet és egy tökéletesen egyenes síkon sorakozó, élesen kirajzolódó fehér kereszteket pillantott meg, amelyek akárha egy láthatatlan rács közeire illeszkedve, a sugárút túlfelére és a virtuális messzeségbe távolodtak. Hasábszerű függőleges fehér ágaik nagyjából a járda szintjére illeszkedtek és seregük egyre halványuló és valamiképp földalatti perspektívát követve, mintha egészen a Hollywood-dombok lába alá nyúlt volna. – Irakban elesett amerikaiak – mondta Alberto. – Eredetileg egy olyan webhelyre kötöttem, amely a veszteséglisták adatait követve rakta be a kereszteket. Bárhova elvihető. Van egy képsorozatom is néhány helyszínről, amit ennek az eszköznek a segítségével készítettem. Gondoltam rá, hogy Bagdadba is elküldöm, de mindenki azt hinné, hogy csak photoshoppolt valódi fényképek a bagdadi terepről. A keresztek mezején fekete Range Rover hajtott keresztül; Hollis tekintetét a kocsiról Albertóra emelte, aki épp vállat vont. Odile kikukkantott tejeskávéval teli fehér reggelizőcsészéje pereme mögül. – A láthatatlanság térképészeti jellemzői – szólt, lejjebb eresztve a bögrét. – Térbelileg címkézett hipermédia. – Ezek a kifejezések mintha megtízszerezték volna Odile nyelvi gördülékenységét: akcentusa most szinte elenyészett. – A művész a helyszínen minden centimétert, minden fizikai dolgot feljegyez. Mindenkinek látható; ilyen készülékeken, mint ezek – ezzel Alberto telefonja felé intett, mintha a készülék egy egész jövendőt őrizne ezüst ragasztószalagos hasának méhében. Hollis bólintott és visszaadta Albertónak a szerkezetet. Befutott a gyümölcssaláta és a pirított bagel. – És te, Odile, ilyesféle művészetek kurátora vagy Párizsban? – Mindenhol. Rauschnak igaza volt, gondolta Hollis. Tényleg akadt itt megírni való, noha a nő még messze állt attól, hogy tudja, mi lenne az. – Kérdezhetek valamit? Alberto, aki a gyümölcssalátája felével már végzett, megállt módszeres táplálkozásában és villáját a levegőben tartva Hollisra pillantott. – Igen? – Honnan tudtátok, hogy a Curfew-nak nincs tovább? Hollis a férfi szemébe nézett és mély otaku-érdeklődést látott. Persze ez rendszerint így szokott történni, ha bárki felismerte benne a kora kilencvenes évek kultikus bandájának énekesét. A Curfew rajongótáborát manapság szinte csak azok alkották, akik a rádiós műsorvezetőkön, poptörténészeken, kritikusokon és gyűjtőkön kívül még tudtak az együttes egykori létezéséről. Igaz, a zene természetének egyre időtlenebbé válásával a zenekar újabb és újabb rajongókat szerzett, akik, miként Alberto is, gyakran ijesztően komolyan érdeklődtek irántuk. A nő nem tudta, Alberto mennyi idős lehetett a zenekar felbomlása idején, de ez a férfi rajongását illetően akár tegnap is történhetett volna. Hollis számos előadó iránti imádata még eléggé központi helyet foglalt el az életében ahhoz, hogy megértse mindezt, így felelősnek érezte magát, hogy nem kielégítő, ám őszinte válasszal szolgáljon. – Igazából sehonnan. Csak úgy vége lett. Az alapoknál állt le az egész, bár azt nem tudom, pontosan mikor. Tök egyértelművé vált, így hát abbahagytuk. A férfi nagyjából a nő várakozásának megfelelő elégedettséggel fogadta a magyarázatot, amiről Hollis úgy tudta, meg is felelt a valóságnak és ez volt minden, amit Albertónak nyújthatott. Saját magának sem tudta jobban megindokolni, noha a téma természetesen nem tartozott azok közé, amelyeken Hollis állandóan tűnődött. – Még kiadtuk azt a négyszámos CD-t és annyi volt. Tudtuk mind, hamar be is láttuk. Remélve, hogy a témát ezzel lezárták, Hollis kenni kezdte a krémsajtot az egyik fél bageljére. – New Yorkban történt? – Igen. – Volt egy olyan pillanat vagy egy olyan hely, amire rámondható, hogy ott oszlott fel a Curfew? Ahol a csapat eldöntötte, hogy tovább már nem egy csapat? – Ezt át kéne gondolnom – felelte a nő, tudva, hogy épp ezt nem kellett volna mondania. – Szívesen feldolgoznám – szólt a férfi. – Te lennél benne, Inchmale, Heidi, Jimmy, meg az, ahol akkor voltatok. A feloszláskor. Odile fészkelődni kezdett a steppelt üléshuzaton; látszott, hogy mit sem ért a társalgásból és az is, hogy ez nincs ínyére. – Íncsmél? – kérdezte homlokráncolva. – Mit nézünk meg, amíg el nem utazok, Odile? – Hollis rámosolygott Albertóra, remélvén, hogy sikeresen leadta a „vége az interjúnak” jelzést. – Javasoljatok valamit. Időt kell hagynom az interjúra veled – fordult Odile-hoz – és veled is, Alberto. De most ki vagyok dögölve. Aludnom kell. Odile, amilyen szorosan csak tudta, körbefonta ujjaival a fehér porcelán csészét. Körmei úgy hatottak, mintha letámadta volna őket valami pici fogacskás lény. – Ma este elmegyünk érted. Tucatnyi munkát is megnézhetünk, simán. – Például Scott Fitzgerald szívrohamát – ajánlotta Alberto. – Itt van a sarkon. Hollis a férfi karján végighúzódó egymásra zsúfolódó, túlméretezett, tobzódón cirkalmas, börtönkék betűkre pillantott és eltöprengett, mit jelenthetnek. – De nem akkor halt meg, ugye? – A Virginben van – mondta Alberto. – A világzenei polcoknál.

MIUTÁN MEGTEKINTETTÉK Alberto Helmut Newtonnak szentelt emlékművét, amely a mű alanyának munkássága előtti tisztelgés jegyében jó adag enyhén art deco-stílusú fekete-fehér meztelenséget is magában foglalt, Hollis visszagyalogolt a Mondrianhez. Útján körülvette a nyugat-hollywoodi reggelek tünékeny hangulata, amikor a klorofill és a rejtekükön meleget gyűjtő gyümölcsök különös és örök ígérete ízesíti meg a levegőt, épphogy megelőzve a szénhidrogének szétterülő leplét. Valami messzi és paradicsomi szépség érzetét keltette, ami már jó századévnyi távolba merült, de ha jön a pillanat, fájón a jelenbe tép; mintha a város csak szemüvegre tapadt szenny lenne: letörölhető és feledhető. Napszemüveg. Hollis elfelejtett hozni magával. Lenézett az elfeketült rágógumikkal pettyezett járdára, a vihar barna, krémszínű és rostos hordalékára. Érezte, hogy a ragyogó pillanat tovatűnik, ahogy mindig is tűnnie kell. © Hungarian edition, 2009, Metropolis Media Group Kft.]]>