Az alábbi novella a barátaim ihletéséből íródott évekkel ezelőtt, és a Szegedi Fantasztikus Tábor belső kiadványában jelent meg, akkor, amikor a tábor elérte a nagykorúságát, azaz a 18. évét. Ez 2006-ban volt, és bár a novella hangulata kicsit nosztalgikus, sosem gondoltam volna, hogy lesznek, akikkel nem fogjuk közösen megünnepelni a negyedévszázadot. Íróként is nehéz szavakba önteni a barátok elvesztése felett érzett fájdalmat. Az alábbi írást most Judit, Gyula és István emlékére teszem közzé ezeken az oldalakon. Nyugodjanak békében. (Szélesi Sándor) Május közepe volt, és mint minden évben, most is mi voltunk az elsők, akik megkaptuk az erdei tábor kulcsait. Felautóztunk a tóhoz, három óra szerpentinezés tölgyek, bükkök és feny?k között, és beköltöztünk a kis faházakba. Jack és Sloan itt lesznek egész nyáron, ?k intézik majd a táborhoz kapcsolódó papírmunkát, felügyelik a mozdítható dolgokat, irányítják az ellátást, és javítják a javításra szoruló gépeket; de mi, a többiek, csak tíz napra jöttünk, hogy élvezzük a tó felmeleged? vizét, a fák és virágok illatát, és természetesen egymás társaságát. Egyébként ezt a tíz napot mindig Jack és Sloan intézi el számunkra… Ajándék a jó barátoknak a nyári szezon előtt… Ágyat foglaltunk, ki-ki a megszokott helyét. Évente egyszer találkozunk, de aztán ezt a tíz napot várjuk egész évben. Most talán utoljára jöttünk így össze, mert Kathleen már várandós, és sokan lépnek közülünk az elkövetkező években nyomába, ha nem úgy, hogy szülnek, hát úgy, hogy megnősülnek, és a feleség szül… Azon kívül nagy a világ, és gyakorta elveszik benne egy-két jó barát: a keleti parttól a nyugati partig bármelyik nagyváros elnyelheti őket, s ha ez sem lenne elég, ott van a jó öreg Európa, a hagyománytisztelő Ázsia, vagy éppen a rejtelmes Afrika: Craig tavaly Johannesburgba költözött, és azt hiszem sose fogjuk már látni… De már most sem voltunk a régiek… Martinból, a lobogó hajú értelmiségiből egy fogkrém és szájvízgyártó cég reklámmenedzsere lett több száz dolláros öltönnyel, amit szerencsére a tóparton lecserélt joggingra; Melissából, a naiv, mosolygós kislányból egy tavaly nyári rablás után gyanakvó, ideges felnőtt vált; Michael pedig tíz napot ült egy texasi börtönben, amitől csak még nagyobb lett a szája. És aztán, ha nem is ennyire sarkosan, de lassan és persze számunkra észrevétlenül mi magunk is formálódtunk. A változás Simon esetében volt a legaggasztóbb. Martin, Melissa, s mások változását könnyebben el tudtuk fogadni. Lehet, hogy azért, mert őket minden évben láttuk, Simon viszont három éve jött utoljára közénk… Az első döbbenet akkor ért minket, amikor Sloan tábornyitáskor elmesélte, hogy a fiú egy kimondhatatlan nevű indiai jógi hatása alá került, és elért egy olyan meditációs szintig, hogy már tanfolyamokat vezet. Türelmetlenül vártuk Simont, és elhatároztuk, hogy a keresztvizet is leszedjük róla. Aztán megérkezett, és türelmes mosollyal üdvözölt mindannyiunkat. Eddig is visszafogott volt, és csendes, de ez a mosoly most mindenkinek feltűnt, és – azt hiszem – mindenkit zavart, mert egészen mást sejtett mögötte, mint ami valójában volt. Lehet, hogy Simon ugyanígy mosolygott régebben, de az akkor senki nem figyelt fel rá. Most igen… Sajnáltuk, és reménykedtünk, hogy nem valamiféle kóklerség az egész… mert elég gyakran hall az ember olyan híreket, hogy egy nagyszakállú guru meglépett a hívek pénzével, és még ha csak a pénzével… Az első napokban a strandröplabda szüneteiben, ping-pong közben, kártyacsaták, társasjátékok alatt, reggelinél, ebédnél, vacsoránál kibeszéltük egymás közt félelmeinket; a negyedik-ötödik nap már vitatkoztunk Simonnal is. A téma a középpontba került. De hiába. Még a Hale-Bopp üstökös érkeztét követő szektás öngyilkosságok felemlegetése, vagy az ezredforduló környékén bedilizett fanatikus őrültekről szóló rémtörténetek, sátánista beszámolók sem használtak. Mi komolyan féltettük. Simon naponta kétszer meditált, és nem lehetett megzavarni. Pedig, istenem(!), megpróbáltuk. Nem durván, egyszer sem értünk hozzá, csak ugrattuk, bömböltettük mellette a magnót, vagy párnacsatáztunk… Néha lelocsoltuk vízzel… Persze véletlenül. Julie volt az, aki abszolút nem tudott beletör?dni a dologba, még azután sem, hogy mi, többiek feladtuk. Három éve – hosszú-hosszú kerülgetés után – összejöttek Simonnal, és azt hiszem felettébb zavarta, hogy most nem történik meg ugyanez. Tudta, hogy a fiúnak most nincs barátnője. – Megváltoztál – tört ki Julieból a hatodik napon. – Miből gondolod? – villantotta fel mosolyát Simon. Épp a gumicsónakok egyikét pumpálta. Mezítláb ácsorogtunk a tópart felmeleged? homokján, én félmeztelenül, zsebre tett kézzel vártam, hogy Simon megúnja a pumpálást, és a helyére kerülhessek. Hárman voltunk ott, én adtam a hallgatóságot. – Kevesebbet tör?dsz a barátaiddal. – Nem hiszem – ingatta a fejét Simon. – Én majdnem mindenkivel ugyanúgy bánok, mint régebben… – De más van mögötte – szóltam közbe. – Neil, te fogd be a szád! – torkollt le Julie. Csendben maradtam. – Azt hiszem, jobban átlátom az élet mélységét – mondta Simon. Egész eddig nem szólt semmit ugratásunkra. Lehet, hogy most megnyílik? Tudvalev?, hogy minél kisebb a társaság, annál bens?ségesebb a beszélgetés. Gondoltam is rá, hogy elmegyek, de Simon egy pillantása megállított. Akarta, hogy maradjak. Aztán Julie is rám pillantott, és attól meg mehetnékem támadt. Kinek is tartozom egy szívességgelő Egyik?jüknek sem. Így hát a férfiúi összetartás alapján maradtam. – Szerintem hülyítenek – állította Julie a maga szokásos szókimondásával. – Ne ítélj, hogy ne ítéltess! – felelte Simon. – Ez is valamilyen indiai bölcsesség? Engem nagyon zavart a gúnyos felhang. Julie megint rám emelte tekintetét. Csak azért sem megyek el! – Az az igazság – folytatta Simon társalgó stílusban –, hogy valóban más embernek érzem magam. Teljesebb lett az életem, látok olyan összefüggéseket, amelyeket eddig nem láttam… – Bla-bla – intett Julie, és leült egy sziklára. A lábát a vízbe lógatta, és néha előrehajolva vizet fröcskölt magára, amit aztán elkent a combján. Simon és én egymásra néztünk. Házinyúlra nem lövünk! – húztam fel a szemöldököm. Én már túl vagyok rajta – nézett vissza ?. Hallgattunk egy keveset. – Anyád azt mondta a telefonba, hogy ott hagytad az állásod… – jegyezte meg Julie. – Sosem rajongtam érte – vont vállat Simon. – Anyádért? – kérdezem. – Hülye – mondta Simon helyett Julie. De lehet, hogy nem is nekem szólt. Lics-locs – mondta a tó felszíne Julie lába nyomán. – Jól fizetett – mondta Julie. – Mégsem ez az élet… – Az egész világ erre hajt. Jó állás, sok pénz, amiből megalapozhatod az életed. Dolgozol, amíg bírsz, fizeted a biztosításod, aztán gyermeket nemzel, nyugdíjba vonulsz… Persze lehet meditálgatni is… – Ez nem meditálgatás – javította ki Simon. – Nem csak a gondolataim szállnak… – elhallgatott, szerintem félt a nagy szavaktól – hanem a lelkem is. – Ugyan hova? Simon nem válaszolt. Abbahagyta a pumpálást, és intett, hogy folytassam helyette. Aztán amikor munkába álltam, belegázolt a vízbe, hogy az a combjáig érjen, egészen rövidnadrágjának a száráig, majd megállt háttal Julie-nak, zsebre tette a kezét, és a felhőkre nézett. Julie türelmetlenül lefröcskölte Simon pólóját. – Nincs válasz? – De van. – És mi az? – Kilépek a testemből. – Mint Shirley McLaine? Ez is olyan „Találd meg önmagad!” gyakorlat? A lelkem szárnyal a felhők felé?… – Az asztráltestem. – És hova mész? – érdekl?dött Julie. – A magasba… az istenhez… a kis szürkékhez… Julie gúnyosan felnevetett. – Beszélgetsz az UFO-kkal? – Ufonauták – kottyintottam közbe. – Az UFO a tárgy, ami repül, s aki benne ül, és él, az az ufonauta. – Más után voltam ilyen okos, de most jólesett közbeszólni. – Neil, mi lenne, ha fújnád azt a csónakot, és nem pumpálnád? – kérdezte Julie. – Elfoglalnád a szád! Most érkeztünk el a legizgalmasabb részhez! Simon mindenható. És Simon most elmondja, mit tud a kis szürkékről! – Nem hiszel nekem… – felelte Simon. – De majd este megmutatom! – Mikor? – Éjfélkor. Estére mindenki tudta. Tábortüzet gyújtottunk a parton, körülpakoltuk farönkökkel, pokrócokkal, aztán azokon ülve húst sütöttünk a lángok felett. Simon nem evett sokat, és tényleg csendesebb volt, mint ilyenkor szokott. Éjféltájban amikorra már teljesen belemerültünk olyan irodalmi kérdésekbe, amelyekből senki nem értett semmit, Julie egyszerre csöndet vezényelt. – Most Simon bizonyságot nyújt nekünk a kis szürkék létezéséről – hirdette ki pimaszul. – Délután szavát adta rá. Elhatározta, hogy leégeti a fiút, Mivel merő szeretetből tette, elnéztük neki. – Mit tudsz róluk? – kérdezte Sloan. – Sok mindent – felelte Simon. – De ha csöndben maradtok pár percig, anélkül, hogy cikiznétek, ti is megtudhattok sok mindent. – Jó poén lesz – ígérte Julie. Elhelyezkedett lótuszülésben, és a kezét az ölébe vette. Behunyta szemét, kisimult arcán vörösen ugrált a t?z fénye. Csendben maradtunk. Az elején nagyon nehéz volt. A tábort?z egyre zsugorodott, és a végére csupán a vörösl? zsarátnokok között meglebbenő lángocskák maradtak. Kezdett hideg lenni. Vitás kedvünk messze szállt, és elálmosodtunk. – Figyeljetek! – mondta egyszer csak Simon. A feny?k fölött szél kelt szárnyra, és sejtelmesen zizegett. Most, hogy ismét beszéhettünk és mozoghattunk – mert Simon legelső kérését úgy értelmeztük, hogy jobb, ha zajt sem csapunk – valaki fát dobott a t?zre. Szikraes? lök?dött fel a meleg leveg? szárnyán a fekete égre. …és a legnagyobb megdöbbenésünkre a tó fölött megjelent egy háromszöglet? repül? szerkezet. Nem hallucináció volt, mert a fényei ott csillogtak a víz tükrében, és ilyen pontos képet a képzelet nem fest. Hangtalanul lejjebb szállt, és egészen a part fölé húzódott. – Ez nem igaz! – lihegte Jack. Éreztem, hogy a szám kiszárad. Valami hasonlót mondtam volna én is, de ezután már nem volt értelme. Megmerevedtünk, leblokkoltunk, mintha csak egy medve lépett volna ki valamelyik ház mögül. Zöld fénysugár indult ki az UFO-ból, és a földre rajzolt egy hasonló zöld kört. Simon felállt, és lassan a fénykör felé indult. Apró, mellig ér? lények materializálódtak, és bőrük zöldes fényben játszott egészen mindaddig, amíg ki nem léptek a fényből. Én hol őket néztem, hol azt a gigantikus szerkezetet, amely idehozta őket. Ruth elájult mellettem. Máskor talán utána nyúltam volna, de most – ?szintén mondom – eszembe se jutott. Tudattalanul is felemelkedtem; néhányan ezt tettük, mások inkább összehúzták magukat. Valaki elszaladt a házak felé, a hideg éjszakába… talpa alatt sercegett a szétlök?d? kavics. Ajtó csapódott a távolban… A négy-öt idegen lényből álló csoportból kivált egy alak, és elhagyta a fénykört. Amikor kilépett a sötétségbe, csak a körvonalai maradtak meg, és hiába jött közelebb, semmit nem láttunk belőle. Simon találkozott a szürkével, és összeillesztették tenyerüket. Jack előrébb lépett, és én mentem utána, azt sem tudva, mit teszek. Ketten, és csak mi ketten előrebotorkáltunk. Amikor Simon mögé értünk, a kis szürke felnézett ránk. Fekete szemében csak a tábort?z távoli fénye csillogott, és valószínő, hogy szemüvegem lencséjében csak űrhajójának zöldes sugarát láthatta. Bár csak tudnám, mire gondolt. Én semmire, az biztos. A szürke felénk intett, mire Simon bólintott. Egyszerre éreztem, hogy valaki van még a tudatomban, és szemérmetlenül kotorászik. Sokáig tartott. Nekem legalábbis iszonyú hosszú ideig. És rá kellett jönnöm, hogy Simon nem Julie kedvéért csinálta mindezt, hanem azokért, akik előrebotorkálnak. És annyira ismert minket, hogy ketten biztosan leszünk: én és Jack… illetve Jack és én. A kis szürke végül elhagyta átkutatott tudatomat. Nyomban utána olyan elhagyatottnak éreztem magam, mint egy teknős a nevadai országút szélén, távol minden tenyérnyinél nagyobb pocsolyától. Negyvenfokos, tikkasztó melegben. Simon érdekl?dve nézett a szürkére, de amaz nemet intett a fejével. Egészen emberien, ahogy egy ember intene, ha az lenne a kérdés, hogy… Mi az, hogy nem vagyunk jók? A dolog még fel is háborított volna, ha nem vagyok elfoglalva saját magányom tükörcserepeivel. De lelkemben még mindig kallódó teknős voltam, amely a határtalan civilizáció mentén botorkál. Simon, te galaktikus kerít?! Megmérettettünk és könny?nek találtattunk… Valami hiányzik belőlem. És rájöttem, hogy nem bánom. Sose nyitottam ajtót soha mormonoknak vagy a Jehovistáknak. Simon az Simon, én meg én vagyok. Alkalmatlan arra, hogy több legyek egy teknősnél. Aztán a kis szürke visszamászott a fénysugárba, és társaival együtt semmivé foszlott. Nem sokkal rá az űrhajó is elrepült, a sötét égboltot, és az undorítóan mindennapi csillagokat hátra hagyva nekünk, akik sosem jutunk fel oda. Vajon Simont hogyan szervezték be? A tó hullámai halkan csobogtak a közelben. A vízen lágyan remegett a hold fénye. Hát ennyi volt a történet. Simon karon fogott minket, és visszakísért a t?zhöz. Hagytuk, hogy leültessen, és senki nem mert megszólalni. Mintha csak álmodtunk volna. Julie a száját tátotta, legalább egy fél órán át. – Na? – törte meg a csendet Simon. – Akarjátok azt is hallani, mit tudok istenről? Rábámultunk. Mi van, ha ez sem poénő Nem akartuk hallani. Hajnalban a tábort?z alig izzó zsarátnokainak haloványvörös fényénél azonban elhatároztuk, hogy nem hagyjuk a tábort, és visszatérünk ide, ameddig csak lehet, ki a világ végéről, ki gyermekkel, bárhogyan és bárkivel, míg csak vezet ide út, s míg van a motorban benzin és a lábunkban erő.]]>
A szerzőről
sheenard
Szélesi Sándor író, szerkesztő, forgatókönyvíró. Az Átjáró SF irodalmi magazin főszerkesztője volt, a Mysterious Universe sorozat egyik "szülőatyja", többszörös Zsoldos-díjas, 2007-ben az ESFS a legjobb SF írónak választotta. A kezdetek kezdetétől az SFportal szerkesztője.